A fehér térkép

Részlet a regényből

Két fiatal nő egymásra talál a tizenkilencedik század végi Norvégiában, ahol a tenger felől már fúj egy modernebb kor szele, de még minden mozdulatlan, ódon és merev. Bertha, a félénk, zárkózott, a világra kíváncsian rácsodálkozó lány és Hanna, az öntudatos, komoly, titokzatos személyiség olyasmibe vágják a fejszéjüket, amire aligha van példa a ködös bányászvárosban: nő létükre közös vállalkozásba fognak – boltot nyitnak, majd még merészebb üzleti terveket szőnek. Csakhogy ezt a helyi, zárt és szigorú társadalom a legkevésbé sem nézi jó szemmel...


Hanna szinte mindennap kirakott egy kosár szilvát a pultra. Egy öreg fáról szedte a kertben, mert úgy gondolta, ha minden vevő ehet belőle egy-két szemet, akkor a többi áruból is nagyobb buzgalommal vásárolnak majd.
A vevők betűről betűre követték Hanna tervét. A legtöbben, akik meglátták a kék szemű, apró szilvával teli kosarat, örömmel vettek kóstolót belőle, amikor Bertha vagy valamelyik boltoslány jelezte, hogy a gyümölcs ingyen van.
Gyakran kisebb beszélgetés alakult ki a szilva finom ízéről, az anyukák pedig rászóltak a gyerekekre, hogy köpjék a tenyerükbe a magot, és nevettek, amikor a gyümölcs vérre emlékeztető leve lefolyt a kicsik állán. A szívélyes nagylelkűség több árucikk forgalmát is megnövelte.
Ám azután történt valami, amire Bertha utóbb nem emlékezett tisztán, mert nem sokkal később nagyon rosszul lett.
Egy tiszta, őszies délutánon, amelyen több vásárló és meglehetősen sok tennivaló akadt, az úton valamivel feljebb lakó kedves Malmedal házaspár veje lépett be az ajtón. Bertha párszor látta már, mindig egy-két gyerek kíséretében. Haugesundben éltek, de időnként ellátogattak Visnesbe. Most egyedül volt, és úgy tűnt, mintha maga sem tudná, mit keres itt, vagy talán csak túlságosan ráért. Egy darabig a pultnál állt, és a szilvát eszegette.
– Ízletes – mondta.
– Köszönjük – felelte Bertha. – Saját termés.
– Nocsak. – A férfi bólintott, mintha végig kellene gondolnia, amit Bertha mondott. – Saját termés.
A megjegyzés úgy hangzott, mintha nem bízna Berthában, vagy túlságosan hihetetlennek tartaná, hogy egy fiatal bolti alkalmazottnak saját kertje van, ahol szilva terem.
Bertha rámosolygott, és megerősítően bólintott.
A férfi egy újabb szemet vett ki a kosárból, Bertha pedig észrevette, hogy több szilvamagot is a padlóra potyogtatott. Azt, amelyik a szájában volt, egyenesen kiköpte. Bertha hallotta, ahogy a mag a deszkán koppan. A férfi a leghalványabb jelét sem mutatta, hogy sajnálná a dolgot, pedig a tábla, amelyen arra kérték a vásárlókat, hogy ne köpjenek a padlóra, jól látható helyen volt.
Bertha kiszolgálta a többi vásárlót, szívélyes hangon elköszönt tőlük, hozzátéve, hogy visszavárja őket legközelebb is, majd végül csak ő és a férfi maradt a boltban. Hanna a kikötőben volt Aarstad kisasszonnyal, hogy átvegyék az új hajó, a Rapp fedélzetén érkezett árut, a másik boltoslány pedig hazament, mert megbetegedett.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte Bertha.
A férfi megrázta a fejét.
– Ez rohadt volt – jelentette ki, majd a tenyerébe köpte, ami a szájában volt, és az egyik krumpliszsák felé hajította. Azután a nadrágzsebébe dugta a kezét.
– Sajnálom – mondta Bertha, és érezte a nyakán felkúszó forróságot, pedig nem ő volt az, akinek szégyellnie kellett volna magát.
– Azt mondja… – folytatta a férfi.
– Igen?
– Saját termés?
Bertha bólintott.
Mire a férfi odavágta:
– Ezt a szilvát a disznóimnak sem adnám.
Bertha megismételte a bocsánatkérést, és hozzátette:
– Akkor alighanem egy rossz szemet kapott be. Senki más nem panaszkodott. Brummenæs kisasszony mindig gondosan odafigyel arra, milyen szemeket szedjen le a fáról.
A férfi széles mosolya most álságos volt, barna fogsorát a szilvahéj maradványai tarkították.
– Szóval Brummenæs kisasszony nem szed rossz gyümölcsöt – mondta.
– Úgy van – felelte Bertha.
– És úgy véli, keresztény erkölcs szerint való rászedni az embereket, hogy olyasmit vásároljanak, amit nem engedhetnek meg maguknak, vagy amire nincs szükségük?
A férfi hangja hirtelen túlzóan nyájasnak tűnt.
– Nyugalom – mondta, amikor meglátta Bertha arckifejezését.
Bertha nem mozdult.
– Van valamim a számára – folytatta a férfi. Kigombolta a durva anyagú kabátot, és a belső zsebébe nyúlt.
– Egy igés lap – mondta.
Egy időben divat volt nyomtatott bibliaversekkel ellátott kis kártyákat osztogatni egymásnak. Túlnyomórészt a szeretet, a megbocsátás, a remény és a hit fontosságáról. Bertha is kapott egy, a Jelenések könyvéből származó igeverset Stange asszonytól néhány héttel Stange úr halála után. Odahaza állt az ablakpárkányon a következő felirattal: És letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.
A férfi most egy ilyen kis kártyát tett a szilváskosár mellé a pultra. Ezt kézzel írták, nagy és kissé esetlen betűkkel, ennek ellenére könnyen el lehetett olvasni: Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek!
– Köszönöm – mondta Bertha.
Nem akart elfordulni, igyekezett higgadt maradni. Nézte, ahogy a férfi begombolja a kabátját, és lesöpör néhány láthatatlan porszemet a hajtókájáról. Nézte, ahogy elvesz egy újabb szem szilvát, és bármennyire is kétségbeesettnek érezte magát, nem akarta elveszíteni a nyugalmát.
– Nehéz felfogni – mondta a férfi –, hogy némelyik fehérnépből mennyire ki tud veszni a nő. Szárazak, mint a paszulykóró. Épp az ellenkezői ennek. – Azzal a levegőbe emelte a szilvát, mint egy poharat, majd a szájába dugta. Azután kiment az ajtón.
Amikor Hanna és Aarstad kisasszony visszatértek az áruval megpakolt molnárkocsival, Bertha éppen a padlót súrolta. Nem sokkal ezután két bányászruhás férfi lépett be az ajtón, és bocsánatot kértek koszos bakancsukért. Amikor a pult alatt mosott fel, megvágta magát egy üvegpohár szilánkjával, amely valószínűleg akkor törhetett el, amikor éppen nem tartózkodott a boltban. A jobb hüvelykujján lévő seb láthatólag nem volt sem mély, sem egyéb módon veszedelmes, csak vérzett. Egyetlen dolog zakatolt Bertha fejében: száraz. A szó olyan volt, mint egy éterrel átitatott kendő az arca előtt. Belélegezte, és érezte, ahogy süvítve száguldozik körbe-körbe a fejében.
Hannának nem mondott semmit sem a férfiról, sem a sebről, amely nem is vérzett igazán sokáig. Estére azonban bágyadtnak érezte magát, és a hideg is rázta. Hosszú idő óta először bújt ágyba korábban, mint Hanna, és már aludt, amikor Hanna lefekvéshez készülődve belépett a hálószobába.
Valamikor az éjszaka folyamán felébredt, és látta a hűvös reggeli fényt odakint. Azután újra elaludt, és azt álmodta, hogy a szíve leválik a mellkasáról, és vér áramlik a kulcscsontja felé. Amikor felébredt, a nap már magasan járt, az éjjeliszekrényen pedig egy cetlit talált, melyen az állt, hogy Hanna elment a boltba, Bertha ráér utánamenni. Soha nem aludt el, mindig együtt mentek dolgozni. Bertha azonban teljesen kimerültnek érezte magát, mintha az előző napon végtelen menyiségű lisztes- és krumpliszsákot cipelt volna. Amikor a paplanra terített ágytakaróra nézett, meg volt róla győződve, hogy a hímzett virágok az arca felé hömpölyögnek. A fejére húzta a takarót. A sötétben a virágok eltűntek, ám amikor kibújt alóla, fehér liliomként támadtak fel, Szűz Mária arcát formázva. Jézus anyja volt a legszebb jelenség, amelyet valaha látott, ahogy liliomkoronával a fején az ablak felé lebegett, s ott a világot kizárva behúzta a függönyöket.
Amikor legközelebb felébredt, két embert látott az ágya mellett. Levetkőztették, ő pedig megértette, hogy a férfi vágást fog ejteni a testén, amiért mocskos és istentelen gondolatok kínozzák. Az járt a fejében, hogy a férfi nem az orvos, még ha egészen úgy nézett is ki, hanem a lelkész, aki ki akarja űzni belőle a bűnt. Bertha odanyújtotta nekik a kezét. Természetesen levághatják. A következő pillanatban már a mennyezet felé lebegett. Onnan fentről látta magányos kezét, levágott hüvelykujját, a térde alatt lefűrészelt lábát, a mellkasát a bordákkal. Feldarabolták.

Három nap elteltével a láz alábbhagyott.
– Az orvos egy koszos üvegszilánkot távolított el a kezedből – suttogta Hanna.
Néhány nappal a felépülése után egy éjszaka véletlenül az ágytámlába ütötte sérült kezét. A fájdalom felcikázott a fejéig, émelyítő süvítést hagyva maga után. Hiszen nem ő akarta, hogy így legyen, nem igaz? Mégis úgy gondolta, hogy mindenkinek jogában áll választania valamit, és elutasítani valami mást.
Miért nem képes egyszerűen azt a rendet választani, amelyre az egész emberiség épül?
Vénkisasszonyok voltak. Elbeszélések, balladák és családtörténetek szomorú szereplői. Az örök hajadonok, akik magányos életüket élik, a beteljesületlen szerelemhez hűen. Számos nő nem akart férfival élni, hiszen most már tanulhattak, és eltarthatták magukat. És még ő panaszkodik, aki megtapasztalhatta, hogy a teste önálló, lüktető életet él, leválasztva a gondolatokról...?

A regény a Typotex Kiadó gondozásában jelenik meg 2022 októberében.