A tündér, aki a Holdnak énekelt

Az a reggel is úgy kezdődött Szivárványföldén, mint a többi: a virágtündérek kórusa messze zengő énekkel köszöntötte a felkelő napot. Csillagfürt, az egyik fiatal és szeleburdi tündér ámulva hallgatta társait, ám a csodálatába némi keserűség is vegyült. Hiszen semmire nem vágyott jobban a világon, mint hogy ő is velük együtt üdvözölhesse a NAPOT. De hiába volt hangja tisztán csengő, Violinka, a kórusvezető tündér mindig ugyanazt válaszolta:

– Ne nyaggass, Csillagfürt! Ezerszer megmondtam már, hogy addig nem lehetsz a napköszöntők tagja, amíg nem éltél meg legalább húsz sziromhullást! Ez a szabály! – és közben jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét.

„Ha a tündérek nem kíváncsiak az énekemre, majd meghallgatnak a virágok!” – gondolta az egyik alkalommal Csillagfürt. Aztán, huss, már ki is röppent a Szivárványpalota ablakán. Önfeledten dalolva szállt virágról virágra egészen addig, amíg a szárnyával véletlenül el nem sodort egy méhecskét.

–  Jaj! A kosaram! Jaj, ne! A virágpor! Az összes kiborult! – hallatszott a siránkozás egy búzavirág tövéből, miközben a virágtündér aggodalmaskodó arccal ereszkedett le a pórul járt méhecske mellé.

– Annyira sajnálom! Nem sérültél meg? – hebegte Csillagfürt, miközben segített feltápászkodni a bajbajutottnak, még a kosárkáját is készségesen leporolta, mielőtt odanyújtotta neki.

– Mit csinálsz? Nem elég, hogy úgy röpködsz, mint egy szédült szitakötő, de még a virágportól is megfosztasz minket! – duruzsolta mögötte dühösen egy hang. Fullánk volt az, a méhraj parancsnoka. – Keress magadnak másik helyet, ahol kornyikálhatsz!

Csillagfürt lehajtott fejjel oldalgott el. Bár a történtek miatt furdalta a lelkiismerete, Fullánk szavait akkor is bántónak és igazságtalannak tartotta, mert nem szándékosan okozta a kellemetlenséget. A közeli patak csörgedezése azonban ismét jókedvre derítette.

–  Kérlek, hallgasd meg az új dalomat! – rimánkodott a pataknak, de az fontoskodva csak ennyit válaszolt:

– Sajnálom, nem érek rá! Éppen a kavicsaimat fényesítem, hogy még szikrázóbban csillogjanak a napsütésben. Egyébként is hallhatsz-e szebbet a patakcsobogásnál? – tette hozzá öntelten. Csillagfürt nagyot sóhajtott, majd felpillantott a fákra.

„Megvan! A fák! Ők majd meghallgatnak, ők biztosan ráérnek!” – gondolta, s beljebb is merészkedett az erdőben. Azonban ismét csalódnia kellett.

– Száz meg száz madarat hallhatunk, ahogy csivitelnek, csicseregnek, huhognak! Miért lenne számunkra különleges, amit te tudsz? Nem beszélve a mi muzsikánkról, amelyet a hegyek visszhangoznak, és melytől a föld is táncra kél alattunk! – zúgták a tölgyek. Hogy ezt megmutassák, hajladozni kezdtek, csak úgy recsegtek-ropogtak ágaik, suhogtak leveleik. Akkora lármát csaptak, hogy Csillagfürtnek még a szárnyai is reszkettek a rémülettől. Felröppent, és csak szállt egészen a tündérpalotáig, vissza se nézett. Felviharzott a szobájába, magára zárta az ajtót, és az ágyán gubbasztott alkonyatig. Könnyes szemmel figyelte az ablakon át, ahogy a Hold felbukkant az égen.

Ezüstös ragyogása teljesen elbűvölte Csillagfürtöt. Szélesre tárta ablakát, és felsuhant a palota sziromkupolájára, ahol halkan dúdolni kezdett. Idővel egyre bátrabban, egyre magasabbra szállt hangja az éjszakai égbolton. A Hold sugarai átkarolták és felemelték a tündért, a csillagok pedig keringőzve gyűltek köréjük.

Csillagfürt a holdsarlón ringva lassan álomba szenderült.

Másnap reggel a Nap sugarai ébresztették. Nagyot nyújtózott, majd felült és körülnézett:

„A szobámban vagyok. – állapította meg. – „ De én felrepültem… A Hold ringatott… Vagy csak álmodtam volna az egészet?” – tűnődött. Ezen töprengett, amíg friss harmatot gyűjtött, vagy a kottaállvány cipelésében segített, sőt, még virágkoszorú fűzése közben is. Amikor beesteledett, ismét felrepült a sziromkupolára, lehunyta a szemét és dalolni kezdett. Kisvártatva szárnyak surranását hallotta: Violinka telepedett mellé, ő is bekapcsolódott az énekbe. Egymás után szállingóztak köré a tündérek. A felhők mögül előbukkanó Hold is látta, ahogy a Violinka magához ölelte Csillagfürtöt, miután elcsendesült a dal.

– Eddig csak a Napot dicsértük – mondta. –Te voltál az első tündér, aki a Holdnak énekelt. Igazán csodálatos volna együtt köszönteni az éjszaka égi vándorát is! Boldogan csatlakozunk hozzád, ha megengeded!

Csillagfürt bólintott. Feltekintett: a holdsarló mosolyogva ringott az égen, ezüstös fénye pedig beragyogta a Szivárványpalotát.