Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű hófehér kiscica, akinek csak a füle hegye volt fekete, na meg a pici aranyos nózija volt rózsaszín. Egy családi ház hatalmas udvarán élt szüleivel, testvérkéivel és sok más háziállattal együtt. Ez a kiscica egyik reggel kicsit szomorkás volt, mert a mamája, Pisze még nem talált neki megfelelő nevet, így mindig csak kiscicámnak hívta. A kiscica elhatározta, hogy ő bizony keres magának nevet, körbejár az udvarban és mindenkit megkérdez, ők hogy hívnák őt. Először tyúkanyóval találkozott.

– Jó napot, kedves tyúkanyó. Téged hogy hívnak, miau? – kérdezte kíváncsian a kiscica vékonyka cérnahangján.

– Szervusz! Az én nevem Kotlóházy Pepita Natália. – válaszolt tyúkanyó kedvesen.

– Tyúkanyó és engem hogy hívnál? – kérdezte a kiscica.

– Lássuk csak. Én Picike Aprófülű Miúnak hívnálak – mondta tyúkanyó, aztán továbbsietett a kiscsibéihez.

– Engem? Szent Szerénke és Lukrécia! Nem is apró a fülem, csak még nem nagy – dohogott.

– Nem, nem leszek pici aprófülű. – döntötte el a kiscica, majd tovább sietett. Odaért a folyton szaladgáló puli házához.

– Adj Isten kutyus apó, miau. – köszönt illedelmesen.

– Mi járatban vagy erre, vau-vau? – kérdezte a puli.

– Keresem a nevemet. – mondta. – Mond csak, téged hogy hívnak, miau?

– A kutyus jól kihúzta magát, majd így szólt: Az én nevem Vitéz Terelőlaky Boldizsár és nagyon szeretem a csontot, vah-vah.

– Hűha, ez gyönyörű név – mondta a kiscica. – Mondd csak Boldi bácsi. Nekem milyen nevet adnál? – kérdezte.

– Neked? Hm, lássuk csak. Szerintem hozzád ez a név illik: Csibekergető Pöttöm. – mondta a puli, majd gyorsan a kapuhoz szaladt megdorgálni a postást.

– Pöttöm? Nahát! – kérdezte a kiscica csendben aprókat puffogva. – És nem is kergetem a csibéket, miau. Vagyis hát én ...  Szóval én ebben mindig ártatlan vagyok. Arról csak nem tehetek, hogy futnak előlem, ha szaladok utánuk. Na jó, megkérdezem pulyka nénit, majd ő megmondja, hogy hívjanak engem – azzal odaszaladt a pulykához.

– Pulyka néni, de jó, hogy látlak. – köszöntötte a kiscica. – Hogy hívnak? – kérdezte rögtön a lényegre térve.

– Engem Mérgesházy Mindig Kvarnyog Rebekának hívnak. – mondta a pulyka, s már indulni készült.

– Várj pulyka néni. Megmondanád, te hogy hívnál engem? – kérdezte a kiscica.

– Persze. Legyen a neved Kunkori Mazsola. – ezzel a kis pulykák után sietett.

– Kunkoriiii??? Miféle név ez? Nem vagyok én kismalac! – mondta a kiscica. – És amikor majd nagy és rettenthetetlen egérvadász, vagy cicakonzervvadász leszek, úgy hívjanak, hogy Mazsola? A törikönyvekben majd úgy írjanak rólam, hogy a nagy és rettenthetetlen Mazsola? – morgolódott a kiscica, majd leült megpihenni egy kőre. – Jé, valakinek korog a pocija. – jegyezte meg csak úgy félhangosan, s körbe nézett. – Nahát, nincs is itt senki.  – vette észre. – Akkor csak az én pocim lehetett. De jó lenne egy tányér fincsi tejecske. – gondolta.

– Ebben a pillanatban az anyukája hangját hallotta: – Kiscicám, hol vagy? Gyere hamar ebédelni, vár a finom tejecske.

– Hű, de jó! Az én anyukám mindig tudja, mikor kell engem hazacsalogatni.– gondolta és már szaladt is haza.

– Éppen egy gallyat akart átugrani az udvaron, amikor hirtelen valaki felemelte a levegőbe. Majd a következő pillanatban a legjobb barátja, a kisiskolás Dóri arcát pillantotta meg, aki magához ölelte őt.

– Szia kiscicám! Hová ilyen sebesen? – kérdezte mosolyogva Dóri.

– A kiscica boldog dorombolásba kezdett. Cicamama után Dóri volt a második akit rajongva szeretett. Ide-oda bújt Dóri ölében, majd cicapuszikkal halmozta el mosolygós arcát, s már feledte is minden gondját.

– Jó lesz már, jó lesz már kiscicám. – mondta Dóri boldogan és alaposan megsimogatta kedvenc kiscicáját. – Gyere, beviszlek a házba! Mivel a táskáimat sem hagyhatom itt, de nincs három kezem, ezért beraklak ide az első zsebembe. Így, ni! Csücsülj itt szépen, míg beérünk a házba!

– A kiscica boldogan elfoglalta a helyét Dóri zsebében, ahol jó meleg és puhaság volt, s el tudott benne bújni, amit a cicák nagyon szeretnek. De leginkább az tetszett neki, hogy Dóri illatát mindenhol érezni lehetett a zsebben.

– Tudod, a kenguru mama is így viszi a kis kenguruját magával. Neki is van egy nagy erszénye elől, amibe belefér a kis bébikéje. Aztán együtt ugrálnak. Így ni! – mondta Dóri és hármat szökkent a cicával a zsebében. – Kiscicám, most te leszel a kis kenguru bébi,  Kangacic leszel.

– Kangacic? Ez az! – ujjongott fel az örömtől a kiscica. – Juhééé, megvan a nevem! Kangacic! Mami, hallod? Kangacic vagyok! – kiáltozott vékonyka hangján végtelen örömmel a kiscica, s közben még a tejecskéjét is feledte egy kis ideig. Így történt.

– Kangacic azóta felnőtt. Gyönyörűséges szép nagy cica lett, de játszani még mindig ugyanúgy szeret. Nagy vadász lett ő, ahogy kiskorában megmondta, de az egerekkel jó barátságban van. Elkapja ugyan őket, de szigorúan csak játékból, aztán el is ereszti. Máskülönben később kivel játszana olyan jókat?

Dóri, Pisze és Kangacic még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.