Jelige: Pallas Athéné − Magamról, magamnak; Találkozás a halállal
Magamról, magamnak
Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tűz,
Az én szemem is ragyogna,
Ha lenne, ki fűz,
De nem fűz senki.
− Mondják: csak ez járt neki.
Barna szem, barna haj, tökre unalom,
De ezek szépségét tökre uralom.
Festék nem segít, nem baj.
Mi’ csúnya vagyok, ihajj!
Dicsszót nem kapok szinte soha,
Csak olyat, ami nem túl szép, inkább mostoha.
Nyakam rövid, orrom tömzsi,
Néha úgy szeretném betörni.
Dühöngve dühöngök, mint egy dúvad,
Csak ezt, az élet csak ezt ad.
Fáj, hogy nem vagyok tökély,
Örülök, ha eltakar az éj.
Elégtelenül elégedett vagyok,
Mindent, mit lehet, másokra ráhagyok.
A diplomámnak annyi,
Abba kellett hagyni.
Költő leszek − mondtam.
Ezért fogtam
Magam, s mentem jogra, az
Egyetemnél fordultam vissza.
Voltam én iskola-kerülő,
De hát milyen legyen egy serdülő?
Tükör előtt állva
Nem néztem én másra,
Csak arra a lányra,
Kinek rázkódott a válla.
Ha fáj is, nem mondom el,
Csak ordítok, hogy a szél vigye el.
7 milliárd ember él a Földön,
Mondhatnám, ez a legnagyobb börtön.
Vagyok, ki vagyok, eleven,
egyedül a Magány-szigeten.
Nincs mellettem senki,
Csak olyan, aki zengi,
Nincs értelmi lenni,
Csak egyedül meghalni…
Álarcom ledobom, megmutatom magam,
De kiderül, hogy milyen vagyok. Arctalan.
Nem ismer engem senki,
Ezért elmondom hát neki,
Hogy nem vagyok királylány,
Csak egy árva virágszál,
Kit néha fúj az őszi szél,
S ha egyedül van nem mer, fél.
Néha sírva roskadok az ágyra.
Néha elillannék, mint a pára.
Elbújnék, hogy ne tudja senki,
Merre talál - merre kéne menni?
Esik a hó, kint vacogok árván,
Lehajtanám fejem, úgy aludnék párnán.
Te isteníted az istenséget,
Én magamnak akarom a világmindenséget!
Szeretnék egyszer valaki lenni,
Nagy tetteket véghez vinni,
De kis emberből sohasem lesz
senki, csak elvesz
A süllyesztőben, majd meglesz.
Nem keresi senki fia,
Egyetlen reménye csupán az ima.
Találkozás a halállal
Simogatja szívemet a sötét
csak a kandallóban parázslik a tűz
magamra terítem a halál köntösét
mert az élet magától csak elűz
a lelkek kapujában állok én
várom hogy beengedjenek
hozzám már nem ér el a fény
a sötét lények nem eresztenek
maguk közé húznak
jó mélyre menthetetlenül
süllyedek de kúsznak
felém rettenthetetlenül
csuklómra jeges ujjak fonódnak
szám sikolyra nyílik
a szörnyek csúfolódnak
s ez elér a kiszáradt szívig
félelem nem járja testem
nyugalom vesz körül
ezt az estét nem feledem
de ha elmegyek mindenki örül.