Ugrás a tartalomra

Hidegben

Sétáltatás; A móló

Sétáltatás

A fagyott avarban tapos a láb. A sár barázdái hullámszerűen megfagytak, ez az egyetlen tenger, ami az itteni embernek jut.  A jég, a hó fátyollal takarja be a fák koronáit, az ónos eső héjként fogja körbe az ágakat. Szinte hallani, ahogy pattan a fa, ahogy megreped belül, meghal. Szűk ösvény követi a Drávát, a távolban megannyi ember sétáltat kutyát, vagy önmagát, a szúrós levegőt a vasárnapi ebéd után kávé helyett fogyasztják.

Elől szalad a kutya. Közepes termetű, foltos, keverék. Fürkésző szeme ide-oda ugrál, kajla fülei rugóznak okos fején, ahogy egyre előre tör. Amíg a gazdája megtesz egy métert, ő legalább ötöt. Határtalanul szalad előre, majd vissza, felugrik, körbeér, nyolcasokat vet, izgágán, hosszú lábait dobálva élvezi a nagy sétát, amit gazdájával minden héten megtesznek. Izgatják a szagok, az avarban lapuló állatok, a bokrok madarai, az ízek, a kutyák, a rikkantások, a füttyentések. A hideg téli vasárnap sokan vannak a parkban, amely szélén egy beton hídfő áll. A híd átnyúlik a folyón. A lábánál autók sorakoznak, az autókból különböző méretű kedvencek ugornak elő. Mivel a kutya még fiatal volt, ráadásul tüzelt is, így a lány jobbnak látta, ha kerülik a tömeget, és inkább az erdőbe vezényelte kedvencét. Itt talán kevesebb dolog vonja el a figyelmét az ebnek, csak itt-ott bukkan fel egy másik kutya, vagy sétáló. A lány is jól ismerte az etikettet, ha egy kutyával találkoztak, hagyta, hogy a két eb ismerkedjen, játsszon egy kicsit, addig a gazdával beszélgetett.  

Nagyjából fél órája haladt befelé az erdőbe, a folyó mentén. Néhol ágak hajoltak be az ösvényre, minden szürkés, barnás színben keveredett, csend honolt az ösvényen. Hirtelen egy sárga színű, kövér kutya jelent meg az ösvényen. A két kutya üdvözölte egymást, és már el is kezdték a játékot. Elrohantak a bokrok közé, csak a csörtetést lehetett hallani. Megjelent közben a kutya gazdája is, egy idősebb, köpcös úr, szürke melegítőben, sapkában. A férfi zsebében jutalomfalatok lapultak, amiből kettőt már ki is vett.

Milyen szép kutya − kezdte a férfi, és a kezében a jutalomfalatot már a kutya felé tartva becézte az ebet −, az én kutyám is nagyon szeret játszani, de idősebb. Milyen jól kijönnek.

A férfi különböző vezényszavakkal utasította a két kutyát, hogy üljenek, maradjanak, álljanak, feküdjenek, minden mutatványt egy falattal jutalmazva. A lány indult volna tovább, már épp elköszönőben volt, ám a férfi közölte, hogy ő is arra tart. Így hát elindultak együtt az ösvényen, a lány elől, a férfi hátul, közben beszélgettek. A két kutya cikázva szelte a dombokat.

− Lesz itt egy leágazásmutatta a lány −, ott fogunk visszakanyarodni az autóhoz, figyelnem kell, nehogy eltévesszem.

− Nem fogod, itt lesz az hamarosan, de látni fogod te is, mert jól kivehető − mondta a férfi, majd egy hirtelen kanyarral elfordult, a két kutya pedig követte. A vízpartra ért. A Dráva szürkés vize hömpölygött, a nap sárga fénye csillogott a hideg hullámokon. A túlsó parton hódok rágták meg a fákat, tisztán látható a nyoma, még a másik oldalról is. A két kutya egyenesen a hideg vízbe rohant, egyre határtalanabb játék vette kezdetét, amiben a sárga, idős, kövér kutya elfáradt, így inkább csak a homokos partról figyelte, ahogy új barátja hosszú lábaival a vízbe igyekszik.

− Rendben, mi elindulunkpróbálkozott újra a lány.

− Várj, várj mi is megyünk! – vágta rá a férfi, majd ismét libasorba rendeződtek, elindultak, miközben kedélyesen beszélgettek, többnyire a kutyákról. A lány észrevette, hogy eltévesztette az ösvényt. Nem szólt semmit, lépkedett tovább, hiszen a férfi is hazafelé tart, tehát előbb-utóbb valamilyen helyes irányba vivő csapáshoz fognak érni. Ahogy ritkulni kezdett a növényzet, valóban egy saras, csendes elágazódáshoz érkeztek, ahol a szűk erdei gyalogút valódi úttá szélesedett. Magas fák nyúltak fagyott ágaikkal az égbe, a vörös, lenyugvó nap megvilágította a mohát, ettől furcsa, vöröses fény áradt szét az erdőben, mintha vérben úszna a táj. Egyre hidegebb lett, a lány orra és arca egyre pirosabbá vált. Már nem hallani sem a többi látogatót, sem a kutyákat. A vállakat lenyomja a csend.

− Elköszönök, köszönjük a társaságot mondta a lány.

Mivel a férfi mögötte volt, a két kutya pedig csaholva szaladgált, nem láthatta, ahogy a férfi tétován nyúl a zsebébe, és azt sem, hogy a mosoly felett a két szempár céltudatosan, fürkészve mered egyenesen a tarkójába.

Beesteledett. Az a fajta téli este ereszkedett le, amikor minden sötétebbnek tűnik, mint amilyen valójában. Elnyeli a fényt a hideg. A park, a folyópart és az erdő kiürült. A partról már minden autó eltűnt. A betonhíd maradványai az égbe meredtek, az égen pedig a sötétségben megannyi csillag ragyogott fagyosan. A híd alatt egyetlen autó árválkodott, mellette egy kajla fülű kutya feküdt, szűkölve, magányosan.

 

A móló

Hideg volt, a hó porcukorként lepte be a tájat. A fagyos mezőt vadnyúl nyoma szelte át, pár helyen szemét, a sásban madarak kapirgáltak. Csend volt. Sehol egy lélek. A távolban csak a kémények eregették a fekete füstgombolyagokat. A nap magasan járt, a hó szikrázott, a két csizmapár pedig szelte a havat. Átvágtak a mezőn, kerülve, hogy minél hamarabb a duzzasztóhoz érjenek.

Ritkán sétáltak így együtt, az idős kor már szorosan belevájta kezét a térdekbe, a hátba, a szívbe. Az idő is ritkán engedte a sétát, hol hideg volt, és esett, hol már besötétedett. A mai nap azonban lényegesen más volt, sétálni indultak rögtön ebéd után.

A duzzasztónál egy színes madár kapirgált a víz jeges felszínén. Háta, mint a rózsabogárnak, fényes volt, kékes, zöldes, a télhez már-már illetlenül színes. Apró fejét billegetve, gyors mozdulatokkal röppent egyik jégtábláról a másikra.

A mesterséges szigetet apró folyócska ölelte körbe, amelynek egy részét duzzasztották. A hídon túl azonban mólók álltak, ahonnan nyáron bárki a vízbe ugorhatott. Már teljesen kiépítették a mólót. A deszkás lépcsősoron nyáron fecskealsós ifjoncok napoztak, nők terültek ki, mint a tészta, izzadtak, égtek. Vékony gyerekek ugráltak a vízbe, ami nyáron zöld és zavaros.

Most azonban nem úszott senki, a tél honolt a tájon, csendben, a parasztok sem dolgoztak a földeken. A víz felszíne havas, jeges volt, csak egy sávban csordogált a víz, ahol megolvadt a jég.

A csizma szárába tömködött melegítőnadrág, alatta a harisnya, a kabát, a sapka, sál mind korlátoztak a mozgásban, már szinte a nyakat is nehéz mozdítani. A súlyos tollkabát alatt izzadt a test, egyre csak vizesedik a lélekmelegítő, a pulóver. A nő haja huncutul kandikált ki a sapka alól. Lassú mozdulatokkal a móló széléhez sétáltak, a deszka síkos volt, csúszott, ropogott rajta a hó és a jég. A megfagyott deszkák engedtek a súlynak. Recsegett a móló, nem érezték, ahogy mozdul a tákolmány. Hirtelen hangos reccsenéssel beszakadtak a deszkák, a nő a vízbe vágódott, a férfi utána kapott, de a sok ruha, a kabát mind hátráltatta. Megcsúszott ő is, és a vízbe esett. A víz itt túl mély, lábaikkal hiába kapálózna bárki, nem érheti el a medret. Eközben a víz, ahol még nem fagyott meg, egyre csak sodorta őket a duzzasztó felé. A nő már nem kapálózott, haja az arcára ragadva, üveges tekintettel hagyta, hogy a víz sodorja. Halk bugyogást törte meg a csendet, a csobbanást már elnyelte a táj. A nő mellett kalap úszik, a férfinak nyoma veszett. Pár perc az egész ez a haláltusa, majd a csend ismét a tájra nehezedett. Lassan lemenőben volt a nap, a parton már nem volt más. A kövér testek a nappaliban a kandalló mellett melegedtek, a füst pöfékelve tört elő a kéményekből, a templomban harangoztak.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.