Ugrás a tartalomra

Jelige: Hajnalcsillag – Itt a tükör, hol a tükör, Holnap

Itt a tükör, hol a tükör

 

Előttem a tükör, mögötte a tükörképem
Én a tükör előtt állok, magamba beszélek.
Átnyújtom a kezemet, keresztül a tükrön
A túloldalon valaki finoman megszorítja:
A múltba kapaszkodó jövő.

Szemem néha lángol, van, hogy fellobban benne a tűz
De a láng sokszor átok, ha kőbe vésték, mindent eltűr.
Felettem egy varjú károg, azt hiszi, elvesztettem a tűt
Az arcom bántom, s bőröm az űr.
Ha szemem csukva, pupillám mű?

A tenyerem a kezem, a lábam a léptem
Barna hajam van, de néha hófehéren
Világít szememben az a szín
Mely sosem volt, ezért nem is létezik.

Gondolatomat vetíti az arcom
Kiül az orcámra a remény, az alkony.
Leng a karom, táncol vakon
A messzeségbe.
Ha akarom, szalaggá válok
Ez a szerep lesz a végzet.

S mikor rájövök, hogy nem én nézek a tükörbe, hanem valaki más
Mert én csak a tükörkép vagyok, kérdem, de akkor ki az, aki előttem áll?
Némán vár, a földre száll
Az a másik lány.
Távolról közeledő az alakja
De ki a tükör? S van-e tükör?
Vagy képzeletem az alakja...

Fejemben kitörlöm a tükröt a képből
Csak én maradok, és az a másik lány a túlvégről.
S elmosolyodik, mert most hirtelen megfordult a nem létező tükör:
Én vagyok a lány, s már ő a tükörkép, ami
Az igazat mutatja végül:
Hogy saját magam tükre vagyok legbelül.

 

Holnap

Reggel nyolc óra, a távolban harangoznak
Hangos szólamban, de lassan elhalkulnak.
Testem gyenge, de szememben ott csillog a remény
Ha belenézek a tükörbe, vérzik ez a seb, nagy a heg
De ez a seb az enyém.

Kezdődik a nap, folytatom a tegnapot
Az ember azt hinné, ezek csak hétköznapok.
De a holnapért dolgozom, egy jobb életért harcolok
Az ütések után felállok, a földön sokáig nem maradok.

De mégis, mintha folyamatosan egy helyben feküdnék
Testem gyenge, de a szívem itt bent erős.
Jön egy újabb pofon, bárcsak fájdalom nélkül lélegezhetnék
De mikor közel állok a fulladáshoz, tovább hiába lépnék, mert a szó megöl.

Azt mondják, hogy túl fiatal vagyok az íráshoz
Azt gondolják, amiről álmodom, az lehetetlen.
De mikor egyre közelebb állok a síráshoz
Néha megfordul a fejemben, hogy amiért írok, az a szeretet: hát kérlek, szeress engem.

Vagy ez lenne az a lehetetlen?

Nem titkolózom többé, inkább odakiáltom a világnak:
Mindennél jobban ki szeretném adni a könyvem, hogy a világ tetején állhassak.
Nem ámítom magam többé, nekem a csönd nem elég:
Szóljanak meg, rúgjanak meg, mindig vonzott ez a veszély.

Túl sok seb vésődött belém az évek alatt
Túl sokévnyi szenvedést vészeltem át, halkan.
Hosszú időkig cipeltem a hátamon mások szavait
A szavakat, amik tönkretettek, de úgy érzem, már tavaszodik.

Minden nap egy újabb eltérő véleményt hordoz
Hogy túl fiatal vagyok, ne próbálkozzak,
Azt is mondják, hogy tehetséges vagyok
De inkább még gyakoroljak.

Hány visszautasítást és építő kritikát
Kell még kibírnom, a hátamon velük ballagnom?
Mennyi időre van szüksége ezeknek az embereknek ahhoz
Hogy meglássák, én más vagyok?
Mert én másmilyen vagyok, máshogyan is írok.
Tizenhat évesen, olyan legyek, mint mások?

Hiába írok motivációs leveleket, ha a fontos csak az, hogy van –e nevem.
Felesleges reménykednem?
Tudom, hogy sikerülni fog, de mégis mikor?
Nézek a tükörbe, nézem a harcoktól meggyötört arcom, és csupán sírok.

Nyerhetek pályázatot, barátoktól kaphatok pozitív szót
De ez nem fog segíteni az én bajomon.
Mert azt hiszem, beteg vagyok és kimerítenek a harcok
Kérek egy jelt, hogy amit írok, amivé válok, azt jól csinálom.
Mégis csak üres ígéreteket kapok...

Eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, érett vagyok
Nem bántanak meg a suttogó a hangok, de közben megfagyok
Régen elvesztettem már a kabátom, dermedt az arcom
És az úton, amelyen járok, csak döféseket kapok.

Esteledik már, és ha széthúzom a függönyöket
Testem gyenge, elmém kimerült.
A vihart hiába alszom át, látom a jégcseppeket
Testem a lelkem, de még szédülök.

Várom a hajnalt, álmodozom a holnapról
Vajon milyen érzés lesz majd, ha teljesül az álmom?
Boldog leszek? Egyedül megyek
A téli utcákon, mikor az utamat járom?

Az utamat járom – mondd, megsajnáltál?
Belül még mindig fázom – a kabátodat nekem odaadnád?
Abban a tudatban, hogy te talán megfagynál?
Van szíved? Átérzed?

Segítenél, hogy az álmomat véghezvigyem?

Talán nincs is ilyen ember, talán túl jó vagyok
De mindjárt elalszom, és tudom, holnap újra megfulladok.
Megmondja majd valaki, hogy tökéletes miért nem vagyok – de talán nem számít, hogy mi nem vagyok.
Közben mégis hallom, ahogyan egy hang azt mondja, sosem sikerül
Egy könnycseppem legördül, mert igenis félek legbelül.

Félek - félnél velem együtt?
Elmeséltem, hogy eddig az álmomat beteljesítenem nem sikerült.
De azt hiszem, most érzem – hogy rossz úton jártam, mert a helyes út mindvégig én magam voltam
A sebemen át vérzek – és felvirrad az a Holnap…

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.