A pásztortáskarét
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy pásztorfiú, akit Palkónak hívtak. Szeretett Palócföldön élni, azon belül pedig Hollókőn.
Elégedett volt az életével, munkájával. Az ősi állattartó mesterséget választotta, pásztorkodásból élt. A fiúnak jól ment a dolga, mert egyik dombról a másikra terelgette nyáját, fújta a furulyáját, bú nélkül élte a világát.
Ráadásul egy Pamacs nevű pulikutyája is volt, aki segített neki a nyáj terelgetésében.
Úgy tartotta a mondás, hogy egy jó puli kincset ér a pásztornak. Így is volt. Már kölyökkorában szeretettel bánt vele, elkezdte a tanítását, amit a puli meg is szolgált. Lelkesen terelte a nyájat, és ragaszkodott a gazdájához.
A legkeményebb harcot az időjárással vívták. Viharban megvadultak az állatok, ilyenkor istállóba irányították őket.
Palkónak tizenhárom báránya volt. A tizenharmadik volt a legkisebb és a leggyámoltalanabb.
Amikor megszületett, az anyukája szépen nevelgette a többi testvérével együtt. Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban látszott, hogy kicsike maradt. A pásztorfiú észrevette, hogy alig eszik. Kezdte megsajnálni a kis jószágot. A többi bárány szépen cseperedett, de a kis gyapjas később sem tudott növekedni.
Palkó aggódni kezdett a kisbárány miatt. Adott neki más ételt, amiből szintén alig evett. Eszébe jutott a szülei tanítása, hogy ha beteg egy állat, a gyógynövényektől megjöhet az étvágya. El is ment a közeli rétre, gyógyfűveket szedni. Sorra adta neki a növényeket, de úgy tűnt, egyik sem használt a bajára.
Már majdnem feladta, amikor az egyik nap észrevette, hogy a bari bégetve bandukolt a réten. Vidámabb lett és jó étvággyal kezdett el enni. A fiú megörült, hogy valamelyik növény mégis csak használt neki.
Ahogy növögetett, egyre jobban kötődött hozzá a fiú. Már annyira eleven volt, hogy sokszor figyelni kellett rá, nehogy elkeveredjen a többiektől. A kutya is jobban legeltette rajta a szemét, mert többször elkóborolt a nyájtól. Szerencsére mindig visszatalált. Mindketten örültek, hogy felépült. Palkó mindegyik állatnak nevet adott. Ahogy az lenni szokott, neki is megvolt a kedvenc báránya, akit kis Bolyhosnak nevezett el.
Egyszer a kisbárány egy pásztorvirágot vitt oda a szájába a gazdájának, aminek nagyon megörült, ezért beletette egy könyvbe és megszárította. Különlegesnek találta, hogy pont ezt a virágot adta neki.
Egyik nap, amikor beterelte az állatokat, hiányzott a legkisebb. Mindenütt fürkészték Pamaccsal. Palkó szomorú volt, hogy a Bolyhos barinak nyoma veszett. Lefekvés előtt elővette a könyvből a virágot és aggódva tért nyugovóra.
Másnap újból kereste, de sehol sem találta. Eszébe jutott, hogy a szomszédok földjein is megnézni. Pamaccsal útnak indultak és már jó messze jártak, amikor megláttak egy pásztortáskavirág rétet. A hatalmas területen az tűnt fel nekik, hogy több részen hiányoznak a virágok.
A sűrű virágszálak között mocorgást hallottak. Közelebb mentek. Egyszer csak megpillantották Bolyhost, amint éppen legelészett. Palkó és Pamacs egyenesen feléje szaladtak. Nagy volt az öröm és boldogság, hogy végre megtalálták az eltűnt kis báránykát, aki jó étvággyal majszolgatott. A fiú ekkor értette meg, hogy ez volt az a növény, amitől erőre kapott a kis gyengélkedő.
A pásztorfiú már nem szomorkodott. A pulikutya is örömtáncot járt. A bárányka pedig örömmel ment vissza az otthonába.
Attól fogva, ha elkeveredett a kis Bolyhos bari, akkor már tudták, hogy biztos a pásztortáska réten lehet.
Palkó, a mai napig szereti a munkáját és boldog gazdája a sok kis jószágnak, meg persze a pulikutyának. Azóta is szépen éldegélnek a tanyavilág varázslatos világában. Amikor meglátja a Bolyhos barit bandukolni a pásztortáska réten, boldogság önti el a szívét. A szárított virágot emlékként őrzi, és már nem szomorkodik.
