A Mosoly
Hatalmas vihar vette a minap markába a Birodalmat. Sűrű felhőtömegek gomolyogtak az égen, és szerfölött hangosan visított a szél. Egy ág reccsent meg Göböly lába alatt. Szúrós része a levegőbe szökkent, és kiszakította amúgy is rongyos nadrágját. Az apró manó értetlenkedve vakarta meg a tarkóját.
– A mesterek varázsa törne meg belé! Ma már harmadjára!
Miközben szitkozódott, megjelent mellette Gallér –, az örökké jókedvű törpe úr.
– Nicsak, nicsak ki van itt? Azt hittem, a haragod az előző viharban felejtetted!
Göböly éktelen dühvel fordult felé.
– Hogyan felejthetném azt bárhol is?! Nem én hordozom, hanem a dolgok okozzák!
Gallér jót nevetett a kijelentésen.
– Ugyan már Göböly! Rajtad múlik, hogy állsz a dolgokhoz!
– Persze, mikor még az ég is beborul fölöttem! – széttárva piciny kezeit, nagyot fordult a tengelye körül.
– Látod?! Mindenütt köd, szélfúvás, és hamarosan az eső is zuhogni kezd!
Gallér mindentudón karba fonta a kezét. Szemöldökét összeráncolta, majd bölcs szemét Göböly tekintetébe véste.
– Próbáltad már, hogy rámosolyogsz a problémás dolgokra? A dolgokra, amik gondot okoznak. Mint például a Nagytalpú manó család: alig egy hete beomlott a kamrájuk és elázott egy tucat téli élelemük. De nem búslakodtak! Összefogott az egész család, és vidáman újraépítették a kamrácskát. Télire meg majd kölcsönöz nekik a többi manó étket.
Göböly hahotázni kezdett.
– Na még mit nem! Nem estem én a fejemre! Egy szavadat sem hiszem, mosollyal semmit nem oldok meg!
Gallér lehorgasztotta a fejét.
– Pedig néha éppen csak annyi kell.
Egyetlen hosszú pillanatig bámulta még a fiatal kismanót, majd fölnézett az égre és elmosolyodott. A szürke massza és az üvöltő szél váratlanul szertefoszlott, a nap aranypászmát szórt a földre, és a vihar visszavonult. Gallér ismét a manóra nézett.
– Látod? Néha elég egyetlen mosoly.
