A fiú azon az estén hallott először a Holdköltők Társaságáról. A tábortűz mellett állt, és a felnőtteket hallgatta. Épp vendégek voltak náluk. A ház kertjét sok gyerekhang töltötte meg, s a sötétben röppenő gyerekkarok kitárt szárnyaknak tűntek. A felnőttek beszédéből nem derült ki, hogy pontosan miről szólhat a film, de nagyon különlegesnek tűnt. Holdköltők. Minden bizonnyal a versekhez van valami köze, és egy csapat fiú titkos szövetségéhez, gondolta a hétéves Márk, aki maga is nagyon szívesen csatlakozott volna egy ehhez hasonló társasághoz. A fiúk a sötétben találkoznak mindig, nyilván a hold alatt, máskülönben nem lennének holdköltők. De vajon miről szólhat a szövetségük?

A felnőttek már elindultak a kivilágított ház felé megnézni a filmet, és Márk habozva nézett utánuk. Ha csatlakozna hozzájuk, bizonyára megtudhatná a kérdésére a választ, csakhogy azzal lemondana arról, hogy más, fontosabb dolgokkal töltse az időt, és ez túl nagy áldozatnak tűnt.

Miközben ezen vívódott, valaki odaröppent hozzá, s egyszerre egy kisfiú vált ki Márk mellett a sötétből.

– Hé, Márk, nem akarsz játszani? – Az öt év körüli Dongó sárga-fekete csíkos pólót viselt, arca még kicsit pufók volt, és rendkívüli rajongást tudott kifejezni, különösen Márk társaságában, s különösen, ha valamiféle kaland volt kilátásban.

– Játszani? Kivel? – kapta fel a fejét Márk. Egy pillanat alatt megfeledkezett a felnőttekről és a Holdköltők társaságáról.

– A többiekkel, már megvagyunk egy csomóan! – sürgette Dongó. – Gyere! – azzal a két fiú elrepült a tölgyfa irányába. A villa fölé magasodó Nagy Fa a kert sarkában állt, és számos kaland kiindulópontja volt. Közvetlenül mellette az emelethez nyikorgó falépcső nyúlt fel, alatta és a Nagy Fa körül számtalan kis és nagy bicikli állt egymásnak döntve – a Frankoké és Márk családjáé. A teraszon terpeszkedő szárítókon tucatnyi törülköző és fürdőruha száradt, és a kertben mindenfelé ottfelejtett székekbe botlott az ember. A Frank-villa lakói, a két család már önmagukban is nagy létszámot tettek ki, most pedig vendégeik is voltak: a Télly család, akikkel a játszó gyerekek száma már kisebb haderőnek tűnt. 

– Ki lesz a fogó? – kiáltozták a Nagy Fa alatt, mert sokan voltak, és izgalmukban mindent hangosabban mondtak, mint szükséges lett volna.

Aztán vagy egy órán keresztül rohangáltak fáradhatatlanul a sötét és végtelennek látszó kertben a fényes villa körül. A játék azonban szokás szerint túl hamar véget ért, mikor a szüleik hívó hangját meghallották a távolból, és tudták, menniük kell aludni.

– Ne már, de hisz még nincs is késő! – mondta dühösen Márk a sok futástól akadozó lélegzettel, és kezével megtörölte izzadt homlokát.

Épp egy új játék átbeszélése zajlott. Ott álltak mind a Nagy Fa alatt, Márk összes Frank unokatestvére, a szőke Télly lányok és fiúk, s Márk bátyja és öccse is. Mind kimerültek és izzadtak voltak, felhevült testük szinte rázkódott a megerőltetéstől, mégsem akartak visszamenni a teraszra. Úgy érezték, csak most kezdtek belejönni, és máris félbeszakítják a játékukat.

– Játsszunk még egy utolsót! – javasolta Dongó. – Egy bújócskát!

– Nem szabad! – vélte Liza, Dongó csenevész kishúga. – Anya szólt! Mennünk kell!

Márk bosszúsan ráncolta a homlokát a parancsoló kijelentés hallatán. Legkisebb unokatestvére felfoghatatlanul ragaszkodott minden egyes szülői utasításhoz, annyira, hogy Márk úgy gondolta, nem is igazán szereti a játékot. És hiába volt ő a legfiatalabb közöttük, Márk szemében ez sem mentette fel őt. Akinek fontosabb, hogy azonnal engedelmeskedjen, mint hogy egy kicsit játsszon még, az nem igazi játszótárs. És talán nem is igazi gyerek.

– Talán csak mondani akarnak valamit, és aztán visszaengednek minket! – vetette fel Dongó.

A gyerekek habozva néztek egymásra a Nagy Fa sötét lombja alatt. A terasz felől szüleik a nevüket kiáltották.

– Nem hiszem, hogy visszaengednének – mondta kétkedve Márk.

– Én megyek! – mondta Liza, és máris elfutott a terasz felé.

– Menjünk! – mondták kelletlenül a többiek is, és a csapat szétoszlott.

– Azért jó játék volt, nem? – mondta Dongó Márknak, miközben elsiettek a fények felé, a terasz irányába. – Szívesen játszanék még! Megkérdezem, visszajöhetünk-e még! – Azzal berregve, mint egy darázs, elröppent a szülei felé. Márk a zsúfolt teraszra szaladt, a Télly gyerekeket kerülgetve a távolabbi hintaszékhez, és ott megtudta az anyjától, hogy a játék valóban véget ért. A vendégek indulnak, és el kell tőlük búcsúzni. Márk elhúzódott az anyjától, dühösen dobbantott, és úgy érezte, a világon az összes felnőtt ellene van. Hát nem tudják ezek, hogy a játék milyen jó dolog? Hogy foszthatják meg tőle?

De aztán rájött, hogy a játéknak nem kell feltétlenül itt véget érnie. Van rá lehetőség, s ha a többiek is úgy akarják, a játék folytatódhat! Egyszerre felcsillanó szemmel, feszült izgalommal nézett szét, majd csatlakozott a kapu felé tartó társasághoz.

A Téllyk elhajtottak, a két család pedig lassan visszaáramlott a kertbe. Dongó családja, a Frankok fent, a villa emeletén laktak, és a hozzájuk felvezető falépcsőhöz érve a társaság kettészakadt. De előbb még elbúcsúztak egymástól. A hangok összeolvadtak, és az általános morajban a szülők nem hallhatták, miről beszélnek az unokatestvérek egymással. Senki sem figyelt Márkra, aki kihasználta a pillanatot, és Dongó füléhez hajolt.

– Hamarosan… add tovább! – suttogta.

Dongó izgatott komolysággal bólintott, majd óvatosan nővére mellé lépett, és odasúgta az üzenetet. Fanni figyelmesen meghallgatta, majd Márkra pillantott, és bólintott.

– Rendben.

Aztán már nem szóltak egymáshoz. Simon ott állt Márk mellett, és Márk elégedetten nézett a szúnyogcsípését elmélyülten vakaró öccsére. Arra gondolt, hogy mit fog szólni hozzá Simon, ha megtudja, a játék még nem ért véget.

Fél órával később Márk már az ágyában feküdt, de egyáltalán nem érezte fáradtnak magát. A szobában nem hallatszott más, csak Dédé egyenletes hortyogása az emeletes ágy felől, és a hintaágy halk nyikorgása a terasz irányából. Aztán egyszerre csak közeledő léptek zaja ütötte meg a fülét. Dongó szülei jöttek le a lépcsőn. Hallotta, ahogy nagybátyja és felesége halkan beszélgetnek, miközben nyekereg lépteik alatt a vén falépcső. A lépcső aljában elfordultak, és pár másodperccel később már lehetett hallani a teraszon találkozó felnőttek nevetését. Márk várt még egy kicsit, aztán kimászott az ágyból, mezítláb átosont a fürdőszobán, majd a teraszajtónál megállt, és hallgatózott. Úgy tűnt, minden sínen van. Beszélgetnek – gondolta –, most itt maradnak egy jó darabig. Azzal visszament.

Az ötágyas hálószoba sötétjébe csak az egyetlen, Simon ágya fölötti ablakból szűrődött be némi fény.

– Simon, hé, elaludtál? – suttogta Márk.

– Nem. – Az árnyék az ablak előtt felült, és kibújt az ágyból.

– Gyere, segíts kiszedni a szúnyoghálót! – lépett oda hozzá Márk.

– Mi folyik itt? – Balról, az emeletes ágy felől ijedt hang hallatszott, majd Dédé feje bukkant elő, épp mikor Márk és Simon kiszedték a szúnyoghálót az ablakból. – Tegyétek vissza a szúnyoghálót!

– Dédé! Te ébren vagy? – csodálkozott Simon.

– Gyere, Dédé! Megyünk fel Fanniékhoz! Jössz? – mondta Márk, megörülve a bátyjuknak.

– Mi? Fanni… De hát megbeszéltük, hogy többet nem mentek fel oda! Tegyétek már vissza a szúnyoghálót! Beengeditek az összes szúnyogot!

– Nem jönnek be, hisz nincs fény, ami idevonzza őket – felelte könnyedén Márk, és öccséhez fordult. – Jöhet a matrac! – Azzal munkához láttak. Simon felnyögött mellette. Márk nekifeszült.

– Hú, de nehéz… Ez az! Na, gyerünk!

– Nem hiszem el, hogy megint ezt csináljátok! Ebből baj lesz! – hallatszott az emeletes ágy felől. – Kérlek, Márk! Ha megtudják apáék…

– Most emeljük, és lökd! – Az ágymatrac, amit közös erővel Simon ágya alól vettek ki, megdőlt az ablakban, majd halk puffanással landolt a földön. – Jól van! Ezt megcsináltuk! Biztos nem jössz, Dédé? Csak most az egyszer! Nem tudják meg… De azért segítesz visszatenni a szúnyoghálót utánunk, ugye?

Dédé dohogva mászott le az emeletes ágyról. Mindig engedelmes fiú volt, és bár Márk nem neheztelt rá ezért, úgy gondolta, Dédé semmit nem ért az egészből. De szerette őt, és a világért se mondott volna neki ilyesmit.

– Kár, hogy nem jössz – mondta. – Hamarosan visszajövünk, de akkor már nem kell segítened, majd belökjük a szúnyoghálót. Na, induljunk, Simon, te jössz utánam. Én ugrok elsőnek! – Azzal Simon ágyáról felmászott az ablakba, lelógatta lábát a túloldali szivacs fölé, majd fürgén leugrott. A leérkezés a vastag ágymatracra szinte hangtalan és puha volt. Márk gyorsan arrébb ment, hogy Simon is le tudjon ugrani – öccse olyan ügyes volt, hogy Márk egyáltalán nem féltette. És valóban, egy pillanattal később Simon tökéletes mozdulattal landolt mellette.

– Látod, jó ötlet volt ez a szivacs! – mondta Márk.

– Igen!

A két fiú izgatottan nézett körül. A kertre csend borult, előttük a rózsabokrok illatoztak a sötétben, a kerítésen túl az utca mélyen aludt. Csak a kis kerti tó lélegeztető gépének halk bugyogását lehetett hallani. Márk és Simon pizsamát és papucsot viselt, de nem fáztak, meleg éjszaka volt. Hallották, ahogy a szúnyogháló kerete az ablaküvegnek ütközik, és felpillantottak bátyjukra.

– Kösz, Dédé! – suttogták. – Hamarosan jövünk! – mondta Márk, és sietve megindult a kerti tó mellett. Simon követte őt. A ház sarkán túl a lépcső kezdődött, melynek fokai most teljesen beleolvadtak a sötétbe.

– Itt halkan! Nehogy elessünk! Inkább legyünk nagyon lassúak!

Tartozott persze külön lámpa is a lépcsőhöz, de azt nem merték felkapcsolni.

– Hozhattunk volna zseblámpát – suttogta Simon, mikor már a lépcső közepe táján jártak. Mellettük a Nagy Fa ágai nyúltak a lépcső fölé feketén. Nappal egy kis bagoly lakott a fának egy magas ágán, de éjszaka mindig elrepült vadászni. Márk szerette a baglyot. És szeretett kalandozni Simonnal. Öccse megbízható társaság volt. Nem beszélt feleslegesen, és mindent megcsinált, amit Márk mondott neki, azon kívül ötéves létére rém okos is volt.

– Igen, a lámpa most kiment a fejemből, legközelebb majd hozunk – mondta Márk.

A lépcső tetejére értek. Innen el lehetett látni egész a kert végében álló hintáig, annak a tetején szokott ülni a bagoly vadászat előtt. Ott várakozik egy darabig a rúdján, aztán kisvártatva hangtalanul elszáll a fák között. Márk szerette őt nézni ilyenkor. Ha tehette volna, szíve szerint maga is épp ezt tette volna: kiröppen az éjszakába, mint egy madár, s könnyű szárnyakkal elsuhan vadászni. Kiszáll a tó sima víztükre fölé, és csak repül és repül a hatalmas, ragyogó telihold felé. Ahol megnyílik az éjszaka, s nincsenek határok, csak a víz és a telihold – csodás ábrándok voltak ezek, melyek gyakran megjelentek Márk álmaiban.

Lentről, a ház sarka mögül a szüleik beszélgetésének vidám hangjai hallatszottak. Az emeleti ajtó zsalui nyitva voltak, így be lehetett látni a Frankok lakrészének sötét belsejébe. Márk óvatosan lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt.

– Zárva van – suttogta, majd közelebb hajolt a zsalukhoz, és a kezét a szájához téve tölcsért formázott. – Héé! Fanni! Héé!

A nappalin túl, a gyerekek hálószobája felől mocorgás hallatszott.

– Itt vannak! – suttogta valaki, aztán egy lány árnyalakja suhant át a nappalin, majd a kis konyha ajtóréseiben egy Márkkal egyidős, sötétbarna hajú lány arca tűnt fel. – Ez elég gyorsan ment! Várjatok, mindjárt nyitom!

Kulcs zörgött a túloldalon, majd az ajtó kinyílt, és a két fiú bement. A kis konyhát a pizsamás lány finom samponillata lengte be.

– Gyertek! – mondta Fanni. – De a hálószobánkban csak nagyon halkan szabad beszélni, tudjátok, miért.

– Tudjuk – suttogták.

A nappaliba az erkélyre nyíló üvegajtón át besütött a holdfény, a parketta halkan recsegett a három gyerek talpa alatt.

– Dédé nem jött? – kérdezte Fanni. 

– Most nem – mondta Márk. – Talán majd legközelebb.

– Csss! – figyelmeztette Fanni. – Itt halkan!

Belopakodtak a hálószobába. Odabent persze rögtön megnyikordult az ágy, s egy pufókarcú alak bújt ki a paplanjából.

– Márk! – hallatszott az örömteli suttogás, és Márk ráismert benne Dongó hangjára. Egy pillanattal később Liza is feltűnt az emeletes ágyon: – De jó! Itt vagytok!

– Csss! – szólt Fanni, és a gyerekek hirtelen elhallgattak. – Meghallják! Be van kapcsolva a bébiőr!

Márk tekintete a babaágy mellett álló asztalra tévedt: ott állt rajta a fehér mikrofon.

– Mindenki suttogjon, világos? – nézett végig rajtuk szigorúan Fanni. – Jól van, gyertek, most megnézhetitek, hogy alszik. – Azzal a babaágyhoz vezette őket. A rácsok között egy alig pár hónapos kislány aludt békésen.

– Hogy szuszog! – suttogta Márk. – Mint egy kis porszívó.

– Igen – felelte Fanni. – Na, most menjünk ki az erkélyre!

– Igen! Ez az! Menjünk!

A sok csoszogó papucs kisietett a szobából, és a csapatot ismét elfogta az izgalom. Immár második alkalommal szöktek ki az erkélyre titokban, miközben a szüleik azt gondolták, mind az igazak álmát alusszák az ágyukban. Ügyesen csinálták, a felnőttek nem jöhettek rá a trükkre, és Márk tudta róluk, hogy még legalább egy órán át beszélgetnek odalent, mielőtt elmennének lefeküdni. Vagyis volt egy bő órájuk, hogy felszökjenek unokatestvéreikhez, és itt véghezvigyék pizsamás találkozójukat. Miközben odalentről, alig három méter távolságból a szüleik vidám beszélgetése hallatszott fel, a gyerekcsapat elfoglalta az erkélyt, és birtokába vette a napágyakat a ragyogó telihold alatt. A napágyakban kényelmes volt feküdni, és bár alig láttak egymásból valamit, Márk tudta, hogy Dongó mellette nagyon jól érzi magát. Abból is tudta, hogy Dongó megint Márk pizsamájának a vállát zizegtette a kezével. Az ujját már nem szophatta, így hát ezt csinálta helyette.

– De jó itt lenni! – suttogta Dongó. – Dédé miért nem jött?

– Most nem volt kedve hozzá – felelte Márk. Nem akarta elmondani, hogy a bátyjának eszében sincs feljönni ide. Simon okosan hallgatott.

– Miért nem? De legközelebb jön, ugye? – kérdezte csodálkozva Dongó, és egy pillanatra abbahagyta Márk csiklandozását.

Halkan beszélgettek, nehogy meghallják őket a szüleik odalent.

– Nem tudom – vallotta be Márk. – Mi megpróbáltuk, de… nem akart.

– A szüleink miatt – tette hozzá Simon.

– Nem tudja, milyen jó itt. De majd segítsetek, és együtt rávesszük valahogyan – vélekedett Márk.

– Jó, majd segítünk – biztosította Fanni. – Na, figyeljetek, megmutatom, melyik csillagok vagytok ti! – Azzal mindegyiküknek keresett egy-egy csillagot az égen, s elmondta, mi mindent tud ezekről. A gyerekek érdeklődve hallgatták, nagyon jól érezték magukat.

– Legközelebb gyertek le hozzánk a kertbe – mondta Márk –, akkor Dédé biztosan kijön. Aztán egyszer elmegyünk a barátomhoz is. Tudjátok, akiről meséltem. Máténak hívják. A halásztó túloldalán lakik, nem messze… – Azzal Márk elismételte a megszokott dolgokat a különleges, nagy fiúról, akinek hét testvére van, és gyerekszemmel mérve csupa irigylésre méltó tulajdonsága: tóparti háza, vadászkése és hatalmas istállója. És mindez a tó túlpartján, éppen ott, a fényes telihold alatt, amerre a bagoly éjjelente elszáll. És Márk beszélt még a pónikról, amiket meg lehet etetni az istállóban kockacukorral, és a többiek lenyűgözve hallgatták, mint Fannit, mikor a csillagokról beszélt, és a végére mind el akartak menni a nagy fiúhoz.

– Máté biztos örülne neki, ha átugranánk hozzájuk – fejezte be végül Márk. – Persze nem menne egykönnyen. Jól meg kell tervezni, hogy kijussunk innen, és ne csapjunk zajt…

– A kapu nagyon zörög – szólt közbe Simon.

– Igen, de ki tudunk mászni a garázskapun is – mutatott rá Márk. – És ha egyszer kint lennénk, onnantól könnyen menne.

Dongó, Simon és Liza lelkesedtek az ötletért.

– Mit szólsz hozzá, Fanni? – kérdezte Márk.

– Hát… – Fanni habozott. – Nem tudom. Nincs sok időnk, anyáék akármikor feljöhetnek, és a halásztó nincs annyira közel. Ráadásul pont éjjel menjünk?   

– Persze, hisz úgy az izgalmas! – vágta rá Márk. – Nappal semmi érdekes nincs benne. – Dongó és Simon is győzködte Fannit, a lány azonban csak ingatta a fejét.

– Nem tudom… Ezt… ezt még át kell gondolnom.

– Jó, helyes, akkor majd megbeszéljük – zárta le a témát Márk, és örömmel nézett fel az égre.

A hold olyan volt felettük, akár egy fehéren ragyogó tojás, lentről halkan szűrődött fel a szüleik beszélgetése. Dongó még mindig a vállát csiklandozta, és Márk szeretettel nézett rá. Többek, mint barátok vagy rokonok – testvérek voltak ők. Vértestvérek, mióta vérszerződést kötöttek, akárcsak a két legnagyobb hősük, Winnetou és Old Shatterhand. Bármit megtettek volna egymásért, de a többiek miatt Márk kicsit aggódott. Összevonta a szemöldökét.

– Erről a tervünkről ne szóljatok senkinek, rendben? Te se, Liza! Nem bukhatunk le, különben a felnőttek tönkreteszik az egészet, amit kitaláltunk! Megértettétek? Meg kell ígérned, Liza, és nektek is! Ígérjétek meg!… Jól van – mondta Márk aztán, s izgatottan nézett végig a csapaton. Mind a szavukat adták, és egy gyereknek ez a mindene, amije csak van.

– Mi egy csapat vagyunk – mondta Márk diadalmasan, és akkor eszébe jutott. – Egy titkos társaság! A Holdköltők Társasága!

– A Holdköltők Társasága – suttogták mindannyian sötétben csillogó szemmel. 

Beszélgettek még egy darabig. Aztán Márk és Simon elköszöntek. Nem lett volna bölcs dolog tovább maradni, hisz a Frank szülők akármikor feljöhettek. Fanni kikísérte a két fiút, és az ajtóban suttogva elköszöntek egymástól.

– Majd gondolkodsz rajta, Fanni? – kérdezte utoljára Márk.

– Igen, majd gondolkodom.

Márk és Simon lelopakodtak a lépcsőn a Nagy Fa sötét lombja alatt. Márk izgatott volt. Tudta, hogy átlépett most egy határt, de Fanni mellé állt, és ez azt jelentette, hogy a játék sínen van. Jó játék lesz, izgalmas kaland… Vajon a baglyuk már visszatért éjjeli vadászatáról? Holnap majd meglátja őt az ágak között. És holnap tovább szőheti a tervét. A holnapi egy jó nap lesz. Közben megérkeztek a halkan bugyogó kerti tóhoz, odatoltak egy biciklit az ablakuk alá, és a falnak döntötték. 

– Úgy, mint múltkor, rendben? – suttogta Márk. – Tartom a biciklit, te meg mássz fel rajta, és lökd be a szúnyoghálót! Na, menj! – Majd örömmel nézte, ahogyan az öccse ügyesen felkapaszkodik nagybátyjuk sárga országúti kerékpárján, mintha csak egy létra lenne. Már itt is vannak, és a szüleik sosem tudják meg, hol jártak, gondolta magában. Ezt igazán jól kitervelték, és jól is hajtották végre. Holdköltők Társasága, gondolta magában, és elmosolyodott. Holnap! Aztán feladta a szivacsot Simonnak, és ő is mászni kezdett. Neki nem tartotta senki a biciklit, így nehezebb dolga volt, de így is sikerült megmásznia, s már húzta is fel magát az ablakba, amikor…

– A francba! – Márk lábának utolsó kalimpáló mozdulata ügyetlen volt, és a bicikli nagy zajjal felborult. Ezt nem így akartam – gondolta rémülten, majd fürgén behúzta a lábát. De elrontotta a mozdulatot, és felszisszent, ahogy a térde az ablakkeretnek ütközött. Hangokat hallott a terasz felől.

– Gyorsan! – A két fiú azonnal eltűnt az ablakból. Márknak már csak arra maradt ideje, hogy elhúzza a függönyt. Egy pillanattal később már az ágyában feküdt, a rémülettől vadul verő szívvel, a fájó térdét markolva. Hallotta Simon akadozó lélegzetét, de Dédé most nem ébredt fel a kerékpár keltette zajra. Milyen ostoba hiba! Ostoba! Ostoba hiba! – átkozódott Márk. És még a szúnyoghálót sem volt idejük visszahelyezni. Ha idejönnek… Vajon meghallották? A fiú lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Az éjszakába ásító ablak alatt a bicikli kereke még mindig forgott, s közben ütemesen kattogott. Közeledő léptek zaja hallatszott.