Lányimák Máriához

       Előhang

Tégy, történjék valami!
Nézd, reszketünk életünkért.
S emelnénk magunk föl önként
fénnyel-dallal vallani.

   I.

Mást követtél volna, hol
hűvöst fél, ki húz kabátot;
lelked út szegélyén vágyott
hozni új és új virágot
fáradt lánybajaiból.
De mélyéről bánatodnak
erők mertek és tolultak –
napok égtek, magok hulltak:
s olyan lettél, mint a bor.

Édes vagy most és betelt,
mint amilyen egy szép esténk –
úgy érezzük, hogy elesnénk,
s miattad lettünk levert…

 II.

Nézd, mily szűkösek napjaink,
s gond jut hálóhelyül;
a rózsáért nyúlunk mi mind,
de oly ügyetlenül.

Óvj minket, Mária, itt vagyunk,
véredből nőtt virág,  
te tudhatod csak bánatunk,
mekkora kín a vágy;

a lélek lány-baját Te már
magad is ismered:
karácsony szűz haván ki jár,
s parázson lépeget...

III.

Oly sokból egybeszőtt az ész,
s mi épp a csöndesről, kifinomultról
rendelkezünk némi tudással,
miként egy titkos kerti útról,
mint párnáról, mely bársonyával
becézi álmodó fejünket,
valamiről, mi minket
szinte zavarba ejtően szeret –

de sok szó messzire esett.

Sok szót magából a tudat
s világ kivet.
Mint fölszárnyaló hangokat,
körbefülelik trónodat,
Mária, Te anya-lett;
s a Fiad
rájuk nevet.

Lásd a Fiad.

  IV.

A kerted vágytam lenni én
indákkal, virágágyásokkal,
szépséged árnyba vonni okkal,
hogy hervadt anyamosolyoddal
hozzám szívesen visszatérj.

De ott – míg jártad kertedet,
történt veled valami immár:
a sárgarépa-sorba hívtál,
s kezed fehérből integet.

 V.

Fáradtak már az anyák,
ha félve kérleljük őket,
kezeket látunk, csüggőket,
s hangot vélnek ők, csengőket:
           Ó, mi is voltunk virág!

Fehér ruhákat míg varrnak,
miket kezeink szétmarnak,
rájuk szobafény szitál.
Hűségesek, nem nyughatnak,
s forró kezünkre nem hatnak
soha már…

S hadd mutassuk még neked meg,
mikor nem virraszt anya;
két fehér láng éjszaka,
és ők bennük föllebegnek.                    

   VI.

Gyerekkorom hideg-szegény:
átestem rajta, mint kudarcon.
A félelmeket messze tartom,
csak egy melengeti az arcom:
      az érzelmektől félek én.

Nem az a völgy ez már, melyben a dal
védelmezőn merít a fénybe szárnyat –
torony ez, mely mezők elől inal,
míg vágyam föl, szétnézni szélre csal,
s félve az idegen erőre támad,
mely őt lerántva boldogságba hal.

VII.

Mária,
Te sírsz. Tudom.
Sírásomat, remélem, én
díjadul adhatom.
Templom kövén
homlokkal én…

Kezed forró nagyon;
ha billentyűket tolhatnék alája,
egy dal talán maradhatna utána.

S örökség nélkül múlik el az óra…

                    VIII.

Tegnap láttam egy csillagot,
álmomban csöndben ballagott.
S éreztem, hogy a Szűz beszél:
Nyílj ki e csillaggal, ne félj.

Követni kívántam szavát,
az ing havából kényesen
kibújtam. S ekkor egy virág
a kínra ébredt hirtelen.

IX.

Miként, miként, ó, Mária, mondd,
hogy fényt öled mindegyre ont,
s búval fizet?
Ki volt a jegyesed?

Csak hívsz, csak hívsz – és nem tudod,
nem az vagy, ki hozzám futott,
ki fázva sietett.

Még ez vagyok, feslő virág.
Vajon lábujjhegyen,
gyerek még, a boldog arát
végig alkonyatodon át
kertedbe mint vigyem?

                     X.

Állítsd a vágy peremére
legvalóbb angyalodat,
s parancsold, hogy mondja végre
nénéimnek: sírni kéne –
mert a rózsatiszta lénye
minden csapás, kín kezébe
mindig ad játékokat.

Hiszik, azon túljutottak,
mit a gyermek szenvedett:
mennek, s fog közt mosolyognak –
azt hiszik, új fájdalomnak
nem visznek új könnyeket…
                      
    XI.

Ó, hogy milyen végtelenné váltunk!
Próbálkozás csak próbálkozásra,
s csupán kihűlt kérgünkben találtunk
sokáig, sokáig okot rája.

S ha egymáshoz kötözzük magunkat,
s félelmünkben egyre feszesebbre,
majd lassan, mint csörlőjén a kútnak,
önmagunkat magunkba eresztve:

mélységünkre senki sápadt és vak
kezeivel soha nem tapinthat.
                 
XII.

Szőke hajam olyan teher,
mintha egy sötét citromág
tűnt volna benne el,
mely már virágjában delel,
s egyre nehezebb lesz, mivel
a tavaszt érzi már.

     Agg díszemet
     rólam levedd!   
Még hűs és zöld vagy, új,
mert szúrós tövised helyett
lánymirtuszod virul.

XIII.

S múlhattak a régi évek,
ünnepi voltam s vidám,
mint szép angyalsereglések,
melyek mind dicsértek téged:
… mint Te, olyan volt anyám...

De bánat öl, miután
a csókjai fakók nékem,
s gyanakvásom, sietségem,
csöndem – csupán kémlelésem
egy új gyöngédség után.

XIV.

Azt mondja mind: ráérsz te még,
mit kívánsz, gyermekem? –
        Aranyékszer, mi illenék,
gyerekruhában oly nehéz,
mikor mind esküvőre kész
fénylőn és fényesen.

Nem kívánok, csak kis helyet,
engem igézet öl,
s álmom egyre ínségesebb.
Helyet csak, és selymek helyett
– ahol Virágfa áll – kezet
lombjáig tenni föl…


                  XV.

Ha ez a heves, vad tekintet
zavarná sok nővéremet,
képed lesz megmentője mindnek,
s Te szétterülsz, maradsz szelídnek,
előttük reng majd tengered.

És gyöngéden áradsz feléjük,
mélységedet nyújtod elébük
menedékül – s látja szemed:
halkabb vágyak jutnak beléjük,
míg puha szigetekre vélük
a kékes nyár-eső pereg.
                
       XVI.

   Imák után

De érzem, egyre lázasabban,
Királynő, lázasabb vagyok –
szegényebb minden alkonyatban,
s fáradtabbak a hajnalok.

Én tépdesem csak tiszta selymem,
és félénk álmom rám kiált:
    ó, kínodból hadd részesedjem,
    ó, hagyd, mi ketten,
ha fájunk, éljünk egy csodát.

            1898/1899