Ugrás a tartalomra

 

Száz

Mindent parancsra tettem, cselekedtem. Békén hagyhatna már ez a vénasszony. Minden reggel jön, bejön, elhúzza a függönyt, azt a sárga függönyt, aminek az elrozsdásodott csíptetői hangos, velőtrázóan hangos nyikorgással végzik szenvedő mozdulataikat a pókhálós karnison. Békén hagyhatna már. Minden reggel tejet hoz, meleg tejet, mert az jót tesz a bélműködésemnek, mosolygóssá teszi az ébredésemet. Huszonhárom éve fekszem ebben az ágyban, huszonhárom éve mosolyogtam utoljára. Békén hagyhatna ez az asszony. Minden reggel bejön, elhúzza a függönyt, kitárja az ablakot, néz, engem néz, mosolyog közben. Jó reggelt kíván, megcsókolja a homlokomat, és leteszi az ágyam mellett álló éjjeliszekrényre a meleg tejet. Megvárja, amíg megiszom, lassan iszom pedig, reggelente szűk még a torkom, a nyálamat sem tudom lenyelni, nemhogy a friss, meleg tejet. Igyekszem kortyolni, az Ádám csutkám is beleremeg az igyekezetbe. Van, hogy nem megy, az istennek sem megy, akkor sem, ha a Mindenható személyesen lépdelne le a garádicson, angyalai között, a friss, életet adó tej lassan csurog lefelé a gyűrött pizsamafelsőmön. Lecsurog a gombok mentén, hasam tájékán beissza a bőr, ott, ahol az a régi forradás látszik. Mintha csak áldozat lenne az a pár csepp tej. Hajnali, kora reggeli áldozat, régi bűnökért, vezekelnivalókért. Mindent parancsra tettem, cselekedtem. Felkelhetnél abból az ágyból, mondja a vénasszony, miután kiveszi remegő kezemből az üres bögrét, s megtörli a számat gyűrött papírszalvétával. Felkelhetnél, mondja nyomatékosabban, ingerültebben. Huszonhárom éve fekszem ebben az ágyban, azóta nézem fejem fölött a plafont, azóta fütyülök erre a világra. Két ablaka is van a szobának, két hatalmas ablaka, de nem érdekel a kinti világ, éppen eléggé nyomaszt a sajátom. A szoba az én birodalmam, a mindenség közepe, ahol éjjelente démonok tánca zavarja álmomat, vagy tán nem is pokolfajzatok, hanem a lelkiismeretem által teremtett lények azok. Gyerekkoromban, abban az igen távoli, mesevilágban rettegve vártam az estét, a lefekvés keserves idejét. Miután a cseléd, az a jószagú parasztlány elfújta a lámpát, és jóéjszakát kívánt, megelevenedett a gyerekszoba. Kísértetek, rettenetes szörnyek kandikáltak ki a szőnyeg alól, a szekrényből mocorgás hallatszott, mintha éppen előjönni készülne valami, ami csak nappal odavaló. Hangos jajkiáltásomra mindig anyám rohant be, nehéz parfümillatot árasztva. Rosszat álmodtál kicsim, súgta a fülembe, pedig hol volt még akkor az álom, éberen forgolódtam a hatalmas dunna alatt. Volt, hogy a szalonban esti életet élő vendégek is betódultak, s kinevették rettegésemet. Tréfálkoztak, egymást ugratták és rémtörténeteket meséltek, ám anyám gyorsan kizavarta őket. Kettesben maradtunk néhány percre, ő az ágyam szélére ült, s jelenléte gyorsan megnyugtatott. Édes kisbogaram, sóhajtotta, és már tudtam, hogy ilyenkor nem rám gondol, hanem a kinti vidám társaság egyik, éppen aktuális tagjára, akivel az éjszaka hátralévő részét kívánta tölteni. Apám nem élt már ekkor, anyám pedig a vígözvegy szerepét játszotta. Ahogy felcseperedtem, gyorsan meg is szabadult tőlem, s bár nem szerettem a katonaéletet, mégis hadapródnak adott. Nem szívesen emlékszem vissza ezekre az évekre, a durva társakra, a tisztek gúnyos kacajára, amikor rosszul fogtam a fegyvert, és kevéske kimenőinkre, amikor a többiek a bordélyba, jómagam pedig a folyópartra mentem. Szerettem nézni a lomhán mozgó vizet, ahogy némán, sejtelmesen folyt, titokzatos helyről eredt, és a misztikumba futott. A színe inkább sárgás volt, mint átlátszó, a partján boldog gyerekek játszottak. Mindent parancsra tettem, cselekedtem. Kegyetlen esztendők voltak, szenvedtem, ám egyvalami mélyen belém ívódott: a parancsot teljesíteni kell. Nincs az az Isten, nincs az az elme, legyen evilági vagy sem, ami megakadályozhatja annak elvégzését. Talán mindig is ez hiányzott, egy hang, ami felszólított, ami nem kért, nem rimánkodott, mint anyám hajdanán, hogy legyek szíves, hanem határozottan megparancsolta a megparancsolnivalót. Hideg fej, nem gondolkodni, hanem cselekedni. Ahogy az ókori görög hősök. Elvégezni a rájuk bízott feladatot, nem firtatni a parancs hitelességét, igazságosságát. Ebben a szellemben nőttem fel, választottam hivatásomat, a Magyar Királyi Csendőrségnél, s amikor asszonyt kerestem magam mellé, ugyanez az elv vezetett. A parancs a fejemben szólalt meg, és én engedelmeskedtem neki. Az a vénasszony, aki reggelente az ágyamnál áll, s néz, hajdanán sem volt tökéletes teremtménye a Teremtőnek. Egy bálban ismerkedtünk meg, s bár jócskán akadt nála szebb leány, a hang a fejemben azt parancsolta, hogy őt, csakis őt választhatom. Hamarosan megesküdtünk, s ide költöztünk, ebbe a lakásba, ahol ma is élünk. Az ablakok a folyóra néznek, amely már nem sejtelmes, és nem misztikus számomra. Fekszem ebben az ágyban, nem akarok már felkelni, nem akarok már beszélni régen senkivel.

Mi atyánk, Isten, ki vagy a menyekben. Felkelhetne már ez a vénember. Minden reggel úgy lépek be ebbe a szobába, hogy ma, egészen bizonyos, hogy ma fog megtörténni. Hogy amikor belépek, ő már fent van, ül az ágya szélén, és mosolyog. Rám mosolyog. Én pedig kezébe adom a bögrét, és megvárom, amíg apró kortyokban kiissza belőle a tejet. Aztán feláll, megfogja a kezemet, és kilépünk a szoba, az ezerszer átkozott szoba ajtaján, és magunk mögött hagyjuk. Hányszor elképzeltem már. Átmegyünk a másik helyiségbe, ahol én alszom, huszonhárom éve egyedül. Átmegyünk és lefekszünk az ágyra, az én ágyamra. Ő, mint egykor, melleim közé hajtja a fejét, és a szívdobbanásaimat hallgatja. Lassan megsimítja közben a homlokomat, lisztes fürtjeim önfeledten kacagnak pajkos ujjai alatt. Érzem, ahogy melleim megtelnek, csípőm és fenekem feszessé válik, karjaimba, amellyel ölelni fogom, erő költözik. Miatyánk Isten, ki vagy a menyekben. Polgári családban nőttem fel, a derű és a mosoly napi vendég volt nálunk. Apám és anyám mindig önfeledten kacagott, a szomorúságot hírből sem ismertük. Mindig úgy képzeltem, hogy majdani családom, hol három gyermek is lesz, vidáman éli majd napjait. Ahogy a madarak röpködnek tavasszal az égben, ahogy a forrás csobog a hegyről, ahogy az életnek zajlania kell. Tizennégy éves koromban voltam az első bálban, és egyben az utolsóban is. Ott ismerkedtem meg a későbbi férjemmel. Daliás termetű volt, nekem legalábbis annak tűnt. Csendőr egyenruhát hordott, némán biccentett, amikor felkért táncolni, és többé nem engedte el a kezem. Hideg kék szemei voltak, keveset mosolygott, merev katonaember, felettesei által dróton mozgatható bábember, mégis azt hittem majd megváltozik. Mert megváltoztatom. Mert olyan családot akarok, mint amilyenben magam is felnőttem. És ha erősen akarom, akkor teljesülni fog. Mert így működik a világ, így kell működnie. Tíz évvel voltam fiatalabb nála, amikor elvett, a bál után hamar összeházasodtunk. Idehozott ebbe a lakásba, ahol született, és ahol felnőtt. Nem akartam ide költözni, nem akartam a múltjával együtt élni.  Megszoktam, beletörődtem, mint a déli harangszóba, a tavaszi méhrajzásba. Csendeskén éltünk, gyermekünk nem született. Ő dolgozni járt. ’44 telén is járőrözött, azon a napon sem volt otthon, amikor Jakabbal először találkoztam. Fiatal fiú volt, talán annyi idős, mint én. Miatyánk Isten, ki vagy a menyekben. Olyan csengő hangja volt, mint a felszentelés után először megszólaló harangnak. Cipésznek tanult, de magát csak suszterinasnak tartotta. Fürgén szaladt végig a lépcsőházban, szakadt topánkákért rimánkodott, közben kacagott, zengett a ház, s vele örvendeztek a lépcsőfordulókban unatkozó, mezítelen férfiszobrok. Hozzánk is bekopogott, s az a hang, megváltoztatta az életemet. Adja topánját, kérte fürgén, miután beengedtem a lakásba. A valahonnan előkapott cipőt hosszan, szakértő szemmel vizsgálta, majd kijelentette, nincs ennek komolyabb kára, csak többet kellene táncba vinni. Attól kezdve sűrűn találkoztunk. A város kevésbé forgalmas helyeit kerestük fel, fogta a kezem, s addigi életéről mesélt, arról a titokzatos világról, ahol felnőtt, nevelkedett. Kíváncsian hallgattam történeteit, családjának számomra fura szokásait. Krisztus gyilkosa volt ő és népe is, sokat hallottam róluk, az elátkozottakról, akiknek a földi rosszat, kínt, szenvedést köszönhettük. Jakabot mégsem láttam annak. Nem volt nagy orra, a szemeiből nem sütött a kapzsiság, a kezeivel nem akart mindent mohón a magáénak. Engem sem akart, nekem kellett először megcsókolni, amire tétova, zavart mozdulat volt a válasz. Furcsa, s tán az égiek akaratával is ellenkezve a szeretőmmé tettem. Aztán zavaros idők jöttek. Jakab egyre kevesebbszer jelentkezett, s akkor is azt hangoztatta, hogy Amerikába akar eljutni. Egyszer aztán nem jött többet. Vártam, hogy felhangzik csengő hangja s a lépcsőház falai visszaverik szavait, de csak a csend maradt. Miatyánk Isten, ki vagy a menyekben. Máig hiányzik. Ha lemegyek a folyópartra, itt a házunk előtt szemben, furcsa, sírós érzés fog el. Bámulom a vizet, és folynak a könnyeim. Magam sem tudom, miért.

Mindent parancsra tettem, cselekedtem. ’44-től járőrszolgálatra osztottak be, örömmel fogadtam a parancsot, anélkül máig nem létezem. A folyó partján és a környező utcákban tettük a dolgunkat, igazoltattunk, és likvidáltuk a gyanús, gyakran papírok nélkül lézengő elemeket. Társaimon időnként láttam, hogy megesik a szívük a nyomorultakon. Egyszer egy fiatal, a feleségemmel egykorúnak látszó legény került a kezeinkbe. Nem kertelt, megmondta, hogy zsidó. Egyenes jellem, becsületes arc, a többiek kérték, engedjem el. Cipésznek mondta magát, munkája is volt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy népünkön élősködne. Bajtársaim könyörögni kezdtek, hadd menjen, nem ártott senkinek, cipészre szükség lesz majd a háború után is. Mindent parancsra tettem, cselekedtem. Egyedül vittem le a folyópartra a fiút, s itt szemben lőttem bele a folyóba. Nem sírt, nem is könyörgött, a szívére és a házunkra mutatott, mielőtt eldördült a puska. Mindent parancsra tettem, cselekedtem. Az ostrom alatt társaim elestek, én valahogy életben maradtam, s mivel nem volt tanú, az igazságszolgáltatást is elkerültem. Lelkiismeretem tiszta, parancsot hajtottam végre, a parancs szent. A végrehajtó a szentelő. Huszonhárom évvel ezelőtt furcsa álmom volt. Itt szemben, a folyóparton kinyúlt a vízből egy kéz. Kinyúlt, és rám mutatott. Azóta fekszem ebben az ágyban, azóta fütyülök erre a világra. Ma vagyok százéves. Lelkiismeretem tiszta. Mindent parancsra tettem, cselekedtem. Nem kelek már fel ebből az ágyból. Ma vagyok százéves. Ma vagyok. Ma.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.