Jelige: Csillagtalan – Géz; Én lennék(?)

Géz

Padomban ültem. Az óra fél kilencre járt.

Amolyan heti kémiáról tanultunk,

s körülöttem huszon valamennyi kislány állt.

Elballagott elmém, nem oda tárult…

Annyi mart meg: beszélnek az ionrácsról.

’’Törékeny és könnyen oldódó’’− mondta a tanárnő.

Ezt megjegyeztem, hisz van hozzá fogható,

piciny kis szívemre gondoltam.

Ezt inkább elhallgattam.

Lett volna mit szólnom, de padtársam folyton ’’elmúlt szerelemről’’ motyogott.

Ugyan…azt sem tudom, végül miket is szólott.

A többi huszon valamennyi mínusz egy a hasonlót gyakorolta.

Egyik rám mosolygott, másik hátul a kedvenc zenéjét dúdolta.

Hirtelen csengő csendült, én futottam a gyógyszertárba.

Kötéseket szerettem volna vásárolni, ez is el volt fogyva.

’’Megint számíthatok magamra,

már megvan szokva.”

Én lennék(?)

Hosszú ez utam, melyben  egyetlen jegyet vettem.

De célom, hogy egy ideális tanítónő lehessen belőlem,

Hisz körülöttem lévők is mindezt elvárják,

Életemben először, s egyben utoljára döntök így, csak hogy nekik is megfeleljek.

Messziről látom, kanyart vesz az önimádat,

S ahogy rendőrba’ visszainti, érkezik a sajnálatos önutálat.

Stopot jelzek s röpke pillanatra tükörbe nézek:

Egyenes, s talán vállig érő aranybarna hajszőrzet,

Fekete szemüveg alatt aprócska őzszemek,

Melyekkel bevallom, jó néha szebbnek látni e 21. századi világot.

Szürkületi fény esik keveset beszélő szájacskámra,

Kezemet lejjebb rakom.− Hopp itt valami ütemesen veri szívüregem falát!

S valamely megszólal:− Mosolyogj, úgy mindenki szebbnek lát!

Lelkem− ,mint éjszakában− csillagos ég.

Bátorságom, türelmem, önzetlenségem van bőven elég.

Megálltunk? Jól érzem?

Néha padlóra csúszok− ,

Mint te is tetted, csak épp annyi szerencséddel, hogy te padlófékre…

− s a semmin is szorongok.

S az érzés oly keserű, mint sarki− boltunk söre,

Csak mert veled voltam, megittam, de többet nem kértem belőle.