Ugrás a tartalomra

Újdonság; Térfigyelő

Újdonság

 

A tej felszínén a kukacok szénsavként pezsegtek. Addig vakartam a tej tükrét, míg kisimultak a buborékok. Lezártam a fedelet. Tovább zümmögött a gép. A vendég a tölcséres fagyijába nyalt. Az ürülék rossz szájszagot okoz.

A folyosóról nyílt a fagyasztó. A fejem fölött neonlámpákról lógtak a pókhálófonalak. A falakon apró penészfoltok. A folyosón büdös, áporodott levegő. Bevittem két karton fagyasztott húspogácsát, betettem a hűtőbe. Szóltak, hogy legyek konyhán. Kötényt ragadtam, és a grillekhez álltam. Homlokomról izzadság csepegett a felületre. Pattogva megadta magát. Ez lehetne a hozzáállásom is.

A sapkám alól kilógó hajamat légy birizgálta. A többieknek hiába magyaráztam, csak röhögtek rajtam. Azt gondolták, tetves vagyok, mint Feri. Nem vettem magamra, mert tudtam, hogy többre fogom vinni. Fogok én még nevetni rajtuk. Ablak a konyhán nincs, mégis ott köröztek. Mire jönnek, csak az éjszakások tudják. Emberfejek tolongtak a vendégtérben. Nagy volt a pörgés, egyre gyorsabban készültek a burgerek. Jól esne most egy szünet.

Az öltőzőben ültem bambán, a barna padlócsempe mozogni kezdett. Amikor a fugához ért a mozgás, láttam, hogy egy csótány az. Ráemeltem a lábam, el akart tűnni a szekrények alatt, de én gyorsabb voltam. Lenyomtam az öltöző ajtajának a kilincsét. Tudtam, hogy a csótány már nem él. Éreztem, hogy rossz talajban vannak a gyökereim, ezért nem hozhatok virágot. Nem szabadna itt lennem. Egyszer majd én is többre viszem. Nem kell sok. Lelépek.

Általában egy óra az út vonattal hazáig. Nem szokott zavarni, mert szeretem az elsuhanó fákat. Egy férfi megkérdezte, hogy leülhet-e. Bólintottam. Megszólított, miután látta, mit eszek. Meggyőzni próbált, dobjam ki. Arra hivatkozott, hogy bevitte az ÁNTSZ-be megvizsgálni, és kimutatták, milyen rengeteg méreg nyüzsög benne. Különböző tartósítószerek és polifluoroalkil-vegyületek. Tudtam, hogy nem egészséges, de éhes voltam. Sok mindenről beszélt, 17. századi atomreaktorról például, hogy létezett már akkor is, meg a rák ellenszeréről… Felfigyeltem, mikor felemelte a hangját. Lépj ki onnan, hallod? Tönkre teszed a jövődet! Meg fogod bánni, hogy nekik dolgoztál, akár csak egy percig is. Vicziántelep következett, leszálltam. Hazafelé botorkálva azt gondoltam, csak hallucináltam.

*

Délelőtt a peronon csak az ammóniaszagú állomásépület előtt volt árnyék. A kukákból az éjjel kiöntötték a szemetet. Bűzlött, akár egy döglött állat a nyári ég alatt. Alig bírtam nyitva tartani a szemem. Szitkozódtam, de hiába, a vonat sehol. Várni kell. Nem is értettem magam, mi olyan sürgős. A szerelvény végre megérkezett. A padló ragadt a ráömlött alkoholtól. Az ablakon ki sem lehetett látni. A pokolnak is ilyen rohadt szaga lehet. Felszín alatt élek én is, de ott rozsdásodik bennem a tehetség. Lerakódik bennem minden szó, amely előrébb mozdítana. Nem törnek fel. Bezártam. Hiába kiáltok, nincs kinek.

Épp a húst raktam le a platnira, és szóltam, hogy kezdheti összerakni a szendvicseket. A szokásosnál is fáradtabb voltam. A platni, mint fehér pöttyös párna hevert előttem. Rá szerettem volna hajtani a fejem. Felszedtem a húst, a burgerekre pakoltam. Eszembe jutott, hogy a grillt mindig stand-by üzemmódba kell állítani. Kétszer megnyomtam a gombot, és a fejemre csukódott. Gondoltam, lehetnék én az új szendvics, George Roy néven. A mostani burgernek sem jobb a neve. Összejött. Végre sikerült! Tudtam, érdemes várni. Most már van nevem. Lettem valaki. Nem kis hasznot fogok hajtani a cégnek. Tisztelni fog mindenki. A vendégek csorgó nyállal arapnak majd belém. Biztosan ízleni fogok nekik. Ott leszek minden gondolatukban. Ez egészen biztos. Beszélni fognak rólam. Valakivé váltam. Én lettem az új, speciális ízesítésű burger…


 

Térfigyelő

 

A vízelvezető rácsán ül, pucér fenékkel. A dolgát végzi. Patkányszőr, több éve fogta az aluljáróban. Csontig hatoló szag. A patkányszőrt több méterre innen, az állomás csapjánál tudja kimosni. Elsétálhatna, de éjjel már tilos, nem az ő területe. Végighúzza a rács recés falán, és visszateszi a zsebébe.

Az aluljáró lépcsőjén köhög és köpköd, arcát nem éri fény. Galambok csipegetik a véres kenyérmorzsákat. Öltögeti rájuk a nyelvét, talán elszállnak. Tört szárnyakkal topognak. Káromkodik. Megint ráléptek. Aki éjszaka erre téved, nem veszi észre.

Éles fény a sétálóövezetben. A lámpáról egy méretes porcica lóg. Nézi, hogy imbolyog. Figyeli a mozgást, és hallgatja a mozgólépcső ütemét. Az éjszaka tompa szívverése. Halk óraketyegés, biztos jönnek. Megint. Közömbös szél fúj, szirénahang. Vész, az itt mindennapos. Kopog az acélbetétes bakancs. Eltakarja az arcát, befogja a fülét. Üvölt, nem mozdul. Hátba rúgják, legurul a lépcsőn. Figyelmeztetés, a falnak támaszkodik, becsukja duzzadt szemét. Hallgat.

Nem hiányzik valakinek? Ezt írták a megosztott kép alá. Mintha kutya lennék, bazmeg. Úgy szorítom a bankjegyet a fotó készítése után, mintha attól félnék, hogy lába van. és elszalad. De veled legalább foglalkoznak. Úgy csinálsz, Sanyikám, mintha veled senki. Pedig én adtam neked azt a bort, nem? Hagyjuk, igyunk. Te, ne felejtsd el, hogy amit nem Isten ültetett, azt kitépi. Persze, jó, jó, de ez majd a világ végén lesz. Ja, az más, kortyolt az üvegből. Zöldruhás férfi. Mentek.

Borzongott, csípte az orrát a hideg. Elindult, átvágott az aluljáró sötétjén, a park lámpáihoz. Kuka fölé hajolt, nézte az elnyomott csikkeket. Sóhajtott. Kereste a múlt darabjait, pár kidobott holmit, amit esetleg megbánt. Egyik kukánál félig szívott szál, talált öngyújtó, slukk, kifújja a fájdalmait. Kószál, a meleg is valahol itt lehet, nézelődik. SPAR felirat, leül a bevásárlóközpont elé. Kabátja lassan engedi át a meleget. Mosolyog.

Bepárásodott műanyagtető, mi lehet. Letépi a fedelet, csirkeszárny és rizs. Csámcsog, szakállán morzsák. Alaposan körülnéz, műanyagdoboznak nyoma sincs, nem lát senkit, hangját visszaverik a falak. Utána csönd. Dühösen odébb áll. Mellette nő, nyitott kabát. Szemölcsös arc, tépett haj, hűvös, kék szem. Szia, ráérsz?

Slagból engedi a bort az uszoda medencéjébe. Csobbanás. Ízleli, mielőtt lenyelné. Fájdalom hasít az arcába, vért köp. Foga koccan a betonon. Ők megmondták neki, de a szavaikat nem hallja, inkább menekül. A földről a bort még fölkapja. Romlott fény. Hegedű sír, apró csörög. Iszik, ádámcsutkája lift. Szilánkra tört üveg. Nem maradhat, bandukol.

Egy pár fekete női csizma, árván a fal mellett. Árnyékot nem vet a falon. A hiányzó fogának a helye az éjszakánál is sűrűbb. Sziszeg, fogja arcát, ne érje hideg. Messziről éles reflektor és rámpa. A raktár hátsó bejárata. Próbál bújva átmenni közöttük. Kinyílik a lift ajtaja, beszáll, a sarokba húzódik. Zuhan és emelkedik. Nem látják, beszélgetnek, rakodókocsit húznak. A takarító porronggyal törli a lift szegélyét, de nem mos fel, nem hajol le. Többször nyílik az ajtó, a liften túl áruház lehet. Fázik és vár.

Tétován rakja egymás elé a lábát a sorok között. Attól fél, hogy felismerik. Köhögőroham. Vásárló nincs a boltban, a dolgozók leltároznak. A polcok között jár, vérpöttyök a padlón, mintha lábnyom lenne, követi. Sűrűn törli a szemét, akkor is ott van. Fáradt már, gondolja, és elmegy. Fürkészi, hol lehet a raktár. Elég neki egy kartondoboz is.

Bevásárlókosarak egymásra pakolva, alján kerekek, torony. A dolgozó a raktárba tolja, másra nem figyel. Hiába, nem tud mibe kapaszkodni, háta a falnak, nehezen kap levegőt. Érkezik még egy. Csattanás. Összepréselt teste elernyed.

A biztonsági őr az irodában alszik. A képernyőn egy férfi a fekete bevásárlókosarak mögött.

 

Oláh Péter a Károli Gárpár Református Egyetem hallgatója magyar szakon, de kreatív írást is hallgat, a Nincs című folyóirat egyik főszerkesztője. Több éve ír prózát, írásait többek között a KULTer, a FÉLonline, a Pannon Tükör és az Irodalmi Szemle Online közölték. Szeretem a mákostésztát és az ananászokat.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.