A semmibe billenek

Már a feltételezés is sértő, hogy nem lesz őszinte a válaszom, hanem kiskapukat keresve köntörfalazok majd, és hárítok. Ezek szerint nem ismersz; fogalmad sincs arról, miképpen működöm, és ettől az egésztől a szívem sem más, csupán egy odvas pincében vacogó húsdarab. Plédet ha borítanál rá, talán lenne nyugvásunk, de már megtanultam: hinni csak abban érdemes, ami rövidtávon sem fáj. Ha így folytatjuk, az égiek sem akarják majd, hogy süssön ránk a nap. A sugarak melegétől fosztottan meg mi értelme van bárminek is?

Beleragadva szűkös köreinkbe, úton vagyunk − nem vitázom, a hajnali rosszulléteket átmenekítem az alkonyat ölébe − híd alatt érzem az összegyűlt feszültséget − a kacagásomat eltorzítja a felhők roppanása − pittyen a Nap − a türelem leveti magáról a fehér inget, színtiszta vallomások pettyezték össze − mondd, miért kell, hogy az elmúlás morzsái zsibbadjanak gyönge tagjainkban − vajon odaát mivé lesz a lélek, marad-e belőle komposztálható rész − prizmák csöndjét idézi a hely, ahová még el sem jutottunk − sor(s)ban állunk, kivárjuk, amíg le nem kattan a villany − a szalagokat a hajadba tűzöm, ketten suhanunk − az angyalok számkivetve babrálnak szíveinkkel, azt hiszem, ez lehet mindennek a kulcsa − egy tükör, egy hang, egy tincs − a sóhaj, az óhaj, a moccanás − mindenki koldus, de kérni gyáva − tenyerem száraz, a szívemet rég kiraktam az esőre, még pár nap, és talán kimossa belőle a lüktető elégiát − majd megtanulom, hogyan ne csatlakozzam az előttem szólók táborához − a pusztulás ellenében − mi mindannyian, te meg én, világítótornyok vagyunk egy eldugott partszakasz peremén, a sziklákat nyaldossa a tenger, imádlak, őrület, kár, hogy nincs senki, aki komolyan venné kétségbeesett fényeinket − amit ma márványba vésnél, holnap már tagadnád − vaksötétben kutakodsz valami derengő bizonyosság után − óránk mutatóit árnyak sem kísérik − a miértekből épült falakat megmásznom kín − szenvedésem forrása a szeretet − − −

Hogy megtanítottál följutnom a hegyre, köszönöm. És köszönöm azt is, hogy a völgy azúrkék, tiszta tavában nem kell látnom és láttatnom az arcomat; elég, ha innen fentről figyelem a víztükrön megcsillanó napfény falánk szikráit. Sosem értettem azokat, akik azon tanakodnak, félig üres-e a pohár, vagy félig tele van; a valódi kérdés így hangzik: szabad-e innom belőle? Aztán az újabb kérdés: miért csorbult ki a pohár széle? Végül: ki töltött a pohárba? Bölcs vigyor nélkül kopárabb már nem is lehetne idefönn a táj. Elképesztően magányos lehet egy szárnyaitól fosztott angyal − zuhanás közben.

A jót jóval viszonozni sohasem tudtam, mert mindig tele voltam mindenféle salakkal − a szívem, a lelkem csak fulladozott a szennytől −, és azt hittem, ez már így marad örökké (még akkor is, ha az örökkévalóságban csak elvétve hiszek). Aztán beszöktél az életembe, hogy valaki odafönt talán új fejezetet nyisson egy olvashatatlan regény kellős közepén; két disszonáns hang összecsengése nem is olyan szörnyű. Erről a hegyről nézve sem más a feje tetejére állított világ: suhanó percek, laminált emlékképek. Az elmúlt gondolat nincs sehol, akárcsak az eljövendő gondolat, és a mostani gondolat sincs sehol.

Már láttam, milyen, amikor egyetlen mosolytól eltörik az arc. Az igazi veszélyt nem a fájdalom jelenti, hanem a gyógyulás. Igen. Az öröm akkor kezdődik, amikor te vagy az utolsóelőtti a sorban.

Ezt az esőcseppet sem viszem haza megmutatni néked. Fölszárad, mire elérek hozzád. Semmissé lesz, és tudom, ebbe nem kellene többet belelátnom annál, mint ami. Hát hol húzzam meg a határvonalat én és nem-én között, ha egyszerre vagyok mindkettő és egyik sem? Emlékszel, hogy mesélted el a legutóbbi álmodat? Könnyes szemekkel álltál a folyóparton, s a habok közt haldokló halakat sirattad − belefulladtak a koszos vízbe − úgy érezted, gyászoddal mások szenvedéseit is magadra vállalod (ezt kell tenned ahhoz, hogy megteremtsd a kozmikus egyensúlyt, hogy a kerekek küllői bírják majd az eszeveszett forgást), tudtam, hogy félsz az ismeretlentől, és még a Föltámadott ígéretei sem képesek vigaszt nyújtani erre a végtelen mélységből fakadó félelemre. A hullámzó habok locsogásába belevegyült egy-egy vándormadár csivitelése, és − mint mondottad − szeretted volna tudni, kik ezek az őrülten harsogó, boldog teremtmények, mindegyiknek vágytad tudni a nevét, egytől egyig, senki se maradjon ki a felsorolásból, de ezen a téren nem igazán tartottam veled: „A név csak név, a szó csak szó, valójában egyik megnevezés sem lenne az, amit jelölni hivatott.” Rám néztél, én pedig szomorúságot láttam a szemedben. Meg sóvárgást. Olyan voltál, mint egy éhező koldus a látványpékség kirakata előtt.

De nemcsak a madarak hangja kezdett visszafordíthatatlan nászba a hullámzással. A partmenti fák lombsusogása is helyet követelt magának ebben az allegróban. Millió és millió levél és tenyér csattant egymásnak, gallyaknak, hernyóknak, törzseknek, hangyalábnak, lepkebábnak, zokogó lelkek záporának; úgy tűnt, vihar van készülőben, eget és földet összerázó vihar. Sosem értetted, álmaiddal ki és mit akar neked üzenni. Valamit biztosan. És valamiért. Azt remélted, talán én tudom a választ az efféle sehova sem tartó kérdésekre, de láthatod, én is egy vagyok az égen vonuló felhőkkel. Máskor meg annyit érek, mint a felkattintott villany egy napfényes szobában. A habok közt haldokló halakat sirattad, gyász-órák gyász-perceit rakosgattad egymásra, nem volt harag a szívedben, csak a megnyugváshoz kísértetiesen hasonlító tisztaság. Egyetlen hibám, hogy képtelen vagyok egészként megjelenni előtted, töredék vagyok, a töredékesség maga. Sajnálom, az emelkedettségről most csak az Op. 92. I. Poco sostenuto − Vivace jut eszembe, vagy két kavics összekoccanása a folyómeder fenekén, kagylók, csigák, értetek is szól valahol egy harang, ne feledjétek, minden szín és annak fonákja.

Ami bennem zajlik, az veled is éppen akkor történik, és ez ellen nincs mit tenni. Ha kivonnálak életemből, apoteózisom egy lenne a süllyedő hajót elnyelő mélysötéttel.

Az öröm(nek nevezett ismeretlen tartomány) számtalan kérdőjelet karistolt már a szívünkre. Majd, ha megint ott didergünk a késő őszi éjszakák egyikében, egy kapualjban, akkor mondhatjuk, semmi se hozza zavarba egymásba facsart lelkünket. Te kérni fogsz, én pedig várni − bénulva léteznem az egyetlen lehetőség: nincs rajtam a felelősség súlya. Mindent tudunk egymásról, csak magunkban nem vagyunk bizonyosak. Ha kidobnál az ajtón, az ablakon másznék vissza hozzád. Utolsó erőmmel is lábaid elé csúsznék, miért is tagadnám? A tiéd vagyok. Töviseidre tűztél, mint apró gébics a nálánál is apróbb áldozatait. Szükségünk van arra a kapualjra. És az ázott cigarettára, amely egyikünknél sem akar meggyulladni. Homlokod mélyülő ráncait megvilágítja a tenyereddel takart-óvott láng pislákoló fénye. Éreznem kellene, pedig képtelen vagyok rá, bármikor elveszíthetlek. Nélküled annyit érek, mint mérleg a nyelve nélkül − a semmibe billenek, lásd, hiányod lesz az egyensúly halála. Ez még túlságosan is új. A felejtés izzói körül megannyi megejtett emlékkép táncol és vádol. Őrjítő ez a révület, merre van a kiút? Hol keressem? Olykor kedvem lenne messze szökni, el innen, oda, ahová más még nem jutott, vagy ha igen, akkor nem akart onnan visszatérni sosem. Ha tudnám, miféle bűn nyomja lelkemet, könnyebb lenne a büntetést is elviselnem. De így ez csak kicsorog belőlem. Később majd elalszom a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével − −