Hogyan mentem férjhez?

Ha Bennóra gondolok, elfog a szégyen. Az anyját láttam meghalni, lassan, megadón halt meg, egyedül voltam vele, nem jött a férje, sem a lánya, sem Benno, a legidősebb testvér, a gyengeelméjű Fritz pedig kiment a tóra kacsákat etetni, imádta a kacsákat ez a nagy melák, hajlott hátú, kövérkés, nagyon fehér bőrű fiú, aki összefüggéstelenül beszélt, és ostobán nevetett. De a kacsákról rendkívül meghatóan beszélt.

Olyankor legszívesebben sírtam volna. Benno verte a habot, mert a házban még egy habverő sem akadt, Fritz születésnapjára megérkeztek mind, a milliomos férj, akinek szállítmányozási cégében negyven teherautó fuvarozta az árut: Ebenland − állt a teherautók oldalán, kisebb betűkkel pedig: Malisch. Akkor szerettem bele Bennóba, azon a születésnapon, amikor a tejszínhabot keverte, és mosolygott a gyengeelméjű bátyjára, bókolt a csontsovány, járni nem tudó, haldokló anyjának. Velem kimosatta a hűtőt, de azért remegtem, amikor belépett a szobába aznap, mintha felkelt volna a nap. Aztán csak nem jött, senki nem jött, a világoskék tréningruhában fekvő asszony csak néha rándult össze, a nagyszobában feküdt, a díványon, ahonnan annyiszor emeltem fel, a két lábát a lábaim közé szorítva, hogy be tudjam ültetni a tolószékbe, de most csak feküdt, és hiába próbáltam hívni a családot, senki nem vette fel, mintha tudták volna, hogy ma hal meg, ma csak legyek vele egyedül.

Benno Malisch, akkor még szerettem, összeszorult a szívem, ha a barátnőjével jött elköszönni, beviharzott, csörgette az Audi kulcstartóját a kezében, szia, mama, megyek, az anyja általában csak motyogott, és Benno nem várta meg, míg kinyögi, a lány szőke volt, majdnem olyan magas, mint Benno, mindenütt gömbölyű és mindenütt karcsú, világos felsőjéből majd kibuktak a mellei, tudtam, hogy ez mennyire izgató lehet, néha azt képzeltem, hogy férfi vagyok, de nem Benno, hanem valaki, aki egy zugból néz mindent, láthatatlanul, és ezek a látványok olyankor felizgattak, egy pillanatig sem hibáztathattam Bennót, hogy engem nem vesz észre, hiszen alacsony vagyok, fekete hajú, és semmi dekoltázs, jelentéktelen, egyszínű blúzok, oda lehetett nekem vetni, hogy légy szíves, mosd ki már a hűtőt, mert büdösödik, Frau Holzknecht elfelejtette, tényleg így hívták a bejárónőt, faszolga, micsoda nevek, Frau Malisch leánykori neve meg Oberländer (felföldi).

A műanyag pártedlire csorgatta a szájából a tejeskávét, a halála előtti délután hirtelen megvilágosodott az agya, nem reszketett a keze, kigúnyolta önmagát, elő kellett hoznom a fényképeit, még a betegsége előttről, amikor az apósa nem mert volna bent maradni a szobában, ha lekerül róla a bugyi, de mióta nem hordott már bugyit, csak azokat a hatalmas, kék pelenkákat, amiket együtt tettünk rá, hol Soniával, hol Bennóval, mert egyedül csak nagy nehezen tudtam bepelenkázni, a képeken dirlit viselt, mellei kitöltötték a ruhát és az alatta feszülő blúzt, arca sima volt, kövérkés, pirospozsgás, mosolygott valami kerti ünnepségen, amit a férje tiszteletére adtak helybeli üzletfeleknek, és azt mondta, ez nem is történt olyan régen, meg tudtam mondani a napját is, aztán megsimogatta a kezem, hogy mennyire a terhemre lehet, sajnálja, de olyankor nem bírja, olyankor sírnia kell, és üvöltenie, és mintha belülről nézné önmagát, tudná, hogy ez nem helyes, de az a belsőbb önmaga nem tud megszólalni, csak ez a külső, tagolatlan beszédű szörny, hogy sajnálja, és szeretne meghalni, engedjem meghalni, tudja, hogy akkor elvesztem a munkámat, amiből élek, de ezt nem bírja tovább, értsem meg, még jó, hogy akkor megjött a férj, és felváltott, mert ki kellett mennem a konyhába kibőgni magam, tudtam, hogy Frau Malisch nem húzhatja sokáig, de nem a munkám elvesztését sajnáltam, és nem is azt, hogy nem láthatom többé Bennót.

Ha Bennóra gondolok, elfog a szégyen. Aznap ő vitt haza, száguldott lefelé a 40 fokos lejtőn, rá se mertem nézni a sebességmérőre, de az arcára még kevésbé, a barátnőjéről mesélt, már nem emlékszem a nevére, aztán hirtelen, tudod, hogy anya nemsokára meghal, kérdezte, tudom, feleltem, talán jobb lesz neki, biztos jobb lesz neki, replikázta, és mindnyájunknak, csak neked nem, miből fogsz megélni, spóroltam eleget, jól fizet az apád, nagyon jól fizet, ezt csak te hiszed, olyan szerény vagy, többet is kérhettél volna, most már mindegy, és mégis csak az anyád haláláról van szó, nekem ő már meghalt, mióta nem önmaga, de lenne egy ajánlatom, tudsz valami munkát, nem éppen munka, annál jóval kellemesebb, hozzám jönnél-e.

Akkor már az autópályán voltunk, az Inn-autópályán, nyílegyenesen száguldottunk a hegyek között, a vér az arcomba szökött, pedig tudtam, hogy érzelmekről szó sem lehet, hisz ott van a barátnő, meg soha nem is volt köztünk semmi, azon is csodálkoztam, hogy Benno tudta a nevemet, gyakorta képzeltem, hogy láthatatlan vagyok, nemcsak számára, hanem amikor megyek az utcán, én látom az embereket, ők nem látnak engem, Benno, mit beszélsz, was meinst du damit, es ist eine einfache Angelegenheit, eine Steuerfrage, egyszerű ügy, tulajdonképpen adókérdés, mivel keleti országból való vagy, és még tanulsz, ha elvennélek feleségül, és támogatnálak, egy csomó adót megspórolhatnék, persze neked is adnék belőle, nagyjából annyit kapnál, mint most, az ápolásért, aztán persze szépen elválnánk, mikor elvégezted az egyetemet, és mit szól ehhez a barátnőd, semmi köze hozzá, ez üzlet, na, gondolkozol rajta, és ha rájönnek, hogy csalás az egész, mért jönnének rá, mit tudom én, ellenőrizni szokták, az idegenrendészet, láttam egy filmet erről, ja az, Depardieu-vel, hát az csak egy film, senki nem fogja ellenőrizni, és hogy éljek továbbra is az apácáknál, nem kell, hogy ott élj, elég nagy a házam, kaphatsz egy szobát, mert jobb, ha közös a címünk, miért pont én, hogy jutott ez eszedbe, te nem csapsz be, már eléggé ismerlek hozzá, nem fogsz előállni hatalmas követelésekkel, hogy tartsalak el a válás után, és nem fogod teherbe ejtetni magad, hogy gyerektartást sózzál rám, hát ezért.

Ha Bennóra gondolok, elfog a szégyen, de akkor azt hittem, hogy megőrülök a boldogságtól, mert nála lakhatok, mintha a többit fel sem fogtam volna, érdekházasság, semmi nem lesz köztünk, életem első leánykérése azért történik meg velem, mert olyan becsületes vagyok, hogy még egy olyan kísértésnek is ellent fogok állni, mint a tartásdíj kisajtolása, de mindez nem volt fontos, gondolkodom rajta, és most ne beszéljünk róla többet, most anyád a legfontosabb, persze, mondta unottan, és bekapcsolta a rádiót, a 24 hours from Tulsa ment, a hatvanas évekből, az egyik kedvenc számom, ez valami ősrégi darab, mondta, és már tekerte volna tovább, hadd hallgassam végig, szeretem ezt számot, tudod, miről szól, nem, soha nem figyelek a szövegre, és az angolom nem is annyira jó, egy férfi útban van hazafelé a barátnőjéhez, és egy pihenőhelyen megismerkedik élete szerelmével, I can never, never, never go home again, mit szólsz hozzá, Benno nevetett, megesik az ilyesmi, veled is, ki tudja, de ez a villámcsapásszerű szerelem nem az én műfajom, elviszlek hazáig, az apácákhoz, hadd törjék a fejüket, min, hát, hogy miért vittelek ma haza, szólnak majd valamit, lehet, de akár be is jöhetnél, kedvesen fogadnának, egyáltalán mit csinálsz te azoknál az apácáknál, náluk lakom, de miért, mert így a legolcsóbb, és mert megengedik, be fogsz vonulni, nem, úgy nézek tán ki, igen, néha úgy, mint egy irgalmas nővér, ki más bírná anyámat gondozni, mikor jelentkeztem apádnál, fogalmam sem volt, mire kellek, azt hittem, társalkodónő leszek, micsoda, társalkodónő, ez jó, és miért maradtál, ott ült a díványon, remegett, és alig bírt megszólalni, ti meg úgy csináltatok, mintha ez normális lenne, és szégyelltem volna azt mondani, hogy nem, ha ilyen beteg, akkor inkább nem, lenyűgözött az egész, lenyűgözött, csak nem mondod, hogy megszeretted az öreglányt, nem tudom, néha gyűlöltem, egyszer elvittem sétálni a tolókocsival, mint az őrült, toltam a városon keresztül, csupa hepehupa az egész, többször azt hittem, kiesik a kocsiból, és ott hal meg, vagy még rosszabb, és akkor nem csak kirúgtok, hanem fel is jelentetek, nem is tudtam, hogy ilyen indulatok vannak benned, mit tudsz te rólam, valóban, keveset, nincs kedved beülni a Hotel Tirol cukrászdájába Iglsben, de minek, csak úgy, szomjas vagyok, és még van időm elindulni a barátnőmért, ja, csak azért, nem bánom, tudod, hogy itt lakom, hol, itt, Iglsben, sose mondtad, sose kérdezted, mindig olyan jól nevelt voltál, mint egy apáca, és ez unalmas, nem unalmas, néha üdítő, a sok hülye tyúk után, a barátnődet is annak tartod, nem sokkal jobb ő sem, de jó segge van, ne haragudj, nem akarok így beszélni előtted, de hát nem vagyok apáca, úgy beszélsz, ahogy akarsz, nem, veled nem.

Ha Bennóra gondolok, elfog a szégyen. Az esküvőnkre farmerben ment, és én sem mertem elegánsabban öltözni, mint máskor, sőt, világosabban sem, nem tartottunk ünnepséget, semmi ócska szöveg, felhajtás, csak egy szerződés, a közjegyző gratulált, és délelőtt 11 órakor már házasok voltunk, Benno bement az irodába, én meg vissza a kolostorba, hogy összepakoljak, mert megkaptam a kulcsot, a lakáskulcsot, Benno nem segített költözni, sőt, aznap éjjel nem is aludt otthon, az anyját már jóval előtte eltemettük, vártunk egy hónapot a hír bejelentésével, a barátnője azért otthagyta, nem értette meg, hogy ez csak üzlet, de Benno nem bánta különösebben, csak gyakrabban járt diszkóba, hogy újabb hülye tyúk után nézzen, én meg egész éjszaka virrasztottam, az volt a nászéjszakám, a ház padlásszobájában, ahonnan a Patscherkofelre lehetett látni, olyankor, márciusban még minden hóval van tele, az apácáknak azt hazudtam, hogy egyházi esküvő lesz, minek magyarázkodtam volna, anyámnak meg sem írtam az egészet, már rég nem tartottam vele a kapcsolatot, a régi barátnőim, még Pestről, összevesztek velem, mikor nem fogadtam meg a tanácsukat, és beszennyeztem magam ezzel a névházassággal, amit őrültségnek tartottak, 22 évesen, szűzen, névházasságot kötni, te meg vagy őrülve, és ha jön a nagy ő, jön egy fenét, szeretem Bennót, de ő rád se hederít, nem érted, milyen megalázó ez, nem kell magyarázni és részletezni, az én dolgom, akkor minek kértél tanácsot, minek, a fene tudja.

Aztán mégis rám fanyalodott, egy este nagyon berúgott, talán ki is rabolták, soha nem ismerte be, másnap nem kelt fel, csak fetrengett, még eszébe is jutottam, Johanna, Johanna, hol vagy, hozz egy üveg sört, nem, hozz három üveggel, az a legjobb a Katzenjammerre, inkább főzök egy kávét, ne, nem akarok kávét, sört hozzál, hallod, be sem mertem menni a szobájába, csak az ajtóból beszéltem hozzá, lassan ott tartok, hogy egy alkoholista felesége leszek, hiába a névházasság, de egye fene, hozok három üveg sört, bár utálom a sört és a részegek szagát, mire visszaértem, megnyugodott, le is zuhanyozott, Johanna, miért nem jössz be soha hozzám, hová, hát ide, az ágyamba, végül is a feleségem vagy, névleges feleséged, az mindegy, azért bejöhetnél, félmeztelenül feküdt a hatalmas franciaágyon, amelyre rásütött a délelőtti nap, az ágynemű összegyűrve, nadrágja és inge valahol a párnák között, legalább ülj le, ülj le, mi lesz a sörrel, hagyd a sört, ittam egy kávét, igazad volt, neked mindig igazad van, miért kell nekem kurvákkal henteregnem, amikor van egy ilyen kis okos feleségem, még mindig részeg vagy, nem, színjózan vagyok, hülye lennék, ha nem vettem volna észre, hogy nézel rám, hogy nézek rád, mint egy kis Luder, ne sértődj meg, mit mondjak, kis cigánylány, mennyi tűz van benned, mutasd meg, lerántott az ágyra, és nem védekeztem, túlságosan megdöbbentem, annyi ideje vártam erre, de nem így, mi lesz, ha beállít a takarítónő, jön ma egyáltalán, azt hiszem, igen, ne törődj vele, majd felmegy az emeletre takarítani, de így nem lehet, miért ne lehetne, házasok vagyunk.

Röhögve telefonált egy barátjának, meg sem várta, hogy felérjek a padlásszobámba, kék-zöld foltokkal a karomon, a combomon és egy hatalmas ürességgel a lábam között, miért tűnt most olyan hatalmasnak, és az előbb olyan szűknek, hör mal, hallottam, a lépcső tetejéről, ich habe endlich meine Frau gefickt, sie war wie ein Stück Holz, végre megbasztam a feleségem, olyan volt, mint egy darab fa, natürlich, sie war noch Jungfrau, was für ein Pech, micsoda pech, nekem kellett megnyitnom a micsodáját, nem volt benne nagy öröm, elhiheted, und ich habe gedacht, die kleine Zigeunerin macht nur so, als hätte sie keine Ahnung, kezdett derengeni, hogy Benno, ez a vadállat, azt hitte, hogy már otthon beavattak, de még ez után sem menekültem el, úgy tettem, mintha nem hallottam volna, mintha nem történt volna semmi, és még mindig szerelmes voltam, megfogadtam, hogy legközelebb nem egy darab fa leszek, legközelebb tudni fogom, mit kell csinálni, hogy meg kell mozdulni, vissza kell csókolni, legalább színlelni kell valamit, hátha még én is képes vagyok örömöt érezni.

Aztán jött az a tolmácsolás-ügy, az építkezés az Inn-völgyében, szokatlan meleg és a Föhn, a fejfájdító hegyi szél, a forró kocsi és a portugál vendégmunkás, az építésvezető, aki csak törte a németet, de a szeme, az erős szálú haja!, azt hittem, megégeti a bőrömet, ha hozzám ér, ahelyett, hogy az építkezésről beszélt volna, az osztrákok állandóan építkeztek, javították az utakat, ők az útszűkületek mesterei, és ahogy ott ültünk az útszűkületben, a Stauban és a Staubban, a dugóban, a porban, folyt végig a hátamon a veríték, és a kis, mokány építésvezető úgy akasztotta a tekintetét az enyémbe, mintha örökre fogva akarná ejteni, minha senhora, desculpe, eu tenho que dizer-lhe, eu tenho mulher e filhos em casa, em Portugal, asszonyom, bocsásson meg, el kell mondanom, feleségem és gyerekeim vannak otthon, Portugáliában, és én fordítom az osztrákoknak, er spricht über seine Familie in Portugal, hat er Sehnsucht nach ihnen, tem saudades deles, neste momento só tenho saudades de uma coisa, mas muitas, quer encontrar-se comigo hoje à noite, akar-e találkozni velem ma este, natürlich hat er Sehnsucht, und was hat er über die Nacht gesagt, ich habe noite, Nacht verstanden, mit mondott az éjszakáról, különösen éjjel hiányzik neki a családja, er wünscht sich besonders nachts, mit der Familie zu sein, minha senhora, responda-me, válaszoljon, asszonyom, válaszolj, Joana, akarod-e ezt a férfit egy éjszakára, nem tudom, éjszaka akarom-e még, most akarom, de lehet, hogy ha hozzámérne, már nem akarnám, megint összeszűkülne és szűkölne az alagút, micsoda hosszú alagút, az Alpokban sok ilyen van, kilométereken keresztül, az osztrák mellettem elpilledt, és az építésvezető keze forrón és mohón tart célja felé, szája megtalálja a szájamat, a nyelve vastag, húsos és kagylóízű, sós, nedves és sós, az ujja, akár a nyelve, melyik az ujja és melyik a nyelve, és hogy lehet, hogy az alagút olyan tág, és olyan nedves, mint a szájam, és miért van az alagút végén ott a fény, miért nem maradt éjszaka, félek, hogy az osztrákok megérzik a szagot, de úgy tesznek, mintha nem vették volna észre, borzalmasan szégyellem magam, de olyan, mintha nem is én lennék, valami tágul és szűkül csak úgy magától, mint egy különös, idegen állat, és kiszolgáltat idegen férfiak megvetésének, mit gondol rólam ez az építésvezető, a következő pihenőhelyen bekéredzkedtem egy másik kocsiba, míg az osztrákok és a portugál közös egyetértésben elmentek üríteni, két német lány vett föl, azt mondtam nekik, zaklatnak az üzletemberek, és elhitték, vagy jó bulinak tartották a feminista internacionálé nevében megmenteni egy szerencsétlen, alacsony, kelet-európai lányt. Egy hétig nem mertem Benno szeme elé kerülni, a lányokkal mentem Olaszországba, Bozenbe, Bolzanóba, nálam volt a hitelkártyám Benno havi juttatásaival, ültem a bolzanói kávéházakban, májusban még minden virágzott, és csak néztem az embereket, Jane Austent olvastam angolul, csak a felét értettem, de azért szép volt, és a lányok mind férjhez mentek.