„...semmi másra nem tenném ma sem az életemet”

– Úgy tudom, többször részt vettél a Sárvári Diákírók és Diákköltők Találkozóján. Ezek szerint már egészen fiatalon része volt a költészet az életednek. Otthonról hozod a versek szeretetét, vagy más hatására fordultál az irodalom felé?
 
– Kamaszként lett menedékemmé és védőbástyámmá az irodalom a hirtelen idegenné és érthetetlenné lett külvilág ellenében. Nem itthonról hozom sajnos az irodalom iránti szeretetet. Nagyszüleim neveltek, felmenőim között volt ápolónő, gazdálkodó, lakatosmester és kőműves. Kétkezi munkások, egyszerű emberek neveltek. Csodálkozva rosszallották az irodalom iránti rajongásomat, nem értették, miért rontom állandóan a szemem, miért nem megyek ki a világba inkább, emberek közé. Néha esténként a paplan alatt, zseblámpával olvastam Radnóti és Ady verseit, hogy meg ne szidjanak, amiért a drága áramot olvasásra pazarolom. Így hajóztam át a kamaszság nehéz és zavaros vizein, és kötöttem életre szóló szövetséget az irodalommal. Rengeteget olvastam, aztán egyre többet írtam is. A sárvári tábor mérföldkő volt az életemben, az első olyan hely, ahol megértették, értékelték ezt a hóbortomat, támogattak és tanítgattak. Mai napig tartó erős kötelékek születtek azokon a találkozókon.

– Verseid nagyon modernek és egyszerre érződnek belőlük klasszikus hatások, például Nemes Nagy Ágnesé, Pilinszkyé, Somlyó Györgyé... Valóban hatottak rád, vagy másokból (is) merítesz, ihletődsz?

– Többször kérdeztek már rá például Nemes Nagy Ágnes hatására. Eleinte meglepődtem, mert olvastam ugyan az ő verseit is, de soha nem éreztem, hogy akkora hatással lennének rám, mint például Hervay Gizella költészete, az ő kemény és éles, fájdalmas képei. Pilinszkyt, Radnótit és József Attilát nagyon szeretem a klasszikusok közül. Biztosan hatottak rám és formálták, alakították azt, aki vagyok, aki a szövegeimben megszületik, megmutatja magát, vagy éppen meghal minden zárósor végén.

– A kortárs költészetből kiket olvasol szívesen, és tudatosan választasz-e bizonyos szerzőket?

– Leginkább a kortárs női szerzőket szeretem olvasni: Mezey Katalin, Iancu Laura, Nagy Zsuka, Varga Melinda, Farkas Wellmann Éva versvilágában szeretek meg-megmerülni, de szeretem Acsai Roland klasszikus-modern, fegyelmezett szöveguniverzumát is, és mindig meglepődöm és rokonlélekre találok Szente B. Levente lírai énjeiben is.

– Több versedben megjelenik a szülőföldedhez való kötődés, a gyermekkorod emlékei, a generációs kapcsolatok. Mit jelentenek számodra a gyökereid, és elképzelhetőnek tartanád-e máshol az életed, mint Kovásznán?

– A gyökereim, a generációs kapcsolataim tele vannak sebekkel, sérülésekkel, de mégiscsak az az egyetlen útja annak, hogy az élet-fámat tápláljam, naggyá neveljem, és továbbadjam az életet. Kettős ez a szülőföldhöz való kötődés is: olykor erő- és ihletforrás, máskor gúzsba kötő, szorító, kényelmetlen béklyó, olykor fojtogató kötél a nyakamon, de mégiscsak idetartozom. Ahogy telik velem és bennem az idő, egyre inkább úgy érzem, bárhol tudnék élni, mert mindenhol találnék értelmet és célt az életemnek. De ha nem itt élnék, állandó honvágyam lenne.

– Tanárként hogy tapasztalod, mennyire fogékonyak ma a legfiatalabbak a költészetre? Van-e egyáltalán esély ma verseket tanítani és megszerettetni?

– Nagyon fogékonyak. Nincs veszve semmi. A gyerekek és a haranglelkű kamaszok a legfogékonyabbak a versekre. Ha nem riasztjuk el őket a leckeszerű „verselemeztetésekkel”, ha megtanítjuk őket nyitott szívvel hajolni a vers fölé és beengedni azt magukba, versfogyasztókká tesszük. Nehéz, pengeélen sétálós munka az irodalomoktatás, de olyan szép, hogy semmi másra nem tenném ma sem az életemet ezen kívül.

Laik Eszter