Jelige: Rendkívüli állapot – Az iskola nem jó hely
Már így is kettővel többen jöttek el, mint gondoltam.
Hiába mondtam az asszonynak, hogy az iskola nem jó helyszín könyvbemutatónak!
„Fiam, a kocsmába azért mennek az emberek, hogy lerészegedjenek, az iskolába viszont azért, hogy tanuljanak. Szerinted melyik a megfelelőbb egy irodalmi bemutató megtartására?”
Akkor hív fiamnak, ha felidegesítem (alapból „Gézám”-nak, szigorúan négyszemközt „Te kis Gézengúz”-nak szólít). Mintha valami takony kölyök lennék. Azért nem kellene összekeverni a munkát a magánélettel! Attól még nem lesz jobb iskolaigazgató.
Hozzá képest én „csak” egy kocsmáros vagyok. És az összes történetem a munkahelyemhez kapcsolódik. Úgyhogy sokkal jobb lett volna a kocsmában bemutatni az első novelláskötetem, ahol minden bútordarabhoz kötődik egy-két sztori.
Mint a két állandó ittastárshoz. Mindkettőt Tóth Zolinak hívják, és folyamatosan ugratják egymást. Például az egyik hozzáköti a másik cipőfűzőjét az asztal lábához, míg az elszenderedett egy pillanatra. Másnap a másik beleönt egy pohár vizet amaz sapkájába, amíg kimegy brunyálni. De amikor a munkanélküli Tóth Kettőnek meghalt a nagyanyja, aki felnevelte, a temetésre az ittastársa adott kölcsön. Aztán munkát szerzett neki. Azóta is ott dolgozik, ennek lassan már négy éve.
Vagy Norbi, a pultosunk, aki ugyan több, mint egy mázsát nyom, de a mai napig mindenki „Norbikám”-nak szólítja. Már kölyökkorában törzsvendég volt, a nagyapjával tért be hozzánk szinte minden nap, s a jégkrém-kóla-ropi menü közben hallgatta az életbölcsességeket. Egyszer a kocsmaudvaron rendezett főzőversenyen beleesett a halászleves bográcsba. Szerencsére nem esett baja, viszont az akkor tejfelszőke kisfiú tetőtől talpig mélypiros színben pompázott! Jobb híján a kerti slaggal mostuk le róla a paprikás lét, általános röhögés közepette.
És most ahelyett, hogy a kedvenc székemben ülve ismertetném írásaim a tisztelt nagyérdeművel, itt ülök a tanári asztal mögött nyakkendőben. És erősen feszengve.
A teremben mindössze egy fiatal házaspár ül, akiket még életemben nem láttam. Amikor beléptek, a srác halkan köszönt, a kishölgy épp csak bólintott. Azóta ott ülnek a hátsó padban, félszegen és szótlanul.
A nejem meghagyta, hogy feltétlenül várjam meg, tart egy kis bevezetőt. Hamarosan négy óra.
Ha nem lesz itt időben, lerázom az ifjú párt, és átmegyek a kocsmába!
A következő pillanatban beviharzik életem párja, elegáns, mint mindig, s mielőtt bárki megszólalhatna…
– Szép napot, már ha lehet ilyet mondani. Néhány perccel ezelőtt hallottam a rádióban, hogy a járvány miatt a kormány rendkívüli állapotot rendelt el, melyre tekintettel, mint az iskola igazgatója, valamennyi tanórán kívüli rendezvényt felfüggesztek, vagyis a könyvbemutató elmarad.
– Bocsánat, de igazság szerint mi szülői értekezletre jöttünk. - szólal meg bizonytalanul a házaspár „férfi” tagja.
– Természetesen az sem lesz megtartva! – mondja határozottan, majd felém fordul. – Gézám, kapd össze magad, rohannunk kell bevásárolni!
Na, még sem megyek át a kocsmába. Pedig mennyivel jobb hely, mint az iskola!
