– Sikerült megszerezned a címet?

– Igen, Zsolt. De biztosan jól meggondoltad?

– Viccelsz? Életem sztorija lesz.

Az arcát kapucnija mögé rejtő fiú átadta a cetlit az előtte álló kövérkés, bőrdzsekis férfinak, aki kíváncsian hajtotta szét a papírt. Kerek arcán féloldalas mosoly jelezte, hogy elégedett az eredménnyel.

Belső zsebéből egy borítékot vett elő, átnyújtotta az izgatott fiúnak. A cingár nem vesződött a pénz megszámolásával. Felpattant a kerékpárjára, és gyorsan elhajtott a játszótérről.

Zsolt örömteli hangulatban szállt be a fekete Lexus Crossoverbe. A hybrid autó zajtalanul indult el.

Gyorsan ment, így hamar beért a stúdióba. Senkinek nem tűnt fel, hogy lelépett, mindenki az ebédidőben szokásos dolgait intézte.

Leült az asztala mellé. Megnyitotta a levelezőt, és elküldte a címet és az időpontot a stáb tagjainak. Nem írta le, hogy miről lesz szó, azok meg soha nem kérdezték. Hozzászoktak, hogy amikor üzen nekik, akkor mennek.

Elégedetten dőlt hátra a székben. Ha igaz az információ, amit kapott, akkor olyan anyagot ad le a csatornának a következő hónapban, hogy utána saját műsort követelhet. Elutasítás esetén a konkurenciának adja el a sztorit. Nem érdekli, milyen szerződés köti ide. Ez a sztori nemcsak az ő, hanem az egész világ életét meg fogja változtatni.

***

– Már elmúlt fél nyolc. Hol a fenében van Ricsi?

Zsolt türelmetlenül járkált fel-alá, egyik cigiről a másikra gyújtott.

– Nem tudom.

A vékony nő régimódi, hatalmas tévékamerát tartott a vállán. Alkata ellenére meg sem kottyant neki a felszerelés súlya.

– Oké. Nem várok tovább. Megyünk nélküle.

Eldobta a cigit, hosszan és erőteljesen taposta el. Az autó zárja kattant, az irányjelzők kettőt villantak.

Elindultak a mező másik felén álló, elhagyott libatelep felé. A gazdaság húsz éve tönkrement, az épület mégis viszonylag jó állapotban volt. Az ablakok néhol hiányoztak, a tetőn pár lyuk éktelenkedett, a vakolat omladozott. Ha nem tudta volna, mi vár rá bent, elgondolkozott volna, hogy miért nem hordták már el építőanyagnak.

Kerítésre nem volt gondjuk, azt a környék állatai rég tönkretették.

– Figyelj rám, Kriszta! Lehet, hogy ijesztő lesz, amit ma este látsz, de ne félj! Minden rendben lesz.

A nő rezignáltan bólintott. Zsebéből újabb rágót vett elő.

– Kérsz? – kínálta a férfit.

Hátra kellett fordulnia, hogy lássa, mit nyújt felé a nő. Megrázta a fejét. Inkább cigire gyújtott volna, de a füst árulkodó lehetett, ezért mellőzte.

– Itt jó lesz.

A trepnik mögött a falon egy rés volt. Nem nagy, de elég széles ahhoz, hogy beférjenek rajta. Bent félhomály fogadta őket, és rengeteg öreg bútor. Az épület közepén több asztal párhuzamosan egymás mellé állítva. Öreg, faragott tölgyasztalok. Kriszta elfojtott kiáltása megijesztette Zsoltot.

– Nyugi! Még valaki észrevesz.

Igyekezett nagyon halkan beszélni, de így is úgy érezte, hogy visszhangzik a csarnok a hangjától.

– Bocs! Tudod te, mennyi idősek azok az asztalok?

– Nem. És nem is érdekel.

Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, de a nő folytatta:

– Nagyapám restaurátor volt, megtanultam tőle, hogy felismerjem az értékes, öreg bútorokat. Azok ott százezreket, ha nem milliókat érnek – alaposan körbenézett –, ahogyan a többi bútor is.

A férfi nem tudta mihez kezdjen ezzel az információval.

– Rendben, de nem ezért jöttünk. És most csendet! Állítsd éjszakai módba, mert nem tudom, mennyi lesz a fény, és refit nem használhatsz.

A nő bólintott, igyekezett a felszereléssel kényelmesen elhelyezkedni a komód mögött. Egy alacsony tálalóra támasztotta a kamerát. Ellenőrizte a kép élességét.

Három órát vártak, mire végre történt valami. A testük már zsibbadt, mégsem mertek nagyon mozogni. Férfiak és nők érkeztek. Vidáman társalogtak, a hangulatuk kedélyesnek tűnt. Ruházatuk hétköznapi, a jövedelmi viszonyaiknak megfelelőek.

Túl messze voltak, hogy tisztán hallják, miről beszélgetnek, csak foszlányokat tudtak kivenni.

– … nem … tudni, hogyan végzik. Csak … mielőbb …

– Semmi … … … . Hidd …

Az izgatott társalgás felélénkítette őket, nyugtalanul várták, hogy mi fog következni. A férfi ugyan nagyjából tisztában volt vele, a részleteket azonban nem ismerte. Szerette volna már látni, hogy tényleg igazat mondott-e az informátor.

Éjfélre járhatott, amikor egy magas, királykék zakóban lévő férfi lépett be a csarnokba, nyomában három segéddel. A férfi mögött lépkedőknél kalapács és szög volt. Kriszta ráközelített az eszközökre. A kalapács fején és a szögön vésetek rajzolódtak ki.

A tömegből hárman egy-egy asztalhoz léptek, csupasz felsőtesttel ráfeküdtek. Három másik embert kísértek melléjük.

Vonós hangszereken kezdtek el játszani, a hegedű magas hangja és a cselló altja a jelenlévők zsigereiig hatolt. A magas férfi odalépett az asztalok elé, és kántálni kezdett.

Mikor véget ér a nap, kezdődik az élet.

Mikor kezdődik az élet, véget ér egy.

Mikor véget ér egy, tested örök lesz.

Mikor örök lesz, véred kötelez.

Hangja hipnotikusan zárta mozdulatlanságba a három asztalon fekvőt, és azokat, akiket melléjük kísértek. A kamera kijelzőjén jól látták, hogy a királykék zakós férfi vörösen izzó írisze összeszűkül, elrévülve tekint a testekre. Segédei közben a fekvőkhöz siettek, felemelték a kalapácsaikat, a szögeket a szív fölé helyezték. Egy-egy gyors és határozott ütésükre a szög áthatolt a bőrön, vér serkent. Nem engedték mélyre, éppen csak annyira, amivel a szív burkát megsértették. Amikor mind a három fekvő test mellkasán előbuggyant a vér, a segédek a mellettük állókhoz fordultak. Azok odatartották nekik a karjukat, és a segédek a szöget az ütőérhez illesztették, majd egy erős ütéssel felsértették. A csuklókat sebesen a fekvő emberek szájához helyezték, s azok mohón itták az ömlő vért. Ajkuk rátapadt a kezekre, szívták az éltető, vörös nedvet. Ettől a mellkasi sebeik összezárultak, mellettük állók száját pedig fülsértő kiáltás hagyta el. Arcuk beesett, bőrük színtelenné vált, végül, erejük fogytán, a földre roskadtak. Az asztalon fekvők addig folytatták az ivást, amíg a vérükkel együtt az életük utolsó csöppjeit is magukba nem szívták. A szemüket mindvégig csukva tartották. Amikor végeztek, felizzó íriszű tekintettel néztek körbe.

Krisztát egy pillanatra szédülés fogta el, elméjébe furcsa képek furakodtak be, testét ismeretlen érzés járta át. Váratlanul a tömeg közepén találta magát. A csarnok plafonját látta, szájában sós ízt érzett, a lelkében valami változásnak indult. S mégis ijesztő csend ereszkedett rá. Azután megint a kamera mögött találta magát, aminek fókuszában továbbra is az asztalon fekvőket látta. És akkor egy érzés belemart. Mintha egy újjászületett tudat kutakodott volna az elméjében.

Az asztalon fekvők még ízlelgették az új erőt, ami szétáradt bennük. Érezték a lüktetést maguk körül, az élők szívdobbanásait, a testükben pulzáló életet. De nemcsak ennyit. Hanem a környezetükben minden élőlényből sugárzó energiát, még a poros padlón kucorgó rágcsálókét, a futkározó rovarokét is. Végül azokra néztek, akiknek a vérét kiszívták. Ismerősnek tűntek számukra. Egykori rokonok, partnerek, akik fizetségül szolgáltak egy új léthez.

A vonósok crescendóba csaptak át, Kriszta feje kitisztult. A kamerában látta, ahogyan a fekvők felkelnek az asztalról, és az összegyűltek harsány kiáltásokkal köszöntik őket. A magas férfi egy utolsó mondattal zárta le a szertartást: Mikor véred kötelez, kövesd Mestered!

Zsolték bénultan lapultak a leshelyükön, alig várták, hogy végre egyedül maradjanak. Egészen hajnal háromig ácsorogtak a bútorok mögött, mire a csarnok kiürült.

***

Az autó ott várta őket, ahol hagyták. Rágyújtottak mind a ketten. Az első slukk után megkönnyebbülten fújták ki a füstöt. Remegett minden porcikájuk, a viszonylagos nyugalomra még hosszú perceket kellett várniuk. A csendet Kriszta törte meg, a cigitől rekedt hangon.

– Ez durva volt.

– Az, de volt már rosszabb is.

A férfi flegmának akart tűnni, de kapkodó mozdulataival, ahogy a Lexus kulcsait kereste, elárulta magát.

– Mire gondolsz, Zsolt?

– Például Szudánban vagy Szíriában. Ott aztán volt izgalom.

– Nem tudom. Szerintem ez nagyon ijesztő volt. Mégis, mit csináltak ott?

– Nem tudom.

– Ne add nekem a hülyét! Te tudod, mi volt ott, különben nem jöttünk volna ide. És hogyan adnád le a szerkesztőnek az anyagot, ha nem tudod, mi az?

Egyszerre rezzentek össze mindketten, amikor a férfi mobilja megcsörrent. Erről teljesen megfeledkezett, és most csak annak örült, hogy az éjszaka folyamán nem hívta senki. Fogadta a hívást.

– Ricsi! Hol a faszban voltál? Itt vártunk fél nyolcig. Hétre volt megbeszélve a találkozó! … Mi az, hogy később ideértél, de mi sehol nem voltunk?

Kriszta elkezdte bepakolni a felszerelést az autóba, utána beült.

– A faszt hívtál! Meg sem csörrent a telefonom… Persze, aggódtál értünk. Ezt a hülyeséget nem szopom be. Ez volt az utolsó, hogy lemaradtál! A következőnél kirúgatlak… Nem érdekel a Kovács meg a hülyeségei. Az én stábomban dolgozol…. Hogy szakadnál meg, te hülye kis pöcs!

Az indulást követően még sokáig a beosztottja szidalmazásával foglalta el magát. A stúdióig tartó út végét csendben tették meg.

***

Kriszta a nap nagy részét egy üveg vörös bor társaságában töltötte, igyekezett feledni az éjszakát. Egész nap képtelen volt nyugodtan aludni, hiába engedte le a redőnyöket, rakta be kedvenc zenéit. Álmában megjelentek a kivéreztetett emberek, vádlón mutattak rá. Valahol egy hang üvöltött a fülébe, hogy: Ez a Te hibád!

Dél körül megunta a hánykolódást. Egy újabb üveg bor felbontása után bekapcsolta a tévét. Semmi érdekeset nem adtak, de a zajgenerátor legalább a gondolatait lecsillapította, és nem az éjszaka járt a fejében. Már ezért hálás volt a szappanopera kitalálóinak.

Aztán a híradóban meghallotta kivéreztetett testekről szóló hírt. … A rendőrség még mindig nem tud megnyugtató magyarázatot adni az utóbbi időben talált holttestekre. A kiszivárogtatott orvosi jelentések szerint a testekből minden vér elfolyt. Az áldozatok neme és kora vegyes. A kriminálpszichológusok egyértelműen valamilyen szektát sejtenek a háttérben, akik rituális áldozatként csapolják le a vért, hogy a szertartásaikon felhasználják…

A hír felébresztette. Szekta. Már csak ez hiányzott az életéből.

Amikor előző nap Zsolttal beértek a stúdióba, a férfi egyedül akarta átnézni a felvételeket. Ő kivételesen nem ellenkezett, elég volt élőben látni. Inkább elfelejteni szerette volna.

A telefonjáért nyúlt.

– Zsolt, láttad a Híradót? … Te küldtél nekik bármit is? … Jó, megyek.

A zuhanyzásra szánt időt megengedhetetlen luxusnak tartotta. Nem öltözött át, még csak eszébe sem jutott, hogy egész nap a tegnapi ruhájában volt.

***

A szobában az egyedüli fényt a gyertyák adták. Az ágy mellett egy idős, őszülő és egy fiatal férfi állt. A kikötözött férfit figyelték. A fiatal kezében egy kalapács és szög.

– Szerinted hogyan kell csinálni? – kérdezte az idősebbet.

– Te nem tudod?

– Nem. Mondtam már, hogy nem láttam semmit, mert Zsolték elfoglalták az egyetlen jó helyet, és nem akartam, hogy észrevegyenek.

Suttogtak, féltek, hogy a falak és a zárt ajtók ellenére meghallja őket valaki.

– Ezért lett volna jó, ha bemész a stúdióba, segíteni vágni az anyagot.

– Próbáltam, de Zsolt levakart magáról.

Elővett egy könyvet az ágy mellé dobott táskájából. Fellapozta, majd a keresett oldal meglelése után az öreg elé tartotta.

– A képek szerint a szívbe vagy a csuklónál lévő ütőérbe kell ütni.

– Igen, de a szívnél csak folyik a vér – érvelt az öreg –, míg a csuklónál ömlik. A másik képen meg a fekvő alak szájához tartják a csuklót.

– Érteni kellene a szöveget.

A fiatal férfi csóválgatta a fejét, mint egy tanár, aki azon kapta a tanulót, hogy a kiadott feladatot nem oldotta meg.

– Érteni kell!

A dallamos, határozott hang a szoba homályos részéből hallatszott. Az öreg lábait megrogyasztotta a sokk, önkéntelenül térdre ereszkedett. A fiatal dacosan nézett a homályból kibontakozó magas férfi vérvörös íriszébe. Tudta, hogy szólnia kellene, kérdőre vonni az ismeretlent, támadva védekezni, de erejéből erre nem futotta.

– Ha nem érted, amit meg kell tenned, értsd meg, amit nem tettél! – mondta az idegen.

Az öreg összeszedte a bátorságát, rekedt hangon megszólalt:

– Miről beszélsz te? Egyáltalán, ki vagy, és mit akarsz?

A magas alak beért a gyertyák fénygyűrűjébe. Alakja sovány, arcbőre halvány, ruházata kifogástalan minőségű, királykék öltöny.

– Szerinted jogod van kérdezni? A tolvajnak joga van felelősségre vonni azt, akit meglopott?

– Nem érdekel, amit beszélsz! Tűnj innen, vagy hívom a rendőröket!

A fiatal férfi fenyegetése semmiféle reakciót nem váltott ki. Az öltönyös vértelen ajka kicsit elnyílt, fehér fogsoráról bántóan verődött vissza a fény.

– A fiamnak igaza van – mondta az öreg. − Ha nem takarodik, akkor hívjuk a rendőröket!

– Akkor nem fogjátok megtudni, mire való a kalapács és a szög!

A mézesmadzag ellenállhatatlan csábítása béklyóba verte az elméjüket. Kíváncsian néztek a két eszközre, aztán az idegenre.

– Rendben. Hallgatjuk – mondták egyszerre.

A magas férfi az ágyban fekvő, kikötözött, eszméletlen alakra mutatott.

– Oldjátok el a kötelékeit!

Megvárta, amíg engedelmeskednek, addig az ágy végébe lerakott, vésetekkel ékesített eszközöket a kezébe vette. Lágyan, már-már érzékien fogta őket. Ezen az érintésen kívül nem árulkodott semmi az eszközökhöz fűződő viszonyáról.

– Kész. Eloldva.

– Rendben. fektessétek le a földre, és feküdjetek egymás mellé! – Közben az alélt testet figyelte. Lesz hozzá is pár szavam, gondolta. Hagyta magát elfogni, ráadásul a szent könyvvel együtt!

Miután apa és fia elhelyezkedtek, belekezdett a litániába:

Mikor véget ér a nap, kezdődik az élet.

Mikor kezdődik az élet, véget ér egy.

Mikor véget ér egy, tested örök lesz.

Mikor örök lesz, véred kötelez.

Egy ütés az öreg szívébe, hogy a vér éppen csak kiserkenjen, majd egy ütés a fiatal ütőerére, és a csukló gyors ráhelyezése az öreg szájára.

Mikor véred kötelez, kövesd Mestered!

Az öreg mohón itta a vért, fia hiába próbálta elhúzni a kezét, az apjába olyan erő költözött, amivel nem bírt. Kiáltani próbált, de pillanatok alatt annyira legyengült, hogy csak halk nyögésre futotta erejéből.

– Így lesz belőled az éjszaka hercege, öreg. Az egyszerű emberek vámpírnak neveznek minket.

– Köszönöm, Mester!