Feljegyzések a szerződésen kívülről

„Attól, hogy személyzetnek hívjuk őket, még ugyanúgy szolgák” – jelentette ki néhány éve a Feleségek luxuskivitelben egyik szereplője, Vasvári Vivien. Akár nevettünk, akár szörnyülködtünk rajtuk akkoriban, Bátorligeti Mária első regényének ismeretében e bárdolatlan szavak is más megvilágításba kerülnek.

A gondozónő ugyanis kifinomult nyelvezetével és a címszereplőt körülvevő bizarr közeg pontos ábrázolásával egy olyan sajátos univerzumba repít, amelyben elveszve könnyedén megfeledkezhetünk arról, hogy a történet napjainkban játszódik. Aztán felbukkan egy drón, és olvasóként majdnem annyira meglepődünk, mint a főhős Magda, akinek keresésére küldték. A dél-franciaországi tanya, ahol a harminchat éves magyar nő munkát vállal, technikai felszereltségében nem is lehetne modernebb, emberi viszonyaiban mégis inkább – a könyvben többször is megidézett – Édes Anna világára ismerhetünk. Dohos, fojtogató, kiábrándító világ ez, ahol az „uraság” és az „úrnő” saját nyomorát a nála gyengébbeken éli ki, legyen szó a külföldi „cselédről”, vagy a rosszkor, rossz helyen lévő kiskutyáról.

Az augusztus 14-ei könyvbemutató kiemelt témája volt a regényben megjelenített, máig fennálló úr–szolga viszony, amely különösen a bentlakásos, gondozói állásoknál figyelhető meg. Némi internetes böngészés után bárki meggyőződhet róla, milyen beteges játszmák törhetnek elő ilyenkor a kedélyes felszín alól (lásd: a She.hu Au pair rémálom Hollandiában című cikke és annak néhány rémisztő kommentje). De hasonló szituációt dolgoz fel a Rabszolga kerestetik című 2018-as német szatíra is. A „cselédtartás” tehát még mindig a kultúránk része, ha kívülállóként ezt nehéz is elképzelni.  

Bátorligeti Mária in medias res induló, körkörös szerkezetű műve nemcsak ezt a nyugtalanító témát boncolgatja, hiszen a teli bőröndjét kínlódva maga után húzó Magda érzelmileg is jókora csomagot cipel. Kezdődő életközepi válság, a hiábavaló útkeresés, a diszfunkcionális család lelki öröksége és egy kiüresedett párkapcsolat tölti meg – többek között – ezt a láthatatlan poggyászt, amivel hiába menekül, nem juthat messzire. A szövegben gyakran emlegetett bőrönd így lesz az elakadás, cselekvő- és döntésképtelenség, bizonytalanság és kiszolgáltatottság jelképe.

De A gondozónőben mások is menekülnek. A Magda gondjaira bízott, Nagwuából (fiktív harmadik világbeli ország) áttelepült idősebb Ruan urat, más néven Öreg Bopát a halálfélelmen kívül múltja is üldözi (nem is biztos, hogy csak átvitt értelemben). Menye, Ruanné pedig céltalan élete és férje hűtlensége elől bújna el, de apósa viselt dolgai is nyomasztják. (Mindenkinek jobb, ha nem értik tisztán az öregember össze-vissza beszédét, közli egyszer Magdával.) Az eldugott tanya tökéletes biztonsága is illúzió: nem messze tőle a veszélyes nagwuák no-go zónája fekszik, a növekvő fenyegetés lassan börtönné alakítja a luxusotthont. Magda kiszolgáltatottságában így munkaadói is osztoznak.

Ruanné negatív gondolatait megmosolyogtató spirituális zűrzavarba fojtja, legfőbb szenvedélye a mandalafestés, amiről így vall:

„Ha a kör peremére koncentrálsz, örökre körbejárhatsz rajta, de nem jutsz sehova. De ha a körben megleled az apró formák közötti kis átjárókat, sokszínűvé varázsolhatod az életedet, és közben észre sem veszed, hogy mindig ugyanazokat a köröket teszed meg, de míg benne jársz, elvarázsol a sok látnivaló és élmény. Igazán akkor vagy szerencsés, ha a körön belül megtalálod a spirális formát, melyben a legkisebb formától a végtelen igazságig juthatsz el, ekkor fejlődhetsz spirituálisan a legtöbbet.”

E fejtegetésről a Westworld sorozat ismerői könnyen arra az útvesztőre asszociálhatnak, amelyben az androidok öntudatra ébredhettek. Hiszen – hasonlóan a mesterséges személyekhez – a mandalákban és a rendszertelenül felhalmozott vallási jelképekben elmerülő Ruanné sem szabad, ugyanúgy gépiesen végzi napi teendőit, mint az őt segítő személyzet. Az igazi robotlét azonban Magdának jut, aki memóriahabos matraccal felszerelt saját lakosztályban pihenheti ki a kiállhatatlan Öreg Bopa ellátásának fáradalmait, és ugyanitt emésztheti magát a tanya rideg légköre miatt is.

A gondozónő iránti figyelem és empátia teljes hiányát az olyan jelenetek érzékeltetik, mint amikor a negyvennyolc órás utazásban elfáradt, farkaséhes Magdát nem kínálják meg az általa felszolgált bőséges vacsorából, helyette felvilágosítják: a lakrészében minden hozzávalót megtalál ahhoz, hogy ételt főzzön magának. De hiába keresne bármi azonnal fogyaszthatót, hiszen a cselédet nem szokás kiszolgálni. Azonnal kiosztják a neki járó szerepet, amit szó nélkül el kell tűrnie, mintha a munkája mellett a méltóságát is megvásárolták volna. „Szerződésen kívüli világba kerültem” – gondolja Magda nem sokkal érkezése után, és e félmondat jelentését minden Ruanéknál töltött nap tovább bővíti.

A zord bánásmódot persze leplezni illik, hiszen a XXI. században járunk, ahol szolga helyett személyzetet mondunk, és „papíron” tiszteletben tartjuk mások jogait. Így Magda kap is enni, meg nem is, el is mehet szórakozni, meg nem is, meg is ajándékozzák, meg nem is… emberként is kezelik, meg nem is. Ruanék kétértelmű, de inkább negatív gesztusai átélhetően tárulnak elénk az – első néhány oldalt leszámítva – egyes szám első személyű elbeszélésben, rokonszenvet ébresztve a folyamatosan vívódó Magda iránt. Ezt az átélhetőséget azonban a szerző néha olyan elidegenítő megoldásokkal töri meg, mint a gondozónő jegyzeteiből dolgozó „krónikás” közbevetései vagy a főhős hirtelen megszólítása, és olykor úgy tűnik, Magda önmagát is képes kívülről szemlélni, saját tárgyiasítását szenvtelenül, öniróniával kommentálja.

Ezt az attitűdöt leginkább a szexuális kihasználásakor veszi fel, amikor önmagát „szexandroidnak”, a kötelező együttlétet „nyálkeveredéses kontaktusnak” minősíti, vagy rezignáltan megállapítja: „átjáróház lett a testem”. A bentlakó alkalmazott természetesnek, sőt kötelezőnek tűnő szexuális zaklatásáról ismét az egykori úr–cseléd kapcsolat juthat eszünkbe. (A játékból egyébként a Ruan-férfiak mindhárom generációja kiveszi a részét.) Felvetődhet a kérdés, hogy az alárendelt személy lealacsonyítása, megalázása vajon miért olyan e látszólag civilizált emberek számára, mint a levegővétel. Talán mert az életük majdnem olyan fullasztó, mint az alkalmazottaikat szállító munkásbusz légtere?

 A gondozónő két tehetős családról is hervasztó képet fest, a jólét ellenére keserű és labilis figurákkal tölti fel az „ellenoldalt”. Magda Ruanék előtt rövid ideig egy másik helyen is szolgál, ahol a kisgyerekes szülők frusztrációjának fő forrása a sikeres, de az anyától túl hosszú távolléteket követelő vállalkozás. Két gyerekük ellátása csak egy epizód a könyvben és Magda gondozói „karrierjében” is, de amilyen rövid, olyan emlékezetes. A Bátorligeti Mária saját au pair-i tapasztalatain alapuló szövegrészben az a legriasztóbb, hogy a Magdával szórakozó gyerekeken (elsősorban a mentálisan labilis kisfiún) keresztül azt is feltárja, miként „teremnek” az újabb „Ruanok és Ruannék”. Magda második francia munkahelyén a családi feszültséghez a Franciaországba települt nagwuaiak rendkívüli helyzete, Öreg Bopa rejtélyes előélete is hozzájárul. A szöveg gyakori sejtetésekkel, elejtett információmorzsákkal érzékelteti, miért is lengi körül félelem és bizonytalanság a területét látszólag uraló famíliát.

Az Édes Anna-párhuzamot e baljós, a thriller határán mozgó atmoszféra mellett számos – hol direkt, hol burkolt – utalás (mint a rossz szag vagy a „használt” ajándék) nyomatékosítja, de a Magda fogadását elmulasztó háziakról és a fenyegető légkörről Carlos Saura Anna és a farkasok című filmje is beugorhat az olvasónak. Az összhatás alapján mégis inkább úgy tűnik, A gondozónőt Luis Buñuel adaptálhatta volna a leghitelesebben, olyan erővel ragadja meg Ruanék szürreális mindennapjait. Mintha a főszereplő – pszichológiailag érzékletesen lefestett – szorongásos álmaiban járnánk.

Nem csoda, hogy ez a miliő hamar felébreszti Magdában a szabadulás vágyát, hiszen már korábban is úgy érezte, talán „el kellene engednie a szerencséjét”. Éjszakai szökési kísérlete úgy jelenik meg előttünk, mintha egy esetlen háborús dezertőrt látnánk a sötétben kúszni-mászni. A drón feltűnésében csúcsosodó, dicstelen próbálkozás után Magda végül átbillen a mélyponton, és ragaszkodni kezd az állásához. De vajon miért? Az Öreg Bopa körüli – hivatalos és kevésbé hivatalos – feladatok naturalisztikus leírását olvasva nehéz elképzelni, hogy csupán a jó fizetés miatt.

Magda gondolkodása és viselkedése több jelet is rejt arra vonatkozóan, hogy még a Ruan-házban is jobban érzi magát, mint otthon. Sőt, az sem egyértelmű, hogy egyáltalán hol lehet az otthona ennek a Nagwuában született, részben ott, részben Franciaországban nevelkedett magyar nőnek. Amikor élvezettel vesz részt az Öreg Bopa szorgalmazta ősi Esőisten-szertartáson, vagy büszkén viseli a nagwua asszonyok ünnepi öltözetét, felerősödik a gyanú, hogy valamilyen torz formában mégis a Ruan-tanyán került a legközelebb az otthon fogalmához.

Bár Szonja lányát és élettársát, Józsit is Magyarországon hagyta, lassan egyre bizonytalanabbá válik, hogy valóban visszavárják-e. Különösen igaz ez a szegényes műveltségű és érzelmi világú Józsira, akinek személyét és „kedveséhez” fűződő viszonyát az elbeszélő (ekkor még nem Magda) már első említésekor lenullázza. Józsi ugyanis így reagál Magda külföldi munkalehetőségére: „legalább nem sütteted a nappal az almáidat meg a fonnyadt körtédet, hanem hozol pénzt a konyhára, mert most úgy élünk, mintha fizetett prostim lennél”, majd eljut oda, hogy „túl sokat képzelsz magadról, pedig te is csak egy picsagyümölcs vagy”. Végül, ahogy a veszekedés lassan elfajul, a verbális bántalmazás egyedi hasonlatba sűrűsödik:

„Mint az udvarvégi komposztálóban a szemét, úgy halmozódtak Magdában a durvaságok. Hosszú időbe telt, míg átalakultak olyannyira, hogy felszívódhattak, de nem tűntek el nyomtalanul, megmaradtak benne különböző lerakódások formájában.”

Ugyanígy jár az olvasó is, aki ezután már nem szabadulhat a negatív Józsi-képtől, akkor sem, amikor Magda éppen a szerelmük hajnalát idézi fel.  Később, amikor a férfi Szonjával együtt a Ruan-tanyára látogat, ahol kínos nagyjelenetekben buknak ki neveltetési hiányosságai, egyértelművé válik, hogy majdnem akkora kulturális szakadék választja el őt Magdától, mint utóbbit a házigazdáktól. Elutasító magatartását („Határozottan eltolt magától, mint a marhahúsos tálat”) látva Magda felidézi a Szonja és Józsi közötti intim viszonyról szóló szóbeszédet, majd a férfi erre vonatkozó ügyes, manipulatív hárítását, tovább mélyítve a kapcsolat válságát.

De A gondozónőben más egészséges, működő párkapcsolatot sem találunk. Talán Magda szüleié lehetett ilyen, mielőtt az anya – részben a nagwuai javasasszony szakszerűtlensége miatt – belehalt a szülésbe. Az apa ezután kétségbeesetten kereste a helyét a világban, későbbi francia élettársa maga is sérült személyiség volt, akivel egy idő után „leszoktak egymás szeretéséről”. Öreg Bopa fia, az ifjabb Ruan úr Magdával és a pótlására kiszemelt „idegen nővel” is viszonyt kezd, utóbbit ráadásul úgy tartja, mint a királyok hivatalos szeretőiket. A legfiatalabb Ruan-fiúnak pedig hiába szült nemrég a fiatal felesége, ő sem hagyja ki a gondozónő szerződésen kívüli „szolgáltatásait”.

Magda otthon-érzetét növelheti, hogy Nagwua kultúrája is összeköti a nyűgös, parancsolgató Öreg Bopával. Bár szülei magyarok voltak, önkéntesként éppen Nagwuában dolgoztak, amikor gyermekük megfogant, és az apa még a felesége halála után is évekig ott maradt. Ezért ismeri a nyelvet, így hagyhattak benne nyomot a különös rituálék, és innen hozta magával az újra és újra megszólaló belső parancsot is: „Ne félj!” Ide vágyik vissza Öreg Bopa, hiába él a sajátjai között, olyan területen, ahol alig találkozni „bennszülött” franciákkal. Az is lehet, hogy a hátrahagyott, valódi hatalom hiányzik neki, azt szeretné újrateremteni a részletgazdagon és izgalmasan leírt primitív ősi szertartásokkal. Máskor Bopa dacos gyermekké alakul, akivel Magda fürdetéskor ugyanúgy megharcol, mint korábban a gyenge idegzetű kisfiúval. 

A gondozónő hangulatteremtésben nagyon erős, sokszor a szavak helyett (amelyek a sztrók után lábadozó Öreg Bopa esetében nehezen kivehetőek) kéz- és karmozdulatokra („a levegőben hadonászott”, „a kezét magasba emelte, lecsapni készült, az ujjait begörbítette, ernyőszerűen széttárta a fejem fölött”, „mutatóujját fenyegetően a levegőben lóbálta”, hosszú, csontos ujjaival beszéd közben a levegőben matatott”), a tekintetekre („szemeiben aprócska szikrák pattogtak”, „a nő szemében sötét fény, a félig dermedt szurok matt fénye csillant meg”) és más metakommunikációs formákra koncentrál. A szöveget ötletes képek, jelzős szerkezetek, hangulatfestő szavak („hazazörög” „dizájnos butélia”, „ráncos szavak”) színesítik, sűrű visszatekintésekkel, olykor matrjoska-szerűen egymásba illeszkedő, összemosódó idősíkokkal teremt lebegős, álomszerű atmoszférát. Szimbólumai közül – a már említett bőröndön kívül – a vadkacsa emelkedik ki, amely az ibseni úton továbbhaladva jelképezi a Józsi-Magda kapcsolatot övező illúziókat, majd azok megsemmisülését. Csatlakozik hozzá a chipsdarabbal küszködő hangya és az ázott madárfióka, amelyek mind Magda érzéseit, sorsát tükrözik vissza.

A regény misztikus elemei, szürreális hangulata ellenére sem szakad el ténylegesen a valóságtól, a realizmus ugyanúgy végigkíséri, mint a jelek és az isteni közbeavatkozások. A kívánatos ételek elkészítését és a taszító, esetleg ijesztő momentumokat is meggyőző naturalizmussal mutatja. (A csigák franciás elkészítésénél ráadásul ez a kettő egyesül.)

„Ne félj!”, szól Magda fejében az ősi hang, de idő kell ahhoz, hogy hallgatni tudjon rá. A gondozónőt az ő fejlődésregényének is tekinthetjük, bár a nyitott végkifejlet nem árulja el, végül hová érkezik meg. Az optimista olvasat szerint oda, ahol többé nem szolga, de még csak nem is személyzet.

Bátorligeti Mária: A gondozónő. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2020.