Mérleg

„A délutáni órákban megérkezett a Dob utca és a Nyár utca sarkára a Miklós hurrikán.” Valahogy így kommentálná egy híradós Miklós érkezését, gondolta Gábor, miközben egykori zenésztársát figyelte. A „hurrikán” éppen felrántotta a kocsmaajtót, legázolt egy búcsúzkodó párt, meglökött egy szájhoz emelt kávés csészét, végül felborított egy táskákkal megpakolt széket.
Ebben nem változott. Most is kirobbanó energia hajtja. Ezért voltunk tökéletes szerzőpáros, nosztalgiázott a férfi. Ő adta az energiát, amit én a megfelelő mondanivaló irányába tereltem.
Eközben Miklós odaért Gábor asztalához, és szélviharból szellővé lassulva kezet fogott régi barátjával. Aztán a hurrikánságtól kifulladva egy székbe roskadt.
− Fuh…. Bocsi a késésért! Borzasztó, ami a városban van!
− Addig rendeltem neked is egy – Gábor mosolyogva tartott hatásszünetet − Kozelt.
Miklós értette a célzást, jóleső nevetéssel maga elé húzta a sört.
− Úgy rémlik, azon a „remek” 83-as lengyel turnén nemcsak egyet ittunk… − és gyorsan lecsapta a saját poénját −, vagyis pont, hogy nem rémlik. Na de − kapcsolt át komolyra −, már rég szerettem volna… – elharapta kezdést, inkább hivatalosra állította magát. − Tegyük félre az ellentéteket, álljunk össze újra! A Kossuth-díjunk aktualitásnak és reklámnak is tökéletes. Támogatást is kapnánk. 
Észrevette Gábor felhúzott szemöldökét. Zavartan hozzátette.
− A barátaim a kormányból… megígérték. 
− Tudtam! – dünnyögte Gábor inkább magának. – Volt az a félmondat ott a Kossuth-díj átadó utáni sajtótájékoztatón. Csak reméltem…
A mondat bizonytalanul megszakadt. Mit is? Hogy egy ilyen bejelentést először megbeszélnének? Vagy hogy nem ők lesznek a századik zenekar, amelyik búcsúkoncertekből él? Vagy pont fordítva?
− Ugye te is szeretnéd? – Miklós hangjában már hallani lehetett a feléledő hurrikán előszelét. Gábor azonban a kérdést figyelmen kívül hagyva folytatta a merengést:
− A barátaid a kormányból… Akikről az én barátaim azt állítják, a kultúra minden pénzét a sportba ölik, a maradékot meg a hűbéreseiknek adják. A többiek meg örüljenek, ha kapnak pár lerágott csontot.
− De hát így volt mindig – ütközik meg Miklós. − Nem emlékszel: „Le kell menni kutyába! Légy a kutyák királya…”
− „Ne királyok kutyája” – fejezte be Gábor szomorúan.
Az átkosban hazafelé mindig ezt a Hobó-számot énekelték, ha egy dalukat cenzúrázták. Erőt adott nekik egy következő megalkuváshoz, akkor – hogy ne fájjon annyira – kompromisszumnak hívták. „Pár sor, néhány gondolat törlése egy lemezért cserébe: nem nagy ár.” Így győzködték magukat. Ám Gábornak a rendszerváltás, illetve a Nautilus feloszlása óta nem kellett ilyet tennie… Legalábbis csak ritkán. Miklós már más lapra tartozik. Neki a cél a fontos. Bármilyen lehetőséget lógatnak elé, ha úgy érzi, az előrébb viszi, két kézzel kap utána. Ironikus módon az ilyen zenészekről írták anno a Mefisztó című dalukat: „Legyen Istentől vagy ördögtől az üzenet, ha eladhatod vele a lemezed.” Gábor rettegett minden állami támogatástól. A maiaktól különösen. Nem akarta újra a régi tetoválást. Azonban ezt hiába magyarázta régi barátjának, Miklós a lehetőséget csodásnak, támogatóikat nagylelkűnek tartotta. Elvek miatt hagyjanak ki egy sikeres búcsúkoncertet?
− Elég volt! – vágta oda Miklós a vita sokadik percében. Megmarkolta a széke fonott karfáját, hogy felemelkedjen. – Azt hittem, ugyanazt akarjuk! De neked elveid vannak….
− Várj!  – Gábor megijedt. A hurrikán kezdett elszabadulni. Hiába, a huszonnyolc évnyi szünet alatt kijött a gyakorlatból. Gábornak a Nautilus a nagy szerelmet jelentette, ami fényével túlvilágít minden későbbit. Utána már egy formáció sem volt olyan inspiráló. Szerzőtársával hiába távolodtak egymástól fényévekre, a közös zenélés és alkotás csábításának nehezen bírt ellenállni. Miklós szeme mindig meglátta a társa kamuból odavetett sorait; ugyanígy fordítva: ő is rögtön észrevette, ha egy dallam önismétlő, vagy a jól ismert „Miklós-klisét” követi. Egymás kritikája, dicsérete lendítette őket újabb szintekre. Gyakran megtörtént, hogy az egyikük nyelvén már ott lévő szóképet a másik találta ki.
− Elragadott az indulat. Sajnálom. Ülj le! Kérlek, mondd el, mit szeretnél pontosan!
− Egy Sportarénás koncert, plusz a róla készült DVD mindenképp benne van ebben. Aztán… – vont vállat Miklós. − Egy új album…? Ki tudja!  Képzeld el! Megint beköltöznénk Gyurika házába, napközben dolgoznánk, este meg lemennénk a borospincéjébe. Mint régen!
A szólógitárosuk, Gyurika villányi bortermelő családból származott, ezért járt hozzá a rockzene színe-java. Általában nemcsak járt, de maradt is, mivel a borospince meredek, huszonhét fokos lépcsője a legtöbb ittas zenészen kifogott. Aki mégis kijutott, az hajnalig örömzenélt a kertben. A rögtönzött szupergruppok néha buli után is együtt maradtak.
Gábor Miklóssal meg egy üveg pálinkával gyakran félrevonult dalt írni. Amint eggyel elkészültek, megmutatták a józanabbaknak, akik mindig adtak pár jótanácsot. A Méhkaptár című daluknál például lebeszélték őket a „A piszkos munkát elvégzik a méhek, s a mézükből jól megélnek a vének” sorokról, mert túl erős utalásnak tartották Kádárra és a többi öreg komcsira. Végül a Napoleon Boulevard egyik tagjának javaslatára „A piszkos munkát miért végzik a méhek, ha jutalmat érte nem remélnek” lett. − Gábor a merengés függönye mögül meglepve hallotta, hogy régi barátjának is ugyanez az emlék jutott az eszébe.
– Mindenki azt mondta, bele fognak kötni. Hát átírtuk.
− Nekem úgy rémlik, a Robi találta ki, mi legyen helyette – mondta tétován Gábor.
− Ő csak azt mondta, baj lesz belőle. Mintha nem lett volna egyértelmű! – mérgelődött Miklós. – De muszáj volt feszegetni a határainkat. Micsoda botrány lett abból „A pokolba vezető út vörösre van kimázolva” sorból is!
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat nagyhatalmú menedzsere behívatta őket, és közölte: „Vagy a sor, vagy a lemez.” Gábor próbálta magyarázni, hogy „a vérontás értelmetlensége”, meg a „közel-keleti terrorista támadások…”, de hiába.   A menedzser érválló mellényt hordott. A fiúk végül duzzogva átírták, amit muszáj volt átírni.
Miklós most a kocsmában azzal büszkélkedett, ez a sor is bizonyítja, hogy ők bizony megérezték a változó szeleket!
− Ez a sor a rendszer elkerülhetetlen bukásáról szólt. Azért nem kerülhetett a lemezre.
Gábor szerint a menedzserben ez fel sem merült. A változásban – a szárnypróbálgató ellenzék dacára − akkor még kevesen hittek. Ő sem. Miklós sértődötten bizonygatta, hogy ő bezzeg igen.
− Kemény idők voltak! Főleg a korai évek – terült szét jóleső sóhajjal a székben.
− Ne is mondd! – kortyolt a sörébe Gábor, megkönnyebbülve, hogy még mindig irányítás alatt tartja a forgószelet. – Máig dühít, hogy azért nem játszhattunk a Skorpió előtt, mert betiltott zenekar voltunk.
− Csak erről senki nem tudott! És amikor a Közgázos koncert után, a hazaúton bevittek a rendőrök? – Miklós hangjában egyszerre csengett düh és nosztalgia.
− Reggel tízre értem haza, kialvatlanul, lila foltokkal – Gábor megvetően fújt egyet. – És még ránk mondták, hogy „támogatott zenekar”.
Jól emlékezett, amikor a sajtóban mindenki arról cikkezett, a Nautilus az új „állami rockzenekar.” Miközben épp megbukott a második lemezük, mert a Hanglemezgyár nem adott pénzt reklámra. Gábor és a Nautilus basszusgitárosa, Gosztonyi Laci lépett közbe, mikor a Budavári Művelődési Házban a három T (tiltás, tűrés, támogatás) miatt Miklós és az Európa Kiadó zenekar vezetője kis híján egymásnak esett.
− Máig sajnálom, hogy megakadályoztad. Úgy behúztam volna a Menyhártnak! – puffogott Miklós.
– Az vajmi keveset változtatott volna a híreszteléseken. Azóta is többször megkaptam, hogy én csak ne panaszkodjak, mi „Jerikó falain belül voltunk”.
− És az senkiben sem merült fel, hogy ha a húsosfazék mellett voltunk, miért agitáltunk a rendszer ellen?
Nyolcvannyolc június tizenhatodikán a Nautilus Münchenben koncertezett.  Utána az együttes a hotelben nézte a híradót. A budapesti 301-es parcellát mutatták, idős emberek emlékeztek Nagy Imréékre. Hirtelen a bozótból lovas rendőrök törtek elő, és belegázoltak a tömegbe. Gábor elszoruló szívvel figyelte a közeliket az egykori forradalom túlélőiről, amint igyekeznek kikerülni a lópatákat és a karddal hadonászó rendőröket. Ennek hatására változott meg igazán a dalaik üzenete. Régi barátja persze azt mondaná, ők mindig is politizáltak. Pedig ez nem igaz. Csak leírták a véleményüket, nem törődve azzal, szabad volt vagy sem. Viszont attól a pillanattól kezdve valóban és aktívan politizáltak. Ellentétben a legtöbb kollégájukkal.
Gábor ezt sosem értette. A rockzene sehol sem apolitikus, főleg nem keleten. Mégsem járt a rendszerváltás olyan nagyszabású koncertekkel, amilyet a Pink Floyd csinált a berlini falnál. Pedig a Nautilus megpróbálta. A férfiba belehasított a felsőcsatári kudarc. Nyolcvankilenc májusában egy nagy bulit akartak tartani az osztrák határ mellett, de minden zenekar visszamondta. Végül csak ők játszottak párszáz lelkes rajongónak. Később több tüntetésen is felléptek. Részt vettek a Fidesz kampányában egészen a kilencven március huszonegyedikén tartott rendszerzáró házibuliig. Utána a zenekar légüres térbe került.
− A szabadság fényes napjai után visszazökkentünk a szürke hétköznapokba – bújt ki a dalszövegíró Gáborból. – Elfogyott az üzenet. A régi rendszert már nem kritizálhattuk, az újat meg még nem ismertük. 
− Az igazságkimondó rock and roll nyolcvankilenc június tizenhatodikán halt meg – kezdte Miklós, és Gábor látta az arcán a hajdani extázis nyomát.
A Nautilus Nagy Imre újratemetésekor épp stúdiózott. Miklós a szünetben kiabálva hívott mindenkit, mert „itt van a tévében a legnagyobb rockandroll-hős”. És tényleg. Ők akkor lángra lobbant lélekkel hallgatták Orbán Viktort, aki köntörfalazás nélkül kimondta, ami ott feszült mindenkiben. Nemcsak a halottainkat siratjuk, de elveszett fiatalságunkat is. Gábor azóta már más szemüvegen át látta ezt a beszédet, de Miklós nem.
− Senki nem írt még akkora refrént.
− Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdezte Gábor, próbálva a tárgyilagosság talaján maradni. − Fontos dolgokat mondott, igaz, de ehhez akkor már nem kellett nagy bátorság. Az oroszok nem miatta mentek ki, hanem mert Gorbacsov ki akart vonulni, és mert Németh megegyezett vele.
− Ha nem tartottad sokra Orbánt, miért vettél részt a kampányukban? – vágott vissza Miklós.
− Mert a változás megszédített. Azt hittem, mi alakítjuk a történelmet – felelte Gábor szomorúan. – Valójában csak politikai érdekeket szolgáltunk. A változás nem a mi zenénkre táncolt. Senkire sem a zenék miatt szavaztak.
Gábor hirtelen a Miklós-hurrikán közepén találta magát. Pedig egész sokáig kordában tudta tartani. De, amikor összefirkálta a barátja lelkében élő, gondosan kiszínezett korképet, a forgószél elszabadult. Egyik érvlökés jött a másik után. A romániai turné a decemberi forradalom után? A sírva éneklő tömegek Csíkszeredán, Temesvárott? A fellépések a vízlépcső és a romániai falurombolás elleni tüntetéseken? Mindez csak háttérzene lett volna? Kellemes kikapcsolódás a forradalom közben?
Gábor csak kapkodta a fejét. Hiába próbált megszólalni, a tölcsérből nem volt szabadulás.
− Lenézed a rendszerváltásban játszott szerepünket! Nem akarsz koncert-támogatást, mert „elveid” vannak. De a Kossuth-díjat azért elfogadtad!
− Gondoltam a visszautasításra – felelte Gábor most, hogy végre szóhoz jutott. − Ám a Nautilusnak helye van a magyar rockzenében. A dalaink jók, sok olyasmit kimondtunk, amit más nem mert. Szabadságharcot viszont sosem vívtunk. 
Gábor türelme fogyóban volt. Semmi kedve nem maradt az éveken át kozmetikázott hősi múlthoz. Ezért romlott meg a viszonyuk is. A rendszerváltás utáni útkeresés közben kiderült, ők ketten egészen mást gondolnak a világról. Egyévnyi, vulkánszerűen fel-feltörő vita után elváltak az útjaik. Miklós kilencvennégyben képviselőnek jelöltette magát, később magyar és keresztény témájú dalokat írt, és kitalálta a Magyarhang nevű folk-rock tehetségkutatót. Közben pedig nyilatkozatról nyilatkozatra színezte a Nautilus történetét.
Gábor eközben filmzenéket írt, kísérőzenészként dolgozott, és igyekezett kikerülni az újságírók életrajzi kérdéseit. Nem akart a közös múlt agyagozásában részt venni.
− Fizetek − közölte hűvösen Miklóssal.
− És az újrakezdés?
Ez az, gondolta Gábor rosszkedvűen. Hiányzott a közös munka. Gyurika kifacsart szóviccei, Gosztonyi csajozós sztorijai. És Miklós. Hiába dühítette a barátja viselkedése, a közös munka gondolata lázba hozta.
Csakhogy nem fűlt a foga egy államilag támogatott koncerthez. Egyszer is elég volt a rájuk tetovált „állami” jelző. Mit szólnának a barátai? Megértenék, vagy azt mondanák, eladta az elveit egy tál koncertért? Talán csak ő fújja fel az egészet. Nem is várnak viszonzást. Lehet ez Miklós hűségének a bére. És ha mégis várnak, akkor mit? Cenzúrát biztos nem, megtenné azt a zenekar magától. Óvatosságból és rádióbarátságból. Miklós nép-nemzetiessége különben is mindent átitatna. Ér ennyit egy újrakezdés? Billegett a mérleg. Az egyik serpenyőben minden, amit szeretett, a másikban az elvei.
− Reméltem, hogy még egyszer nem kerülök ilyen helyzetbe – morogta maga elé. 
Mély levegőt vett.
− Rendben...