Ugrás a tartalomra

A cinkotai rém

részlet a készülő regényből

„Az ördög elképedve állt, és érezte milyen ocsmány a jóság.
És látá az erényt az ő alakjában.”

(Milton: Elveszett Paradicsom)

1.

 

1918. november 13.

A romlás ma éjszaka alkotta meg mesterművét. A rendőrparancsnok, miközben becsukta a vaskos könyvet, nem a fekete kosztümbe öltözött Macbethnére gondolt, hanem arra a fehér gyolcsba bugyolált kislányra, akit valamikor ő tartott a keresztvíz alá, és aki egyike volt annak a hét lánynak, kiket megtalált a szörnyeteg pincéjében. A kinti kiabálás egyre hangosabb lett. Nem tudta tovább elterelni a gondolatait az irománnyal, amit a nejétől kapott ajándékba, mintegy figyelmeztetésképpen, hogy néha ki is kellene kapcsolódnia. A kötetben számos darab volt, köztük vidám, nevettető komédiák is az angolszász mester tollából, de ő mégis a legkomorabbat választotta, mintha csak mágnesként vonzotta volna a rossz.

Immár két éve fuldokolt a bűnben, a gonosz tökéletes esszenciája volt ez, olyasvalami, amiről korábban nem is gondolta volna, hogy létezhet. Cinkotán egy személyben ő a rendőrség. Korábban két másik ember is volt vele, de miután a község határában pár éve fogolytábor létesült, már csak egyedül látta el a feladatokat, mivel a kollégáit a táborba vezényelték rendfenntartó szolgálatra. Békés hely volt ez, soha nem ártott senki senkinek, még kocsmai verekedésekre sem került sor, amitől oly hangos a közeli Buda és főleg a Tabán névre hallgató mulatónegyed, ahol felfuvalkodott művészek csinálják mindig a bajt, élükön azzal a Krúdy nevű tollforgatóval. Cinkotára azonban szerencsére nem jutott el a pezsgő lárma, a hivatalos papírmunkán kívül nem nagyon akadt dolga, egészen addig, amíg meg nem történt az eset. Az eset, amilyenről korábban még soha senki nem hallott, és pont itt, pont az ő kedves Cinkotáján.

Résnyire elhúzta a nehéz, mindig dohányszagot árasztó függönyt, és kipillantott az ablakon. Az utcákon egyre szaporodtak a piros plakátok. Huszáros tartással feszülő villanypóznák és a reménykedésbe beleroskadt házfalak hirdették, hogy Németország letette a fegyvert, a háború véget ért. A plakátokat kamaszok, de még inkább a serdülőkort el sem ért kölykök ragasztgatták szerte a városban, miközben harisnyás rövidnadrágban futkározva azt kurjongatták: „Vége a háborúnak!” A gyerekeken kívül szinte mindenkit elvittek az elmúlt egy évben. A frissen hozott leventetörvény értelmében, aki betöltötte a 16-ot, annak mennie kellett, de aki nem múlt el még 65, az szintén vonulhatott a keleti frontra. A végén ezekkel a gyerekekkel és aggastyánokkal vívták meg a világ nagy, hősi háborúját. Így csak a suhancok maradtak, hogy körbekiabálják a várost a jó hírrel. A nagy háború véget ért, minden visszatér a régi kerékvágásba. Az asszonyok akkor még azt gondolták, hogy hazatérnek a gyerekeik, újra megkezdődnek a dolgos hétköznapok, és lesz minden, mint volt azelőtt.

Mosoly futott végig az arcán, de nem azért, amiért másoknak. Tudta, hogy elérkezett az ő ideje: meg fogja találni! Egyedül a háború rejthette el a hetyke bajszú fiatalembert a szeme elől, a világ újra egyszerű és átlátható lesz. Igaz, nem kis fáradságba kerül majd meggyőzni a fővárosi detektívparancsnokot, hogy tovább folytathassa a nyomozást. De bizonyosra vette, hogy barátja és volt iskolatársa meghajlik majd érvei előtt, és ő végre a szörnyeteg nyomába eredhet. Jóval azután találták meg a hordókba rejtettek lányok és asszonyok tetemeit, miután a rém eltűnt a háború zűrzavarában, így ő gyakorlatilag tehetetlen maradt. A fővárosban szinte megszűnt a közigazgatás, a bürokrácia a saját csapdájába esett, a valamikori monarchia mindent fürkésző monoklija összetört. Az alaposságnak, hogy mindent szemmel akartak tartani, már fél évvel a háború kitörése után az lett a következménye, hogy azt se vette észre a rendszer, ami az orra előtt történik. A háborún kívül gyakorlatilag nem lehetett követni semmit. Ha eltűnt egy ember, csak a vállukat vonogatták, hogy nincs erőforrás, nincs pénz, tehetetlenek, ha előkerül, előkerül, ha meg nem, akkor eggyel több kopjafa díszíti majd a háború margóját. A Béla ugyan ez alól is kivétel volt, az első hetekben félszáz nyomozó dolgozott az ügyön, vagy legalábbis tettek úgy, mintha dolgoznának. A sajtó szinte naponta írt az esetről, így muszáj volt azt sugallani, hogy a rendőrség a helyzet magaslatán áll, és nagy erőkkel zajlik a nyomozás.

A frontvonalról írt beszámolók mellett egészen Görgey halálának híréig ez az eset szerepelt a legtöbbet az újságokban, azonban az egész leginkább csak amolyan politikai allűr volt, hogy az ország veszteségeiről eltereljék a figyelmet, és helyette az első sorozatgyilkos felé forduljon a közérdeklődés. Még azt a Karinthyt is ideküldték, akinek egész Budapest itta a szavait, a vicceitől pedig metrószerelvények visszhangzottak, de a fiatalember nem sokat törődött a dologgal. A tekintete ugyan tele volt valami különös ragyogással, de úgy tűnt, mintha a szörnyeteg tette egy sokkal nagyobb szörnyűséget juttatott volna az eszébe. „Ezzel az emberrel kezdődött el az új világ” – súgta neki mosolyogva, majd eltette ezüstösen csillogó tollát, és távozott a helyszínről.

– Ha él még egyáltalán – mondta ki hangosan legnagyobb félelmét, miközben visszahúzta a függönyt, és megtömködte a pipáját. Még a nagyapjától kapta az elefántcsont füstölőt, azokból az időkből, amikor a világban rend volt, és szörnyetegek sem rejtőzködtek a monarchia zongoraszótól hangos, fehérre meszelt házaiban.  Biztos, hogy nem halt meg – szívott bele a pipába, olyan erővel, mintha perzselő gondolatait próbálná a kiáramló füsttel szétoszlatni. Igaz ugyan, hogy egy szerbiai fogolytáborból visszaküldték Kiss Béla, cinkotai lakos katonaigazolványát, aki 39 éves korában tífuszban elhalálozott, sőt, még a leírás is passzolt rá, de a szíve mélyén tudta, hogy nem az ő embere halt meg. Aki ilyen rémségekre képes, azt nem öli meg a tífusz. Az ilyen rosszabb, mint a tífusz. Az ilyen túlél mindent. A puskagolyó sem végez vele, egyedül az tudja megölni, ha az ereiben rothadó hamisságot valaki az igazság mérgével fertőzi meg. És ez a valaki ő maga lesz, Trauber Adolf rendőrparancsnok.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.