1

 

Egy zimankós téli éjjelen halkan zörgettek a Jakab-ház utcára nyíló ablakán. A családfő nem ébredt fel, erre erélyesebben is megkocogtatták az üveget.

– Emil, hallod? – riadt fel álmából a feleség.

– Hhhm! – horkant fel a testes, pufók arcú művezető. – Mit mondtál?

– Mintha kocogtak volna az ablakon!

– Mi? Éjfélkor? – fülelt kifelé. – Senki. Bizonyára álmodtál, mert én semmit sem hallok, pintyőkém.

Újabb kopogás.

– Hű, a zsaruk! Most mi legyen?

– Hogyhogy mi legyen? – rezzent össze Jakab Emilné. – Elkövettél valamit?

– Isten őrizz, de számít az? Ha egyszer ezek kiszállnak valahol, a következő gulyáslevest már biztosan odabent fogom szürcsölni.

– Jézus, Mária, Szent József, ne fesd a falra az ördögöt! – vetett keresztet a férjéhez hasonlóan terebélyes asszonyság. – Inkább nézd meg gyorsan, ki zörget!

A férfi feltápászkodott, felhúzta a redőnyt, kilesett a hóviharos utcára.

– Ki az? – suttogta az asszony.

– Jenci, az unokatesóm – nyugtatta meg Emil a feleségét, és sietett ajtót nyitni a váratlan vendégnek.

Jakab Emilné rosszallóan húzta össze szemöldökét. Ennek is jókor jutott eszébe meglátogatni bennünket. De hogyhogy nem szólt erről egy kukkot sem, végül is az ilyesmit illik letelefonálni vagy lelevelezni előbb, ugyebár.

– Kézcsókom, Amálka! – lépett a szobába egy vékony, középkorú férfi. – Elnézést az éjjeli zavarásért, de késtek a vonatok. Persze, nem csoda, ilyen viharban már az is szerencse, hogy nem akadtunk el valahol félúton. A gyerek? Jól van? És ti? Hogy szalad az idő! Azt hiszem, van vagy öt éve, hogy nem jártam ebben a városban. Kicsit megteltél. Vagy tévedek?

– Sajnos, nem. Pedig koplalok ám kutyául, pontosabban koplalunk – biccentett Amálka a férje felé kacsintva. – Igaz, pintyőkém?

– Igaz. Te… éhes vagy? Hozok valami ennivalót.

– Hagyd! Köszi szépen, de nem vagyok éhes. Legfeljebb kimerült – rogyott egy fotelbe Jakab Jenci bágyadtan.

A művezető kíváncsian sandított a meggyötört arcú emberre. Vajon mi történhetett vele, mióta nem látta? Merthogy történt, már messziről lekiabál az arcáról.

– Akkor megvetem az ágyat a gyereknél – sirült az asszony a másik szobába.

– Szóval – gyújtott cigarettára a művezető –, mi a gáz, pintyőkém?

– Honnan tudod, hogy gáz van? Mondtam én neked effélét?

– Ismerlek, Jenci, ismerlek, nem kell ezt nekem mondani.

– Pedig tényleg nincs, csak a szokásos, ám abból egy vagonnal.

– Aha, a szokásos. És mi lenne az a szokásos per pillanat, hogy még csak meg sem üzented, mikor érkezel?

– Igazán tudni szeretnéd?

– Nem szeretném, akarom, ugyanis valami azt súgja, most kivételesen nagyobb szarban vagy, mint bármikor. Tehát? Mibe keveredtél ezúttal?

– Gratulálok a szemedhez, de hidd el, néha az a legjobb, ha nem tudunk semmiről.

– Lehet, de akkor hogyan segítsek rajtad, jóember?

– Sehogy, illetve kérd meg a pintyőkéd meg a gyereket, hogy maradjon ez a látogatásom titokban.

– Mert? Valamivel csak meg kell magyaráznom, miért kell egy egyszerű rokonlátogatást titkolni.

– Ez is igaz – gondolkozott el az őszülő, magas homlokú férfi. – Pszt, hallgass csak! – rezzent össze ijedten. – Nem hallottál valami zajt, ugatást, ilyesmit?

– Nem.

– Megvetettem az ágyat, Jencikém – jelent meg Amálka az ajtóban.

Lefeküdtek. Reggel elsőnek Emil indult a csavargyárba, melózni. Amálka meg, miután elvitte a gyereket, Petit az oviba, a szakképzőbe, ahol titkárnő volt.

 

– Hahó, itt vagyok! – toppant haza négy óra felé gyerekestől. – Petike, köszönj szépen a bácsinak!

– Szia!

– Szia, kis legény, de megnőttél. mióta utoljára találkoztunk – vette ölébe Jenci a kisfiút.

– Emlékszel rá? – kérdezte Málika. – Ő a te…

Ne, ne, ne! – integetett a férfi hevesen.

– Mindegy, nem fontos. Most menj szépen a szobádba játszani!

– Bocsáss meg, amiért letagadom magamat, de nem szeretném Peti orrára kötni, ki vagyok.

– Hajaj, itt valami bűzlik, szerkesztő úr. Aztán miért, ha nem titok?

– Sajnos az. Nézd, nincs szándékomban hazudni, elvégre atyafiak lennénk, vagy mi a szösz, de vannak esetek, amikor mégsem mondhatunk igazat. Apropó, ezzel kapcsolatban megkérhetlek, hogy senkinek se említsétek, ki kopogtatott be ma éjjel hozzátok?

– Rendben van. Nem említjük. Remélem, kisebb a baj, mint gondolom.

– Emil?

– Géemkázik. Ő csak úgy hat-hét óra körül szokott hazaérkezni.

– Hosszú műszak! Hogy bírja?

– Nehezen. Nem is igen pártolom, de hát szerinte csakis így juthatunk manapság egyről a kettőre. Szó, ami szó, meg is van mindenünk: telefon, tévé, frizsider… Még Trabantunk is lesz nemsokára. Csak, hát igen, nehogy a végén még az egészségével fizessen ezért a jólétért.

– Ez nektek jólét: telefon, tévé, fridzsider?

Jakab Emilné vállat vont.

– Magyarországon igen, és ha tekintetbe veszem, Bulgáriában vagy Romániában hogyan élnek, még büszkék is lehetünk „a legvidámabb barakkunkra”.

– És a szabadság, egyenlőség, igazság? Az nem számít? Nemcsak kenyérrel él az ember, Málikám! – gyúltak ki a férfi arcán az izgalom rózsái. – Tudod, ki mondta?

– Nem.

– Jézus. Ennek ellenére, úgy látszik, mi ennyivel is beérjük. Maximum azért könyöklünk, hogy fehér legyen, ne barna, és adjanak hozzá GMK-t, telefont, tévét és frizsit is. Jól tudta ezt Néró, Kádár meg a többiek: Panem et cirsenses, kenyeret és cirkuszi játékokat – fakadt ki keserűen.

– Néró és Kádár? Elég fura párhuzam. Még jó, hogy Kádár elvtárs nem hallja – sápadozott Emil felesége. – Azt hiszem, kezdem sejteni, miért lesel mindig kifelé.

– Ééén? Ugyan, már miért lesnék kifelé! Hacsak nem azt nézem, mikor áll el ez az átkozott hóvihar.

– No, persze. Ebédeltél?

– Még nem.

– Akkor gyerünk a konyhába! Miután egyikünk sem eszik idehaza, meleg étellel nem szolgálhatok, de ha van türelmed megvárni, még összerittyenthetek egy ebédet.

– Köszi szépen, megfelel nekem a hideg is – ült Jenci az asztalhoz, evett pár falatot, aztán visszabattyogott a nappaliba, ott elővett egy újságot, és öt perc múlva már hortyogott.

 

– Jó napot adjon isten, vagyis már jó estét! – érkezett haza nem sokkal ezután a családfő is. – Amália hol van? Nincs itthon?

– Odaát főzi a holnapi ebédet.

– Megyek, beszólok hozzá, meg a gyerekhez.

− És te? Mit csináltál egész nap? – kérdezte Jencitől, amikor visszajött.

– Semmi különöset. Olvasgattam, néztem a tévét, miközben azon tűnődtem, meddig tart még ez a komédia.

– Micsoda komédia?

– Hát a Kádáré, plusz a mienk, tudniillik mindünknek megvan ám a maga szerepe. Bizony, komédiázik itt mindenki. Komédiázik, és tapsol, merthogy egyszerre vagyunk nézők és színészek.

– Igen, igen: színház az egész világ, ahogy már Shakespeare is megmondta. Más? Még mindig a Népszabadságnál dolgozol?

– Már nem. Hál’ istennek, kirúgtak.

– Szép, vagyis… Most mik a legközelebbi terveid?

– Egyelőre meghúzom magam nálatok pár napig, a többit kérdezd meg a Jóistentől. Talán az lenne a legcélravezetőbb megoldás, ha előbb ezt a Csermaneket[1] fütyülnék le a színpadról.

– Miféle Csermaneket? Ja, értem már!

– Elismerem, hogy klassz színész, de csak színész, semmi más. Az is tény, hogy remekül megtanult gúzsba kötve táncolni. Csupán az a kérdés, hogy értünk vagy saját magáért illegeti úgy magát. Tekintettel arra, hogyan intézte el Nagy Imrét meg a többi 56-os „ellenforradalmárt”, továbbá milyen zseniálisan sikerült csődközelbe vinnie az államot, én inkább a második változatra szavaznék. Hű! – ugrott fel az exújságíró hirtelen. – Megfeledkeztem a poloskákról! Emilkém! Nincsenek itt véletlenül poloskák? – sétáltatta végig tekintetét a falakon.

– Ne viccelj! Nálam? Hiszen én a légynek sem ártok, biztosítalak. Málika dettó, még csak nem is politizálunk. Mi, kérlek, reggel felkelünk, és estig melózunk. Néha elmegyünk egy moziba, gyereket nevelünk stb. Nincs nekünk sem időnk, sem tehetségünk politizálni, kisapám.

– Én elhiszem. Elég jól ismerlek ahhoz, hogy ne kételkedjek a szavadban, de vajon Ő is elhiszi? Mellesleg nincs igazad. Pontosan azért jutottunk idáig, mert ilyen passzívan viszonyulunk a mindenkori hatalomhoz.

– Ezt inkább vágd azoknak a fejéhez, akikre tartozik. A mi feladatunk az, hogy termeljünk, másoké a politika, szervezés, ki mihez ért, nemdebár. A pacsirta énekeljen, a kutya ugasson, a suszter pedig szerintem maradjon csak a kaptafánál.

– Reménytelen eset vagy – legyintett az újságíró csalódottan. – Ezek után azon sem csodálkoznék, ha szerinted túl feketére festem az ördögöt, és idővel még a pillanatnyilag földbe tiport mezőgazdaság is talpra áll.

– Miért, olyan lehetetlen? Én azt olvastam az újságban, hogy elkezdtünk közeledni a Nyugathoz. Példa rá az IMF és a Világbank, akik egész tekintélyes összeggel siettek Magyarország segítségére.

– Micsoda szolgálatkészség! Más szóval, nem elég, hogy semmink sincs, még el is adósítjuk az országot. Tudod, milyen következményei lesznek ennek, suszterkém?

– Hogyne. Új, a mostaninál modernebb gépekkel látjuk el a földeket, gyárakat, ezzel nyilván azonnal meggyorsul a termelés, intézményesítjük a GMK-t, a háztáji gazdálkodást, tökéletesítjük a szövetkezeti rendszert, bővül az infrastruktúra. Legalábbis így olvastam.

– Nahát, Emilke, ahhoz képest, hogy nem politizálsz, elég rendesen fújod az elvtársak leckéjét.

– Te nem hiszel ebben?

– Lehet, hogy ezzel a pénzzel megnyerünk egy csatát, viszont elveszítjük a háborút, melynek folyamán már nemcsak a ruszkik, hanem a Nyugat is a mi vérünket fogja szívni, te tyúkeszű. Bocsánat, most megsértettelek.

– Nem sértettél meg, annál is inkább, mert én is csak azt mondom, amiről ti, újságírók szoktatok firkálni.

– Vagyis te sem hiszel ebben a maszlagban.

– Nekem…izé… nekem nincs véleményem. Elolvasom a cikkeket, és ennyi. Nem foglalkozom tovább a dologgal.

– Jellemző. Akkor bizonyára az sem fordult meg soha a fejedben, hogy lehetne a kölcsönnél is hatékonyabb megoldás.

– Nem. Lehetne?

Az újságíró jelentőségteljesen hallgatott.

– Még egy 56? – pattant fel a székről a művezető.

– Például. Látom, még nem gyepesedett be az agyad teljesen. Én személy szerint azonban a kollektív akció helyett az egyéni leszámolást részesíteném előnyben. Egy népfelkelés mindig sok áldozattal jár, melynek során bizony ártatlanok is meghalnak. Lásd az 1848-as és 1956-os forradalmat! Szerencsére ez is kiküszöbölhető. Nem kell hozzá más, mint egy jól irányzott csapás a hal fejére, ugyanis fejétől bűzlik a hal, nem igaz?

– Konkrétan?

– Likvidálni kell az öreget – halkította le a hangját a publicista.

Jakab Emil szíve erősebben kezdett dobogni. Bolond ez a Jenci, vagy tényleg belekeveredett valamibe? Ebben az esetben máris kiteszi a szűrét innen, mert, ha a rendőrség kiszimatolja, hol bujkál, unokatestvérével együtt vágják sittre, az hétszentség. Az ám, csakhogy ez a bolond véletlenül épp a rokona, azonkívül hova mehetne ilyen ítéletidőben? – nézett ki tanácstalanul az ablakon.

– Hallottad? Figyelsz te rám egyáltalán?

– Hogyne. Likvidálni kell az öreget.

– Megjegyzés? Javaslat?

– Nehéz. Miután tudom, hogy ami befészkelte magát az agyadba, azt onnan már az isten se tudja kiverni, tehát pont, ejtsük a témát, mert úgyis csak a süketek párbeszéde lenne belőle. Hogy pontosan mit akarsz elkövetni – ha ugyan már el nem követted –, nem tudom. De, amit gyanítok, már az is elég ahhoz, hogy megkérjelek…

Itt egy pillanatra megállt, nagyot nyelt, aztán fülig vörösödve folytatta:

– Hagyd el sürgősen a házunkat.

A férfi szeme megrebbent.

– Tisztában vagyok vele, hogy isten egyszer még megver ezért a mondatért, de mit csináljak, nekem… nekem családom van.

Csend. Csak a szél fütyölt továbbra is odakünn.

– Esküszöm, egész más lenne az ábra, ha egyedül élnék. Csakhogy nem élek, így aztán gondolnom kell Petire és a feleségemre is, mert mi lenne belőlük nélkülem. Van hova menned?

– Nincs.

A kövér ember elbizonytalanodott.

– Barátok? Rokon, hiszen van neked egy nagybátyád, nagynénéd meg két másik tesód is.

– Akik szintén nem élnek egyedül.

– Igaz, erre nem gondoltam. Szegény Jenci, kellett neked politizálni! Most mit csináljak veled, mit csináljak? – vakarta meg a füle tövét.

– Semmit. Itt marad nálunk, és kész – hangzott fel a konyhaajtóban. – Legalábbis egyelőre.

– De pintyőkém!

– Semmi pintyőkém! Tudod, hány fok van kint, a fenébe? Mínusz 17! Ilyenkor még a kutyát is beengedik a szobába. Remélem, számodra ez a szegény ember sem alábbvaló egy kutyánál.

– Ez… ez erős volt – hebegett a művezető. – Sajnos a körülmények… Attól tartok, hogy nem látod át a helyzetet. Igaz, nem is tudsz annyit, hogy átláthasd, de azért gondolkozz, milyen következményekkel járna, ha a rendőrség bűnpártolással vádolna.

– Lárifári, szerintem várjunk néhány napot, amíg melegebb lesz… Vagy kiókumlálunk valamit. Van egy ismerősöm a tanácsnál.

– Ajjaj, még csak az hiányzik, hogy egyenest az oroszlán torkába dugjuk a fejünket – kereste tekintetével a vendégét. – Hát ez meg hova tűnt? – nyitott be sorba minden helyiségbe. – Te Málika, ez a tesó odébb állt!

 

Három nappal később újabb dörömbölésre ébredtek.

– Jenci! – szaladt az ablakhoz újfent a családfő.

– Rendőrség! – dörrent rá kívülről valaki. – Nyissa már ki a kaput, szarjankó!

– Igenis.

Ekkor három bőrkabátos alak csörtetett a szobába.

– Miért nem szereltet egy csengőt az ajtóra? – dörmögött a zömökebb. – Hol van?

– Micsoda?

– Na ne komédiázzon itt nekünk, mert megjárja.

– Én… én nem komédiázom, csak szeretném tudni, kit, mit keresnek, és… izé… van egyáltalán házkutatási parancsuk.

– Megvan! – rikkantott az alacsonyabb nyomozó, és kihúzott egy fehér zacskót a fiókból.

– Bilincseljék meg!

– De elvtársak! Milyen alapon, és mi az az izé a kezükben?

– Kokain – vigyorgott a bőrkabátos. – Ezennel letartóztatjuk tiltott kábítószer-fogyasztás és -csempészés vádjával.

 

2

 

Még aznap éjjel beszállították az őrsre, ahol vizsgálati fogságba vetették, állományba vették, és azon melegében ki is hallgatták.

– Neve? – kérdezte egy farkasfogú, apró szemű alak; mellette vastag nyakú, kancsal őr meg egy fiatal, rózsás képű jegyzőkönyvíró üldögélt.

– Jakab Emil.

– Hány éves?

– Negyven, kérem tisztelettel.

– Lakhelye?

– Csillag utca 4.

– Munkahelye?

– Csavar- és kötőelemgyár. Megkérdezhetem, miért tartóztattak le valójában, mert ez a vád a kokainnal tiszta képtelenség? Én, kérem, soha életemben nem foglalkoztam effélével, és fogalmam sincs, hogy kerülhetett a házamba – tiltakozott a jámbor csavargyári dolgozó. – Hacsak oda nem csempészte valaki.

– Aha, aha! – nézett össze a vallatótiszt enyhén bandzsító társával. – Na, és maga szerint ki tette?

– Azt… azt nem tudom – harapott Emil az ajkába.

Ha jól meggondolja, az sincs éppen kizárva, hogy maga Jenci felejtette nála a kokaint, a többi mese, ügyes trükk, amivel csak a figyelmét akarta elterelni a lényegről.

– Nem látogatta meg mostanában valamelyik barátja, rokona, például Jakab Jenő újságíró?

Most légy okos, Domokos! Ha nemet mond, elveszett, ezzel szemben megmenti a rokonát. Ha igent, lőttek az unokatestvérének, vagy… ki tudja, hiszen azóta hetedhét országon túllehet.

– Ami azt illeti… Igen, valamelyik nap tényleg meglátogatott bennünket. De erről a kokainról sejtelmem sem volt, esküszöm.

– Köszönöm – villant a kihallgatótiszt szeme a vastag nyakúra. – Egyelőre ennyi. Holnap folytatjuk.

– Hogyhogy? Nem engednek haza, hiszen épp az imént jelentettem ki, hogy semmi közöm az egészhez.

– Bandzsi.

A vastag nyakú Emilhez battyogott.

– Kuss! – kiáltott rá hirtelen, és úgy gyomorszájon vágta, hogy Emilnek a lélegzete is elakadt. – Első szabály: csak akkor beszéljen, ha kérdezik.

Gyorsan állományba vették, majd elhelyezték egy hat személyes zárkába. Rabtársai vidáman fogadták.

– Végre egy új pofa! Isten hozott, 115-ös!

A művezető csüggedten nézett körül a zárkában, melyben nem volt más hat vaságynál, egy WC-fülkénél és TV-készüléknél. Az ajtón koszos nyomtatvány fehérlett.

 

Zárkarend
Ébresztő	05.15
Zárkarend kialakítása	05.15 – 05.20
Reggeli	05.20 – 05.40
Nyitás, létszámellenőrzés	05.40 – 05.45
Munkahelyre vonulás	05.45 – 05.50
Munkaidő	05.50 – 13.50
Munkahelyről bevonulás	13.50 – 14.10
Zárkarend kialakítása	14.10 – 14.20
Ebéd	14.20 – 14.50
Körletrend, zárkarend kialakítása	14.50 – 15.10
Fürdés	15.10 – 15.50
Szabadkörlet, szabadfoglalkozás	15.50 – 17.00
Vacsora	17.00 – 17.20
Körletrend, zárkarend kialakítása	17.20 – 17.45
Létszámellenőrzés	17.45 – 18.00
Szabadkörlet, szabadfoglalkozás	18.00 – 20.00
Zárás, létszámellenőrzés	20.00 – 21.00
Takaródóra felkészülés	21.00 – 21.15
Takaródó	21.15

 

– Elég feszes, mi? Egyébként Nátán vagyok, Kohn Nátán – mutatkozott be az alacsony termetű, pajeszos elítélt.

– Jakab Emil.

– Mivel vádolnak?

– Kokaincsempészéssel. Téged?

– Hát én, komám, mi tagadás, elsikkasztottam néhány forintot.

– Honnan?

– A Nemzeti Bankból, ahol mindaddig dolgoztam, amíg meg nem szállt a szentlélek.

– És megkopasztottál néhány elvtársat – mosolyodott el a művezető bágyadtan.

– Úgy van! Inkább ők egyenek fehér kenyér helyett feketét, minthogy a gyerekeim haljanak éhen egy szép napon.

– Na ne! Azért, remélem, itt még nem tartunk. Végül is hány gyereked van, Kohn Nátán?

– Hét.

– Szűzanyám, te aztán nem fecsérelted semmiségekre az idődet!

– Szaporodjatok és sokasodjatok, mondá az úr, és én hithű izraelitaként követtem a parancsát – vont vállat a kis ember.

– Hogy tetszik a szanatóriumunk? – csatlakozott hozzájuk egy eltúlzottan nőies mozgású cellatárs.

– Vigyázz vele, homokos! – súgta oda az exbanktisztviselő Emilnek.

– Megjárja – bólintott a művezető. – Ahhoz képest, amit a kóterekről pletyóznak, egész tűrhető. A házirend ugyan feszes, de ha a smasszerek és műhelymesterek rendesek, ki lehet bírni itt is valameddig.

A kihallgatásról hallgatott. Ezt a jelenetet még nem volt ideje feldolgozni magában.

– Jaj, de cuki vagy! – csípte meg az arcát a homokosnak nevezett rabtárs. – De még mennyire, hogy ki lehet! Főleg ilyen cellatárssal, mint te, drága…

– Emil. Drága nélkül – tolta el a kezét a férfi sokatmondó pillantással.

– Befejeztétek már a pofázást? – dörgött rájuk a tévé előtt üldögélő izompacsirta. – Hé, te hájbáj, idetolnád a seggedet!

– Menj oda! – figyelmeztette halkan Kohn Nátán. – Ki ne kezdj vele! Veszélyes bunyós. Mindenki fél tőle.

– Szia! – kacsázott eléje a kövér ember. – Szeretnél velem beszélni?

– Nem szeretnék, akarok. Szeretni legfeljebb te szeretheted ezt a kanibabát – mutatott a bunyós a körmeit vizsgáló, nőies rabra.

– Értem. Hát akkor most beszéltél. További kellemes tévénézést, barátom.

– Barátod a faszom, és ki mondta, hogy elmehetsz? Hogy hívnak?

– Jakab Emilnek.

– Elfelejtettél bemutatkozni, amikor bejöttél.

– Bocs! Most már elmehetek?

– Most már igen, és ajánlom, vésd jól a fejedbe, ki a főnök ebben a kaptárban![2]

– Te lennél?

– Lennék? Vagyok – állt eléje a fél fejjel magasabb akadémikus.[3] – Bebizonyítsam?

– Fölösleges, elhiszem.

– Na azért, és azt se felejtsd el, hogyha tévézek, egy mukkot se halljak, mert cefetül idegesít, ha ilyenkor zavarnak.

– Kérlek. Igyekszem nem elfelejteni.

– Pá! – rúgta fenéken a művezetőt, aki egyensúlyát vesztve zuhant a padlóra.

Nevetés.

– Te mért nem nevetsz? – kérdezte Nátántól.

– Miért, kellene?

– Nem kellene, de aki nem rötyög velem, az nem a haverom, és aki nem a haverom, az az ellenségem, ahogy a nagy Lenin elvtárs szokta volt mondani.

Újabb, még nagyobb derültség.

– Én nem vagyok az ellenséged.

– Neeem? No, majd mindjárt kiderül. Vetkőzz le!

– Mi… mit csináljak?

– Kasu[4] vagy? Vedd le a nadrágod, és mutasd meg a pöcsödet! Csak úgy barátságból. Tudod, eddig még sohasem láttam, milyen egy vágottfaszú zsidó himbi-limbije.

– Juj, de izgis! – vihogott a homokos, mint valami karikatúra. – Éljen Galóca, a 22-es fogszi császára!

– Nem vetkőzöm le.

Nem nehéz elképzelni, mi történik ezután, ha nem csörtettek volna be esti létszámellenőrzésre a fegyőrök.

 

3

 

Jakab Emil 21.15-kor holtfáradtan zuhant az ágyába. De nem sokat alhatott, mert csakhamar felrázták álmából.

– Keljen fel, kihallgatjuk – hajolt feléje két smaszi.

– Most, éjjel?

– Nem tetszik?

– Dehogynem. Épp meg akartam köszönni.

A kihallgatáson ugyanaz a farkasfogú hadnagy, kancsi jobbkeze és a jegyzőkönyvvezető fogadták.

– Á, itt van a mi kedves vendégünk! – vigyorgott rá a farkasfogú. – Hogy érzi magát, jól aludt?

– Kérek egy ügyvédet, és közöljék velem azonnal, mikorra tűzik ki a tárgyalást!

– Miféle tárgyalást? Ja! No, az még odébb van. Addig még tisztáznunk kell egy-két apróságot, például Jakab Jenővel kapcsolatban.

– De hát már bevallottam, hogy semmi közöm az unokatestvéremhez. Hiszen nem is lakunk egy városban. Nem tagadom, hogy a múlt héten nálam járt, viszont azelőtt, esküszöm, öt éve nem láttam.

– Igen, tudjuk – pislantott egy papírra. – Ám attól még telefonálhattak és levelezhettek is egymással.

– Hébe-hóba, miután Jencike… Hogy is magyarázzam? Egész másféle ember, mint én vagyok, így aztán nem is igen keressük egymás társaságát.

– Miért, milyen ember?

– Hát… izé… olyan intellektuel, aki mindenkinél mindent jobban tud, örökké kritizál és óg-móg valamiért. Amúgy ártalmatlan. Olyan kutya, mely csak ugat, ugat, de nem harap – vette védelmébe Emil az unokatestvérét.

– Maga?

– Én nem. Gyerekkoromban talán. Igen, akkor még én is kritizáltam, háborogtam, de már réges-rég leszoktam az efféle luxusról. Amit meg kell tenni, megteszem, törvényeinket betartom. Nem is büntetettek meg soha mostanig. Mellékesen ismét megjegyzem, ha egyáltalán jelent maguknak valamit, hogy azt a kokaint vagy micsodát is csak úgy csempészték be hozzám.

– Jelent, 115-ös, jelent, föltéve, hogy továbbra is lojális, hazánknak és pártunknak elkötelezett híve akar maradni.

– Természetesen akarok, és, ugye, akkor már drogcsempészéssel sem vádolnak – lélegzett fel megkönnyebbülten.

– Magától értetődik.

– Tessék?

– Mondom: magától értetődik. Mi több: elintézzük, hogy megtarthassa munkahelyét és művezetői pozícióját a csavar- és kötő elemgyárban is.

– Miért, elbocsátanak?

– Már el is bocsátották abban a pillanatban, hogy bekasztliztuk, barátom.

– Köszönöm. Önök igazán nagyon rendes emberek. Mikor engednek szabadon? Most rögtön, vagy kicsit később, kérem tisztelettel?

A hadnagy szája a füléig húzódott.

– Csípem a humorát. Mit szól hozzá, Bandzsikám?

– Én nem, szívesebben behúznék egyet ennek a madárnak.

– Nézze el neki! Ilyen a stílusa. Azért ő sem rossz ember. Mit kérdezett?

– Hogy mikor engednek ki innét. Nagyra értékelem, hogy ennyire bíznak bennem, és felmentettek a drogcsempészés vádja alól is, ámde mit ér az egész, ha még mindig bent vagyok.

– Csigavér, 115-ös, csigavér! Még nem felelt minden kérdésre.

– Akkor kérdezzenek, de ha lehetne, szaporán, még mielőtt állva elaludnék...

– Miért rúgták ki rokonát az újságtól?

– Azt talán tessék tőle megkérdezni, mert nekem semmi ilyesmit nem mondott.

– Szokott-e írni a Beszélőbe, Hírmondóba, Demokratába?[5]

– Nem tudom. Mik azok? Szintén hírlapok?

– Milyen írókkal, költőkkel, esetleg politikusokkal tart kapcsolatot itthon és külföldön?

– Tőlem tetszik kérdezni?

– Hé, ne pimaszkodj, mert kinyírlak! – fenyegette meg a vastag nyakú.

– Hagyja, majd én. Miután maga is olvas újságot, valószínűleg ismeri Kis János, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár írásait.

– Nem, és újságot is elég ritkán olvasok, ugyanis én… Szóval nem igen politizálok, kérem tisztelettel. Amit meg kell tenni, megteszem, törvényeinket betartom…

– Elég, elég! – idegeskedett a farkasfogú. – Ezt a lemezt már hallottuk. Kivel szimpatizál leginkább: Gorbacsovval, Reagannel vagy Kádár János elvtárssal?

– Én vagy az unokatestvérem?

– Az unokatestvére, de akár maga is.

– Elsősorban Kádár elvtárssal.

– Tehát Reagannel is.

– Vele nem. Imperialistákkal nem bratyizunk – szavalta a művezető, váltig azon töprengve, mire akar kilyukadni a kihallgató tiszt.

– Nos, kedves, 115-ös, az az igazság, hogy nem sokra mentünk magával. Jóformán semmi értékelhető információval nem segített bennünket – állt fel a farkasfogú az asztaltól. – Most még visszamehet aludni, de, figyelmeztetem, ha ezentúl is így hátráltatja a nyomozást, kénytelenek leszünk hatásosabb eszközöket bevetni.

– De, kérem, rajtam nem múlott. Amire tudtam, válaszoltam. Ennél többet, ha akarnék, sem mondhatok senkinek – sírta el magát szinte a derék csavargyári dolgozó.

– Dehogynem mondhat, csak még maga sem gyanítja, mennyi információ van a fejében.

– Ha lemanikűrözzük a körmeit – tódította a vastag nyakú vészjóslón.

– Ejnye, Bandzsi, moderálja már magát! Hányszor magyarázzam el magának, hogy már nem Rákosinak szolgálunk. Nála előfordulhatott, nálunk nem, mert mi civilizáltan, az európai normáknak megfelelően vallatjuk a foglyokat.

– De az isten szerelmére, mit akarnak belőlem kihúzni? – szeppent meg Jakab mester még jobban. – Kérdezzenek csak bármit nyugodtan, elvégre magam is a szocializmust építem.

– Na látja! Ezzel kellett volna kezdeni. Most írja alá a jegyzőkönyvet! Egyelőre elegem van magából.

 

4

 

– Mit akartak tőled az éjjel? – érdeklődött Emiltől a reggelinél Kohn Nátán.

– Semmi érdekeset – válaszolta a művezető álmosan.

– Szóval titok. Egyébként igazad van: sok itt a forródrót.

– Főleg egy rokonomról érdeklődtek.

– Hm, információkat akarnak. Aztán kicsoda ez a te rokonod? Ő is kokainban utazik?

– Mi az, hogy is? – ütközött meg Jakab Emil. – Én nem. Én ártatlan vagyok. Egyszerűen rám akarják kenni az egészet.

– Nem dumálunk! – rivallt rájuk egy biztonsági felügyelő. – Tartogassátok a dumátokat a brodvéjre![6]

A műhelyben Emil ugyancsak laposakat pislogott, és alig várta az estét, hogy kialudhassa magát végre-valahára. Csak éppen a sors, illetve Farkasfog döntött úgy, hogy újfent a társalgóban töltse az éjszakát.

– Mielőtt elkezdenénk a kihallgatást, felhívom a figyelmét, hogy szeretnék ezúttal tiszta vizet önteni a pohárba.

– Én is. Jó, a kokainvád kipipálva, ennek ellenére továbbra is kérdezősködnek, faggatnak, de hogy mi célból…? Látják, ez a második dolog, amit sehogy sem tudok megemészteni.

– Hagyja már a francba azt az átkozott kokaint, inkább arra feleljen, miért akarja megölni Jakab Jenő pártunk és kormányunk szeretett vezérét, Kádár János elvtársat? – fúrta tekintetét Farkasfog a jámbor művezető szemébe.

Hohó, hát erről van szó! – halványodott el Jakab Emil. Sajnos, ez még a kokainügynél is durvább.

– Meg akarja ölni? Hihetetlen! Hazánk nagy fiát, a Központi Bizottság első emberét?

– Figyeled ezt a nagyseggűt?! Ez vagy tökhülye, vagy nagyobb színész, mint a kis Latyi[7] – fordult a hadnagy a kancsalhoz, mire az megköpködte a markát, és odacammogott Emilhez.

– Ne, ne tessék engem megütni! – tartotta kezét arca elé védekezően Jakab Emil.

– Ne féljen. A haja szála sem görbül meg, ha rögvest elárulja, hol, mikor és kikkel akarják végrehajtani a merényletet! – puhatolódzott tovább a farkasfogú. – Nem érti a kérdést? Bandzsi!

Több sem kellett a kancsalnak, gumibotjával agyba-főbe kezdte verni a szerencsétlen művezetőt.

– Most már felfogta?

– Elismerem, vétkeztem: az enyém a kokain, és, igenis, ügyvédet akarok fogadni.

– Már megint a kokain! Ennek, úgy látszik, ez a rögeszméje. Hadd kérdezzem hát meg még egyszer: hol, mikor és kikkel akarják kiiktatni Kádár János elvtársat?

A férfi kínlódva koncentrált. Már gyermekkorában nem bírta a testi fenyítést, és mindig mindent hoppszra bevallott, amennyiben kívánták. Igazából most is ezt tenné, csakhogy mit valljon be, istenem, ha egyszer tényleg nem tud semmiről.

– Egyéni akciót terveznek vagy inkább afféle puccsfélét, mint Hitler esetében például, amikor el akarták tenni láb alól?

Így puhítgatták a férfit reggelig. Hogy ne aludjon el eközben, néha fel-fellocsolták, vagy finoman odasóztak egyet Emilnek. Persze csak annyira, hogy fájjon is, meg nyom se maradjon utána, mert hát a törvények, ugye, értik, a kommunista etika…

 

5

 

A zárkában szánakozva sandítottak a félig agyonvert emberre.

– Most miről, kiről faggattak, merthogy nem a kokainról, azt már akkor sem hiszem el, ha te mondod? – kérdezte alig hallhatóan Kohn Nátán. – Emil, Emil, miért titkoltad el, hogy politikai vagy?

Volt két afgán menekült a rabok közt. Azok is odajöttek, és hadonászva magyaráztak valamit.

– Tisiná![8] – sodorta félre őket Galóca. – Hagyjátok békén, hadd térjen már magához!

– Nahát, főnök, ki hitte volna, hogy te afgánul is tudsz! – ámuldozott Kanibaba.

5.20: a reggeli ideje. Míg a foglyok komótosan kortyolgatták teájukat, Jakab Emil kábultan takarítgatott a cellában. Ezzel büntették, amiért tiszteletlenül beszélt egy fegyőrrel.

– Serényebben, 115-ös, fürgébben, mert ha így halad, nemcsak a reggelijének, de az ebédjének is lőttek, az holtbiztos.

Mit ad isten? Így történt, s mialatt társai odakint étkeztek, ő a konyhán mosogatott, amiért elszunnyadt pár pillanatra a műhelyben.

– Jaj, édesem, de sajnálom, hogy így rád szálltak ezek a csúnya pitbullok, ugyanis rád szálltak, ezt a vak is láthatja – sajnálkozott a zsanmari.[9]

– Csapdába estél, ez nem vitás – hümmögött a zsidó is. – De talán egy jó ügyvéd még kihúzhat a lekvárból. Persze ehhez lé is kell, amiből, úgy vélem, nem sok lehet a folyószámládon.

– Se pénzem, se számlám. Még jó, hogy a rezsimet ki tudtam mostanáig hátralék nélkül fizetni – rebegte a művezető, s már csak abban bizakodott, előbb-utóbb odafönt is rájönnek, miszerint hiába is kutakodnak, vallatják, mert ahol semmi sincs, ott bizony még az isten is hoppon marad időnként.

Hát, nem jöttek rá, legalábbis egyelőre. Csupán ő fogyott le 90 kilóról 60-ra. Ezt, mondjuk, még nem bánta, hiszen elég régóta koplalt ahhoz, hogy leadjon néhány kilócskát. Eddig nem sikerült, most igen, hála az új típusú kihallgatási normáknak – göcögött olykor magában. Csak ilyen éhes ne lenne, nem szólva az álmosságról, ugyanis aludni továbbra sem engedték. Amikor meg alhatott, ínycsiklandó ételekről fantaziált. Logikus, hiszen az éhes disznó is makkal álmodik, amiben az volt a legfurcsább, hogy újabban szívesen megivott volna egy-két pohár bort meg kávét is, jóllehet azelőtt rá sem nézett ezekre.

Egyik éjjel szokatlanul barátságos fogadtatásban részesült.

– Foglaljon helyet, kedves Jakab elvtárs! Örömmel értesítem, hogy elfogtuk az unokatestvérét – harapott egy libacombba a kihallgatótiszt vidáman.

– Jencit? – döbbent meg a művezető. – Gratulálok! Akkor most már mindent tudnak, és szabadlábra helyeznek.

– Nana, azért itt még nem tartunk, ugyanis Jakab Jenő vallott, nem maga, és ez nagy különbség. Őt felakasztják, magát pedig elítélik, amiért hallgatásával megnehezítette a nyomozást.

– Köszönöm az információt – meredt a jóízűen csámcsogó hadnagyra. – Ezért mennyit kaphatok?

– Bűnpártolásért? Úgy két évet, a kokainért ugyanannyit. Ez összesen négy esztendő, esetleg több, ha szigorú bírót fog ki.

– Igen ám, de nekem úgy rémlik, a bűnpártolás hozzátartozók esetében nem büntetendő cselekmény.

– Hol, melyik rendszerben? – hunyorított a farkasfogú a kancsira. – Maga el van tájolva, 115-ös. Egy lehetősége ugyan még megmaradt, viszont ez magát úgysem érdekli.

– Micsoda lehetőség? – gyúlt ki Emilben a remény utolsó szikrája.

– Ha minden részletről egyenesen és pontosan tájékoztat, amit a merénylettel kapcsolatban megtudott.

– Már megint? Egyébként nem értem. Mi értelme van olyasmiről tájékoztatni, amiről már minden kiderült?

– Hát épp ez az! Talán mégse minden, mert bármilyen készséggel dalol is igen tisztelt rokona, azért könnyen megeshet, hogy megfeledkezik egy-két részletről. Ekkor segítene be maga – remélhetőleg később is. Cserében minden vádat elejtünk, mert mi mindig megjutalmazzuk azokat, akik együttműködnek az állambiztonsági szervekkel. Nos, áll az alku, kolléga?

– Megtisztel. Esküszöm, besegítenék én is készséggel, de, mint már volt szerencsém közölni, engem senki sem avatott semmibe, annak meg semmi értelme, hogy összevissza hazudjak itt maguknak. Tudniillik úgyis rájönnek, és akkor, ugye, már nemcsak bűnpártolással, hanem a hatóság félrevezetésével is fognak vádolni – lombozódott le a művezető.

– Szóval nem dalol. Talán még le is néz bennünket, és borzasztóan büszke magára, amiért ilyen gógyis,[10] kemény fiú, miközben … Eláruljam, mi maga? Bandzsi! Maga szerint micsoda?

– Hülye seggfej, akinek annyi esze sincs, mint egy csirkének.

– Röviden: tyúkeszű. Köszönöm a felvilágosítást, őrmester. Emellett gyáva, gerinctelen, és csak úgy teng-leng a világban. Hát így legyen büszke magára! Mi legalább tudjuk, mit akarunk, van egy célunk, ideológiánk. De miért küzd maga, mi van a maga lelkében, 115-ös?

– Ne tessék engem, kérem, sértegetni!

– Miért, nem ez az igazság? Mondja csak szépen utánam: gyáva tetű vagyok. Na, mi lesz? Megtagadja az engedelmességet?

– Gyáva… – dünnyögte, aztán megállt, és kinézett az ablakon.

– Őrmester, nézzen már utána, mi történt, mert megállt a tű a lemezen.

– Igenis.

– Gyáva tetű vagyok.

– Hangosabban!

– Gyáva tetű vagyok!!! – ordította torkaszakadtából.

– Még mindig lenéz bennünket?

– Isten ments, hogy tennék én ilyesmit! Egyedül azt szeretném, ha végre békén hagynának, végül is nem ártottam senkinek, nem loptam, gyilkoltam, és a szocialista rendszer ellen sem lázítok.

– Szóval békét akar. És még mit szeretne?

– Enni, inni, aludni – tapadt tekintetével az étellel gazdagon megterített asztalra.

Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere: libasült, sült kolbász, különböző mártások, burgonya, rizs, sütemények – szívta magába Emil az ételek illatát. Jaj, még boruk is van! Hány éve nem ivott már egy jófajta badacsonyit.

– Megkínálhatom? – nyájaskodott a farkasfogú.

– Maga? Engem?

– Miért ne! Utána annyit alhat, amennyi magába fér. Csupán azt kell kijelentenie, hogy elismeri bűnösségét a Jakab Jenő-féle összeesküvésben.

– Mit? Ne tessék már engem ugratni!

– Nézze, milyen fincsi ez a libasült! – emelt fel egy cupákot.

A férfi az asztalhoz vánszorgott, és a combért nyúlt, azaz nyúlt volna, ha hadnagy el nem kapja előle.

– Előbb a tánc, vagyis vallomás, utána a lakoma.

– Nem mondom – makacsolta meg magát a művezető.

– Jó, egyelőre hagyjuk! Akkor…

– Pitizzen! – ajánlotta a vastag nyakú.

– Brávó, őrmester! Magának egész jó ötletei vannak időnként, de kérhetünk-e effélét egy ilyen komoly, gerinces, elvtárstól?

– Hihihi, hahaha! – buffant ki a kancsiból a nevetés. – De régen nem kacagtam ekkorát.

– Na, 115-ös, mókázik-e nekünk egy kicsit a kedvünkért? Ezt sem? Ahogy óhajtja. Majd hazaviszem ezt a cubákot a kutyámnak.

A művezető letérdelt, és a kutyákat utánozva elkezdett szolgálni.

– Kitűnő! – tapsolt a kihallgatótiszt. – Tiszta Latabár. Nézzék csak a cifferblattját! Még arcban is hasonlít a Latyira, főleg azóta, hogy lefogyott. Ugatni nem tud? Próbálja meg, és, ígérem, még holnap utánanézek, mit tehetek magáért.

– Vauvau!

– Hosszabban! – dülöngéltek a kacagástól; még a rózsás arcú írnok is mosolygott, bár ő mindeddig, miért, miért nem, elég savanyú képpel asszisztált mindahhoz, amit jegyzőkönyvírás közben végig kellett néznie.

– Vauuu, vauuu!

– Allez, hopp![11] – hajította a hadnagy Emil felé a cubákot.

De nem Emil, hanem az őrmester kapta el, s már bele is harapott kajánul vigyorogva a farkaséhes fegyencre. Jakab Emil számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Számtalanszor megalázták, megverték, és ő mindent elviselt. Hanem ami sok, az sok, most azért is enni, inni fog, utána nem bánja, ha Jenci mellé is akasztják.

– Gazember! – vetette magát váratlanul a zsernyákra,[12] és kezébe kaparintotta a zekéje alól kivillanó stukkerét. – Kezeket fejre! Nem hallod? Most pedig térdelj le, és ne moccanj, különben ez volt az utolsó vacsorád. Maguk meg – intett a kővé dermedt hadnagynak és írnoknak – tegyék a pisztolyaikat szép lassan az asztalra, és térdeljenek feltartott kezekkel a kancsi mellé, de szaporán!

– Maga bolond – tért magához legelőbb a farkasfogú. – Fel tudja fogni, mit csinált, egyáltalán mi a mennykőt akar ezzel elérni? Kijutni nem juthat, hiszen pár méter után rögtön lelövik.

– Lehet, de legalább nem egyedül megyek a pokolba.

– Ej, ne beszéljen már zöldséget! Tegye le a mordályt, és senki sem megy semmilyen pokolba. Maga jó ember, és, higgye el, mi sem vagyok gyilkosok, utóvégre csak a kötelességünket teljesítjük.

– Milyen megható. Ezért koplaltattak félholtra? – telepedett az asztalhoz pisztolyával mindvégig sakkban tartva az őröket. – Ami azt illeti, elég szépen hoz a konyhára a maguk fene nagy kötelességtudata – esett tüneményes gyorsasággal az ételnek, és öt perc alatt jóllakott. – Az anyját, máris jóllaktam, pedig van ám itt még egy-két finomság. Például ez a vérnarancs. Királyi! Hoppsza, a bor! Erről szinte megfeledkeztem. Egészségükre, elvtársak!

Gyomrában lassan szétáradt a melegség. Lehunyta a szemét, és maga elé képzelte feleségét meg a gyereket. Ilyenkor nyilván édesdeden alszanak, s még álmukban sem sejtik, hogy épp ezekben a percekben fogyasztotta el legutolsó vacsoráját.

A hadnagy és vastagnyakú tekintete összevillant.

– Volna szíves visszaadni a pisztolyom? – köhintett az őrmester.

– Szeretnéd, mi, aztán elcsíptek, és életem végéig korzózhatok a brodvéjon.

– Egyszóval mégiscsak lepuffant – eresztette le kezét a farkasfogú. – Ha így áll a helyzet, remélem, teljesíti az utolsó kívánságom – vetett sokatmondó pillantást az őrmesterre és az írnokra.

– Hogy mit csinálok magukkal, nem tudom, de azért csak mondja, tisztelettel hallgatom. Csókoljam meg a fenekét?

– Ne gúnyolódjon. Komolyan beszélek. Bevallom, gyerekkorom óta nem járok templomba, de még imádkozni sem szoktam esténként. Most, hogy elérkezett életem utolsó órája, úgy érzem, nem állhatok e nélkül az Úr elé.

– Hogyhogy nem állhat? Hiszen maga meggyőződéses kommunista – pillogott Emil nem is annyira a csodálkozástól, mint attól, hogy majd elszunnyadt az asztalnál.

– Így igaz. Elég nagy marha voltam, belátom, de talán az Úr ezt is megbocsátja nekem, ha elmondom a rózsafüzérimát.

– Parancsoljon!

– Köszönöm. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A hadnagy társai egy ideig szótlanul hallgatták, majd maguk is bekapcsolódtak az imádkozásba.

Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes! Az Úr van teveled. Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen.

Emil szemei le-lecsukódtak. A fohászkodás – ismétlései folytán – jócskán elhúzódott. Nem is győzte kivárni a végét, elaludt. A farkasfogú kihasználta az alkalmat, kicsavarta kezéből a revolvert.

– Pancser tyúkeszű! Engem akartál te lelőni!