Magzatpóz

Sárga hal  

Egy tükör előtt állok, megműtöm magam. A kifeszített bőr sercegve válik 
ketté a hasfalamon, vékony vászondarab, amit lendülettel szétszakítanak. Lassan benyúlok 
a húsz centis résbe. Keresem, de nem találom. A belek helyén olajfekete tenger, 
sötét lé csöpög belőle. Tócsa nő körém, mire kihalászom. Apró hal 
remeg a tenyeremben, alig él. Nincs sok időnk, szól mellettem egy férfi. Fehér 
ruhát visel, a lábán saru. A kezében egy vízzel teli üvegedény. Ebbe teszem 
a halat. A pikkelyeiről fekete hártya válik le, újra aranylik a kopoltyús test. 
A férfi kitisztítja a hasüregemet. Fáj és félek. Énekelni próbálok, ahogy anyámtól 
tanultam, de nincs hangom. A fogam csikorog. Fékező tehervonat. 
A férfi végül feltölt vízzel, belém ereszti a halat, a zsigerekig úszik. Kinyitom a szemem. Könnyű vagyok, 
mint tajték a tengeren.

Magzatpóz 

Hamarosan jönni fogsz, mondtad, és itt hagytad 
a csalán szagú pulóvered. Más illat ez, mint amilyen azelőtt volt, 
de így is szeretlek. Hamarosan jönni fogsz, ígérted, és én sosem akartam 
oviba menni, mert mi van, ha napközben jössz haza, 
és a pulcsid lecseréled egy halványzöld sálra? Mindened beitta 
Péter ölelésének az illatát. Hamarosan jönni fogsz, ígérted, mert én is számítok, 
csak szűk lett neked az anyaszerep, máshol is helyt kell állnod, nem hiába kaptál 
tehetséget az énekléshez, és Péterhez nem vihettél, jobb helyem volt
apánál, legalább neki is maradt belőled valami. Hamarosan jönni fogsz, 
mert a méhed sajog néha, mágnesként cibálna haza. 
Jöttél, és kicserélted a sálat egy kitin hálóingre, legyen mit átölelnem, 
ha hiányzol, én meg magamra húztam, 
hátha azt álmodom, hogy újra 
a magzatod vagyok.

A te lányod 

Elképzelem a tenyeredet. 
Az életvonalon patak folyik a csuklódig, 
a partján egy daru halászik, 
lábai közt apró halak siklanak el. 
A daru és a halak is én vagyok. 

Elképzelem, hogy sosem születek meg. 
Telente a szakálladon szánkózom, 
tavasszal virágokat hímzek a fákra. 
Nálad a növények mindig is léteztek, 
az égből vetetted őket a földre, ahogy az embert is.
 
Anyám három hónapja ismeri apámat, 
amikor kicsírázom az anyaméhben, 
de a császármetszés után egy másik apa vesz a nevére. 
Régről szereti anyámat, és 
biztonságot ígér. 

Elképzelem, hogy mindig ismertelek. 
1990 tavaszán találkozunk először: 
a folyosón egy ötéves kislány zokog, hogy bocsáss meg, 
mert ő nem akar többet rossz gyerek lenni. 
Sárga vagy, és az üvegkapun átvilágító napfénnyel 
megbocsátást morzézol a kövezetre. 
A jelnyelvedet ekkor még nem ismerem. 

Elképzelem, hogy sosem felejtelek el. 
Reggelente te vagy az első gondolatom: 
veled a sziklából vizet fakasztok, 
kijutok egy cethal gyomrából, 
szétválasztom a Vörös-tengert, 
feltámasztok, 
feltámadok. 

Elképzelem, hogy a mellkasod amazonaszán bolyongok. 
A hátrahagyott magokat elnyeli a föld, vagy varjak csipegetik fel, 
és nem találok haza. 
De talán maradhatnék felfedezni a nekem szánt Édent. 
Kunyhót építhetnék a legmagasabb fára, 
leszüretelhetném a ribizlibokrot, 
és megszelídíthetném a kígyót. 

Elképzelem, hogy idős korodra én ápollak téged. 
Teát főzök neked, kikészítem a ruhádat, sétálni viszlek, és közben te 
ismeretlen csillagképekről mesélsz, világokról, 
amiket a Hubble űrtávcső színes porfelhőnek lát, 
én meg beléd karolok, és próbálom megérteni, 
hogy a lányod vagyok.