Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország. Ha végigmennél az utcátokon, balra fordulnál a sarkon, aztán mennél még az orrod után három sarkot, aztán jobbra kettőt, utána tovább az Óperenciás-tengerig, ott már megláthatnád a távolból a király kastélyának magasba nyújtózkodó tornyait, már ami megmaradt belőlük.

Szóval ez az ország ugyanolyan volt, mint sok másik. Egyben viszont rettenetesen furcsa volt. Mindenki komor képpel járt-kelt az utcákon - hátrafelé. Gondolhatnád, hogy estek-keltek egész álló nap az emberek, mivel nem látták hova lépnek, de nem így volt. Az igaz, hogy gyakran beleléptek mindenféle tócsába, talán ezért se volt fényes jókedvük. Mivel azonban járni is hátrafelé tanultak meg, biztos lábakkal lépkedtek, sőt, futottak is, ha nagyon sürgős dolguk akadt.

Hogy szavamat ne felejtsem, az állatok is ugyanígy tettek. Hogyha egy egér nem figyelt erősen a szaglására, könnyen belesétált egy macska kitátott szájába. Egy elefánt könnyedén eltaposott egy nyulat, ha az nem ugrott hátra időben előle.

Mindenfelé táblák voltak kitéve, ezzel a felirattal: „Járt utat a járatlanért el ne hagyd!” A házakon nem volt kapu, nem kellett kilinccsel, zárral bajlódni. Nem voltak lépcsők sem sehol, nem számítva a királyi palotát, ahol a védelem miatt még jó is volt az a sok lépcső, a vén király meg úgysem ment sehová. Magányosan élt hatalmas kastélyában öreg macskájával, és vagy azon töprengett kire hagyja majd a királyságot vagy olvasott.

Egyszer aztán a királynak egy réges-régi könyv akadt a kezébe. Találós kérdésekkel volt teli, gyönyörű képekkel. Két macskasimi, egy lapozás. Két macskasimi, egy lapozás. Egy-egy percre elgondolkozott vagy elmosolyogta magát olvasás közben.

Egyszer csak megakadt a szeme az egyik találós kérdésen:

„Ha kifele megy, befele áll,

ha befele megy, kifele áll,

ha felfele megy, lefele áll,

ha lefele megy, felfele áll. Mi az? / a macska farka /”

 

– Ez nem lehet! – kiáltott fel a király. Bölcs macskája kérdően nézett fel rá. Újra elolvasta, most már hangosan. „Nem helyes ez a megfejtés – gondolta - , ez így nem igaz.” Felállt a trónjáról.  Fel-alá járkált, erősen gondolkozott. Macskája előtte, gyors léptekkel követte gazdáját. Hátrafelé. Természetesen.

A király megvakarta őszes szakállát, megállt. A macska továbbhátrált az arany etetőtáljához egy kis ropogtatni valóért, gazdája figyelmesen nézte. Aztán visszaült a trónjára.

Három nap, három éjjel gondolkodott a találós kérdésen, majd hívatta az udvari tudósait.

– A találós kérdésnek ez a megfejtése nem jó, ez így nem igaz. Egyetértünk?

A tudódok összenéztek, aztán a macskára, aki épp a trónhoz vezető három lépcsőn ballagott fel éppen hátrafelé.

– Egyet, felség – válaszolták szinte egyszerre.

– De ha nem igaz, mi a helyes megfejtés? Ha nem tudjátok, fejeteket vétetem!

– Időt kérünk felség. Holnapra meghozzuk neked a helyes választ – mondta komoran a tudósok közül a legöregebbik, és fejüket meghajtva kihátráltak a teremből.

A macska sokatmondóan nézett fel rájuk gazdája öléből, aztán összekucorodva elaludt.

Eljött a másnap. A tudósok ígéretükhöz híven megjelentek a király színe előtt, a legidősebb egy elefánt hátán ült. Így szólt:

– Az elefánt ormánya a helyes megfejtés, felség. Ehhez nem fér semmi kétség.

Az öreg király ránézett az elefántra, majd a tudósokra, felragyogott a szeme, mosolyra húzódott a szája:

– Ez az!! Jutalmatok egy-egy zsák arany, és most menjetek Isten hírével -  mondta boldogan.

Macskája sejtelmesen mosolygott, a tudósok megkönnyebbülten kihátráltak.

A király öröme azonban gyorsan elszállt, valami nem hagyta nyugodni. Három nap, három éjjel alig evett, alig aludt. Aztán rájött, mi bántja. Házitanítójától gyerekkorában többször hallotta, hogy a közmondásokban, találós kérdésekben a nép összes bölcsessége benne van. Hogyan tévedhettek ekkorát?! Nem tudta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Valami oka csak lehet a dolognak. De mi?

Felugrott a trónjáról, lesodorva az ölében fekvő macskáját, és a könyvespolchoz sietett. Nagy nehezen leemelte a polcról a találós kérdéses könyvet, és még álltában ismét kinyitotta annál a bizonyos találós kérdésnél. Újra hangosan felolvasta. Hátrált vissza a lépcsőkön a trónjához, közben nem vette észre, hogy a macskája mögötte van. Rálépett a bajszára.

– Na, ebből most már elég – gondolta felháborodva a macska-, ez nem mehet így tovább!

Magát kihúzva, nagyot nyávogott, és elindult. Lassan. Megfontoltan. Előre.

A király szája tátva maradt meglepetésében. Lerogyott a trónjára, és meredten nézte. Hirtelen mindent megértett. Biztosan volt olyan idő amikor emberek, állatok előre felé jártak, boldogabb volt az az élet, még ilyen tréfás, talányos találós kérdésre is futotta belőle.

Egy macskabajusz árán megfordult a világ. Még aznap kihírdetette az országában, hogy mindenki előre járjon, ne hátra. Hálából a király a macskájának adta fele királyságát, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Te se bánkódj, hogy most már rád szólnak, hogy kerüld ki a tócsát! Csak ugorj bele páros lábbal, bátran! Előre.