Ugrás a tartalomra

Szilveszter

Hétfő este nyolc óra van. Várom a visszajelzést a randiról, hogy hány találatom volt. Anyám csinált finom paprikás krumplit, van hozzá kenyér, saláta, és vett egy Drehert is. Ha hazaér, majd kártyázni fogunk. Most randija van egy orvossal. Azt tanácsolta, mindenképpen beszéljek a feleségemmel, ne hagyjam ezt annyiban. Álljak ki magamért, legyek férfi. Előbb vagy utóbb mindenképpen beszélni kell vele, vagy legalább a gyerekekkel. Lehet, hétvégén elviszem valahova őket. Vagy csak átmegyek hozzájuk. Majd még kitalálom.

Bedobom a fiókba a maszkot, amit addig idegességemben gyűrögettem, bekapcsolom a laptopomat, megnyitom a Gmail-fiókomat. Még nem kaptam e-mailt. Azt mondta a nő, hogy negyvennyolc órán belül jelezni fognak. Egyébként nem volt rossz a Rapid Randi, olyan érzés, mintha még mindig, mintha folyton szilveszter lenne. Megérte elmenni. Végül hét lány, kilenc fiú jött el. A felhozatal mind a két oldalon változatosra sikeredett. A fiúk között akadt egy kövér, szemüveges csávó, aki selypített, egy másik, akinek kényszermozgásai voltak, a harmadiknak pszichoszomatikus tünetei, és folyton a mosdóba járt. Volt két helyes, magas, szőke, kék szemű srác is. A többire nem is emlékszem. A lányok csendesen ültek az asztalnál, várták a kezdést. A csengő meg is szólalt, pontban kettő órakor. Én kimaradtam az első két körből, amíg ültem, a megfigyelő szerepét vettem fel. Tanulmányoztam a párokat, milyen köztük a dinamika, mennyire működik a kémia. Aztán rápillantottam az előttem lévő szimpátialapra, amit kaptunk. Szerepeltek rajta segítő kérdések, ha netán elakadna a beszélgetés. Mi az a három dolog, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre? Mi a kedvenc filmed, sorozatod? Ha már igénybe kell venni, ott már valószínűleg gondok vannak.

Az első tizennégy perc lassan csordogált, a lábam idegesen járt. Nem voltam már randin sok éve, most meg rögtön hét lánnyal is, mindegyikkel hét percig. Hét perc lehet hosszú, de lehet rövid is. Erről a feleségem tudna mesélni. Megszólalt a második csengő is, a nő pedig harsányan jelezte, vége a körnek, ideje újabb esélyt adni másoknak. A többi srác tovább is ült egy újabb asztalhoz, és eljött az én időm.

Az első lány, Ivett: semmilyen volt. Egyszerű barna haj, mélyen ülő, barna szem, kerek arc, kicsi, hegyes áll, mini, pisze orr. Egy kék, kerek fülbevaló díszítette a fülét. Egy üveg limonádét szürcsölt piros szívószállal. Kérdezgetni kezdtem, mit csinál itt, hogy tetszik neki az esemény, mi vitte rá, hogy eljöjjön. Azt válaszolta, a barátnője ajánlotta.  A barátnő két éve részt vett egy ilyenen, és szerencsével járt, megtalálta a férjét, már van egy gyerekük is. Elmondta még, hogy egy könyvtárban dolgozik, de azt nem árulta el, melyikben. Kérdezett ő is rólam, mivel foglalkozom, mit keresek itt. Na igen, elérkezett az első nehézség, amivel szembe kellett néznem. Nyeltem egyet, kortyoltam a sörömből, és azt hazudtam, egyedülálló vagyok, még nem találtam meg az igazit, de hátha itt szerencsével járok. Kérdezte, mivel foglalkozom, mondtam, hogy gyermekpszichiáterként dolgozom. Kérdezte azt is, merre, hol lakom, mondtam, hogy Budán, egy szép nagy házban. Párat kérdezett még, én válaszoltam, végül elfogyott az a maradék néhány perc, megköszöntem a beszélgetést, és mentem a másik asztalhoz.

Egyébként teljesen felesleges hét percig beszélni bárkivel is. Két-három másodperc alatt kiderül, hogy ki szimpatikus, ki pedig nem. Persze, ez csak az első benyomás, utána még változhat pozitív és negatív irányban is, de erre sok esély nincs.

A második lányról, akihez leültem, hamar eldőlt, hogy nem ő lesz az ideális.  Kövér volt, a nagy segge el sem fért a széken, a melle lelógott egészen a köldökéig, a tokája húsos, az arca püffedt, a karja akkora, mint a lábam, és rettentően ízléstelenül öltözött fel. Rózsaszín szemüveg, idétlen, fehér karóra, nagy számlappal és egy ronda, rózsákkal teli mintás, fehér ing. Ő kezdett beszélni, mondott magáról mindent, én néha benyögtem, aha, igen, milyen érdekes. A nevére nem is emlékszem. Elképzeltem, ahogyan levetkőzik, rám fekszik a zsíros testével, a fenekével agyonnyom, a pinája büdös, szőrös. Hányingerem lett, gyorsan ittam a sört, ránéztem az órámra, vártam, hogy mikor telik már végre le az a pár perc. Azt kérdezte, szeretem-e a macskákat, mert neki van három perzsa cicája. Azt feleltem, persze, nincsen velük semmi gondom. Végtelennek tűnő idő után végre megszólalt a várt csengő, és ülhettem tovább.

A harmadik lányra nem is emlékszem.

A negyedik lányt Nikának hívták, nagy, kiálló szemfogai voltak, kancsal szeme és picike melle. Ráadásul hadart is, és ehhez még a kezeit tördelte. Hagytam, hadd beszéljen. Kérdezte, vallásos vagyok-e, hiszek-e Jézusban, Istenben, mert neki ez fontos. Ő római katolikus, minden vasárnap jár templomba. A sörömet majdnem félrenyeltem, nem akartam ebben a pár percben azzal fárasztani, hogy Jézus nem is élt, vagy ha mégis, akkor a személyét sok mindenkiből rakták össze, és mennyi helyen sántít az egész történet. Azt végképp nem akartam felhozni, hogyan lehet az, hogy valaki a szülés után is szűz marad, és hogy valaki a testével együtt támad fel. Egyszerűen csak annyit feleltem, zsidó vagyok. A lány hirtelen elsápadt, annyira elborzadt ezen, hogy a limonádéját is kiöntötte. Szótlanul ültünk, amíg megszólalt a csengő. Már ezért megérte elmennem. Mosolyogva álltam fel, majd elfoglaltam a helyemet Dalma asztalánál.

Kérdezte, hogy mitől van ilyen jókedvem. Elmeséltem neki az előző hét perces randimat, amire halk nevetés volt a válasz. Dalma volt az addigi legszebb lány. Kicsi, kerek arc, mélyen ülő, zöld szem, lófarokba kötött, barna haja, a karján fehér sportóra, rózsaszín ing, kellő mértékben kigombolva, hogy bepillantást engedjen a közepes, de formás melle közé. Dalma az orvosin tanul. Ha sikerül elvégeznie az egyetemet, fogorvos lesz belőle. Az alkalmat kihasználva, viccesen megkérdeztem, milyenek a fogaim, mire ő azt felelte, szép fehérek, csodás mosolyom van. Végre nem limonádét ivott, hanem sört, és ő vette először észre, hogy rajtam van a jegygyűrűm. Kérdezte is, miért hordom még, ilyen sokat jelent a dolog? Gyorsan lehúztam, elraktam a zsebembe, és zavartan azt válaszoltam, nem fontos, hagyjuk. Próbált a témánál maradni, és elmesélte röviden, hogy két évig volt házas, s ez az első alkalom, hogy a válás után eljött ismerkedni. Válás után ő is sokáig hordta még a gyűrűt. Elhallgatott. Belenéztem a mély, zöld szemébe, megdicsértem, milyen szép. Hülye fasz volt az a pasi, aki elhagyta. Szép terelés, ügyes próbálkozás, jegyezte meg, de erre már nem tudom, hogyan reagáltam, mert megszólalt a csengő.

A következő partnerem, Zsanna igazi hölgy volt. Mintha a XIX. századból csöppent volna ide, és alakját maga Jókai Mór írta volna életre. Fekete kalap, alatta göndör, barna haj, elegáns, fekete egyberuha, csillogó, ezüst fülbevaló és ezüst nyaklánc. És az a kecses, bájos mozdulat, ahogyan itta a kávét! Örökre belevésődött az elmémbe. Kezet szerettem volna csókolni neki, ahogyan helyet foglaltam, de ehelyett csak egy idióta hellóra futotta. Rögtön megjegyeztem, milyen szép és elegáns. Nem köszönte meg a dicséretet, hanem azt mondta, saját divattervező cége van, és amit hord, kalap, ruha, mindent ő maga tervezett. Meglepődtem. Egy elegáns, gazdag hölgy mégis mit keres egy ilyen eseményen? Mielőtt azonban megkérdeztem volna, válaszolt is. Kifejtette, nem rég van túl egy nehéz, fájdalmas váláson, nincs sok ideje ismerkedni, és úgy gondolta, ad egy esélyt ennek. Bevallotta, nem bánta meg, hogy eljött, jól szórakozik. Ezután elhallgatott, hagyta, hadd beszéljek én. Fogalmam sem volt róla, mit mondhatnék. Kellemetlenül éreztem magam a társasságában. Finom parfümillat áradt belőle, mangó és gyömbér, egy kis vaníliával fűszerezve. Szívesen megérintettem volna a puha, fehér bőrét. Végül ejtettem pár szót arról, hogy én is nemrégiben váltam el, hogy orvos vagyok egy gyermekpszichiátrai intézetben, szeretek olvasni, érdekel a pszichológia és a történelem, továbbá imádom a fantasyt. Zsanna erre mosolygott, és megkérdezte, mit gondolok a kognitív sématerápiáról. Felhúztam a szemöldökömet. Honnan tud erről, hiszen ez itthon még nem is ismert fogalom! Mint kiderült, sokkal többet tud az új irányzatról, mint én. De arra már nem volt idő, hogy még jobban elmélyedjünk a témában, ugyanis ismét megszólalt a csengő.

Az utolsó lányra nem is érdemes sok szót vesztegetni. Madárcsontú, vékony hangú, rendkívül csendes lányka volt. A vörös haját csavargatta, amíg beszéltünk, a szemembe egyszer sem nézett bele. Szerencsére a csúszás miatt ez nem tartott sokáig, öt perc körül jelzett a csengő.

A ceremóniamester szólt, hogy töltsük ki a papírokat, jelöljük be, kit találtunk szimpatikusnak, a név mindenhova legyen felírva, és a végén adjuk oda neki a papírt. Dalma és Zsanna. Őket ikszeltem be. Rendeltem még egy sört, elszívtam egy cigit, és távoztam.

Még mindig nem jött e-mail, pedig már lassan ideje lenne. Amíg várok, egy kis chatszexszel ütöm el az időt. Megnyitom a böngészőt, beírom a weboldal címét, és nézem, hogy milyen a mai felhozatal. Az első helyen egy pár van, egy vékony, fiatal lány a csávójával, aki álarcot visel. Rájuk kattintok. My Sweet Honey, ez a nevük. A lány a kiírás alapján január elsején töltötte be a tizennyolcat. Tizenháromnak, maximum tizenöt évesnek néz ki. A fekete haja kislányosan összefonva, a melle még fejletlen, csöpp. Több mint tízezren vagyunk a szobában. A tokenek folyamatosan érkeznek, érzem, merevedni kezd a farkam. A srác, miután kivette a farkát a lány szájából, egy cumit ad oda neki, azt szopja. A helyiség, ahol vannak, egyszerű: barna, régi, kopott kanapé, fehér szőnyeg és fehér fal, ennyi.

A lány a kamera felé fordul, simogatja magát. Ez az igazi babapunci. Felkap egy kék sapkát, aminek a tetején egy fehér szarv van, és rózsaszín kis bolyhok is ékesítik. Ennél nem lehetne már kislányosabb, de tévedek. Az álarcos pasi ad neki egy kicsi, fehér plüssmackót. A lány feltérdel, szájában a cumi, fején az egyszarvú, kék-rózsaszín sapka. Az álarcos mögéje áll, rácsap egyet a fenekére, dugni kezdi. Ahogy egyre ütemesebben mozog, Honey szorongatja a fehér mackót, a pasi megmarkolja, és húzza a lány haját, meg is üti. Közben a szobába egyre többen lépnek be. A számláló és a tokenek folyamatosan pörögnek. A kommentek is záporoznak, páran megjegyzést tesznek a lány korára, ezeket a szoba adminja törli, az álarcos csávó egyre vadabb, a lány egyre erősebben szorítja a mackót magához. A férfi végez, a lány remegve térdel előtte. Az álarcos megsimogatja a fejét, nyom egy puszit a kobakjára.

Közben megnyitom a Gmail-fiókomat. Megjött a levél. Találat ért, ez a tárgymező.

„Jó hírünk van, kedves Szilveszter, a 2006. január 7-i Rapid Randi rendezvényünkön általad szimpatikusnak megjelölt résztvevők közül téged is rokonszenvesnek talált Fábián Dalma.” Telefonszám és email-cím. „Illetve Jakab Zsanna.” Neki is megadva minden elérhetősége. „Továbbá sok sikert kíván a Rapid Randi csapata.” Mennyi is az idő? Már kilenc óra. Ilyenkor nem fogom őket zavarni, majd holnap. Legyen először Dalma, utána Zsanna.

Anyám még mindig nincs itthon, valószínűleg jól sikerült a randija.

Tavaly december elsején töltötte be a hatvanat, kevesen ünnepeltük. Én, a feleségem, a gyerekek, és persze az anyám. Testvére nem volt, egyéb rokona sincs. A nagyapám és a nagyanyám már régen meghalt. Az apám akkor hagyta el őt, amikor négy- vagy ötéves voltam. Nem emlékszem sok mindenre, de anyám sokat mesélt apámról. Lényegében folyton erről beszélt. Mindenért őt okolta. Hogy ebből mennyi az igazság, azt nem tudom, ugyanis apámmal nem tudtam beszélni. Teljesen eltűnt az életünkből. Ő nem keresett, én meg úgy voltam vele, akkor én meg minek keressem. Most így, belegondolva, legalább van egy közös pont bennem és a feleségemben: az apahiány. Eddig ez eszembe se jutott. Ő mindig szívesen mesélt az apjáról, én meg az enyémről nem tudtam mit mondani. A feleségemnek legalább volt apja, aki szerette, igaz, talán túlságosan is. Minden aktus után a fejét a mellkasomra tette, és beszélt. Hallom a gyengéd, édeskés hangját. „Apám nagyon szeretett a térdére, vagy az ölébe ültetni, én pedig szerettem lovagolni. A lovak minden kislány kedvencei, vonzza őket a szépségük, a hatalmas testük, az erő, a tisztaság. Természetes, hogy kislányként én is lovat akartam. Apám azt mondta, ahhoz még túl kicsi vagyok, de majd egyszer, valamikor kaphatok egyet. Vigasztalás gyanánt az ölébe ültetett, és mondta, mutassam meg neki, hogyan lovagolnék. Képzeljem el, hogy ő a ló, én pedig a lovas. Tízéves koromig csinálhatta ezt velem, na mindegy. Kipihented magad, jöhet a következő menet? Most én leszek felül.”

Anyám elmondása alapján a szerelmük apámmal tipikus love sztorinak indult, a gimnáziumban összejöttek, hamar össze is házasodtak, nyugodt, kiszámítható életet éltek a Kádár-korszakban. Akkor még nem Budapesten laktak, hanem Pesttől nem messze, egy kicsiny faluban. Apám a helyi TSZ-ben dolgozott, anyám pedig tanított az iskolában. Amikor anyám a Kádár-korszakról mesélt, mindig valami nosztalgia volt a hangjában, mindig János bácsinak hívta Kádárt.

De az életük egyik pillanatról a másikra megváltozott. Hiába védekeztek, anyám terhes lett. Apám nem tudta feldolgozni, hogy huszonkettő évesen apa lesz. Kezdte elhanyagolni a feleségét. A terhesség alatt se foglalkozott vele, és nem is kísérte el a szülészetre. A szülés komplikációkkal teli volt, anyám majdnem elvérzett. Apám csak napokkal a születésem után ment be a kórházba. Anyám addigra már túl volt az életveszélyen. A szülés után három évig otthon maradt velem, aztán visszament dolgozni az iskolába. Én elkezdtem óvodába járni, és a szomszéd Juliska néni vigyázott rám, ő vitt és hozott. Minden délután főzött vagy sütött valamit nekem. Volt tejbegríz, mákos rétes, fánk. Már jobban szerettem ott lenni, mint otthon. Ezt apám szóvá is tette anyámnak, miért van ott annyit a gyerek, anyám pedig azzal vágott vissza, hogy ő meg munka után nem hazajön, hanem még elmegy kocsmába, meg ki tudja, hova.

Hirtelen elálmosodom, de nem lenne szabad aludnom. A jelentéseket még meg kell írnom. Árminé is hátra van.  Örülök, hogy bevált a szigorú módszer, amit alkalmaztunk nála. Már kezd beilleszkedni, a szülőktől való szeparációs szorongás is csökken. A pszichoszomatikus tünetek is mérséklődnek. Mindig öröm, amikor sikerül valakit integrálni a közösségbe, működnek a módszerek, a gyógyszerek. Ez nem mindig van így, legtöbbször a szülő, a szülők a gátjai a folyamatnak. Mivel ő rendelkezik a gyerek felett, sokszor meg sem várja, amíg kitölti a megfelelő időt, és idő előtt hazaviszi. Amikor elmagyarázom neki, hogy jobb lenne még bent hagyni, erőszakosan beszél velem. Mi tényleg jót akarunk, higgye el, ennél jobb hely, jobb környezet nincs a gyerek számára. Fárasztó tud lenni a munka, pláne ilyenkor. Az évkezdet sosem könnyű, mert ilyenkor van bent a legkevesebb gyerek. A nevelők, orvosok kihasználják az alkalmat, és elmennek szabadságra. Így több munkát kell vállalnom, jobban bele kell folynom a folyamatokba. Az igazgató is basztat, hogy ez van, vegyek részt én is a nevelésben, ha már nem vettem ki a szabadságomat. Hiába vagyok vezető pszichiáter, nem ez lenne a legfőbb dolgom, de most ez egy ilyen időszak. Természetesen jó játszani velük, és remek ötlet volt részemről a filmforgatás is.  

Az órámra nézek, már éjfél, és anyám még mindig nincs itthon. Valószínűleg már csak hajnalban ér haza. De az is lehet, hogy annyira jól sikerült a randevú, hogy új kedvesénél éjszakázik. Hát jó, legyen meg az öröme. Ennyi neki is jár.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.