Valamit ma is itt felejtünk

látom. mert átkozott vagyok.

benned éltem, mint csontokban a rák.
simultam hozzád. szerettelek.
emlékeimből éljek így tovább?
miért hagyod, hogy mindig itt legyek?

utcáidon bolyongok megint.
részegen. isten így akar.
ne szégyellj. ez is én vagyok.
széttépett hús kérges bőr alatt.

ballonkabátom, ha fázol, rád adom.
vacognak benned a gyermekek.
sebzett ajkuk langyos tejhabon,
anyjuk kezében konyhakés remeg.

látom. mert átkozott vagyok.
magammal hordok minden jajgatást,
mit párnákba fojtanak napok.
hallom. nem hallja senki más.

benned éltem. még mindig itt vagyok.
sáros cipőmmel rugdosom szíved.
ne szégyelld csavargó angyalod.
részeg, megtört, de mégis a tied.

valamit ma is itt felejtünk

a dermedt város utcáin bolyongtunk
arcunk vöröslött parázstalan
valamit ma is itt felejtünk
sebzett leveleken bogarak

nyújtóztak a széttépett égnek
recsegett térdünkben a porc
csak mentünk nyomunkban fények
zörgették tovább a villamost

két idegen lehajtott fejjel
ki betonban csillagot keres
szótlan néztem remegő térded
mint átlép árnyékunk felett  

és a kaiser-josef-platzon
hol mindig minden ugyanaz
kezedet emeltem szívemre
etessük a galambokat

valamit ma is itt felejtünk
recseg térdünkben a porc
csak megyünk nyomunkban fények
zörgetik tovább a villamost 

útnak kezdetén

mi tudjuk, mi volt az útnak kezdetén.
igába kötve húztuk az eget.
kövektől vérzett zúzmarás patánk.
a föld, ahol mentünk, mindig megrepedt.

mi tudjuk, mi volt az útnak kezdetén.
kicsiny halálok, önkínzás, egyéb…
megszoktuk az ostorok nyomát,
idegenek kérges ujjbegyét.

mi tudjuk, mi volt az útnak kezdetén.
nem ragasztott senki szárnyakat,
de volt erőnk és csontunkban velő,
áthágni mindent, mi zúgva ránk szakadt –

megszokod…

megszokod még
a lehántott eget
kezek érintését a buszon
a rettegést 
hogy holnap is leszel

megszokod 
az ajtódban kitaposott csikkeket 
az elzsibbadt karod
a hajnali liturgiákat
mikor hátrakötöd szárnyad
és az ablakon kihajolsz