Ugrás a tartalomra

 

Lajoska

Elindultak, végig a fehérre meszelt folyosón, fel a lépcsőn, az emeletre. Egyikük sem beszélt. A kísérő rendőr elnyomott egy ásítást, és unottan dörzsölgette a szemét.

Egy ajtó előtt megálltak.

– Várjon! – mondta a fiúnak. Megigazította az egyenruháját, derékszíját, kisimította a ráncokat, majd kopogott az ajtón, és bement.

A fiú a kilincset figyelte, mikor mozdul újra. Nem kellett sokáig várnia. Kísérője rövidesen visszatért, és a fal mellett sorakozó székekre mutatott:

– Üljön le itt! Majd szólítani fogják.

Megfordult, és hangos szuszogással a lépcső felé indult. A fiú nézte, amint a fordulónál eltűnik, aztán leült az egyik székre, közel az ajtóhoz. Egy ideig a cipője orrát bámulta, majd, amikor ezt elunta, a folyosó taposócsempéit kezdte számolni. Többször elvétette, ilyenkor újrakezdte a számolást. Ám egyszer azon kapta magát, hogy egészen máshol járnak a gondolatai…

 

***

Aznap kora este történt. Még alig szürkült. A Kazinczy téren vágott keresztül. Ez volt a legrövidebb út hazafelé. A tér északi csücskében, a szobor közelében két suhancot pillantott meg, akik Lajoskát, a város bolondját bíztatták.

– Na, mi lesz már, Lajoska! Vetkőzz le szépen! – harsogta az egyik.

A társa röhögve toldotta hozzá:

– Mutasd meg a nyanyának a fütykösödet! Látod, milyen türelmetlenül várja… Biztosan rég látott már olyat!

– Ó, hogy nem sül le a képükről a bőr! Csirkefogók! Istenem, hová lett a világ! Szégyentelenek! – sikoltozott a nénike, aki zsoltároskönyvvel a kezében a közeli templomba igyekezett.

Lajoska közben már kigombolta a nadrágját. Vigyorgott hozzá.

– Na, mi az, mamuska! Hová ilyen sietve? Talán nem tetszik? Hallod, Lajoska, a nyanyának nem tetszik! – kiáltott a kétségbeesetten menekülő néni után az egyik kamasz. – Biztosan megrémült a szerszámodtól!

Hirtelen elkomorult az arca.

– Igen ám – fordult Lajoskához szigorúan –, de így nem kapod meg a százast! Nem szolgáltad meg…

Lajoska arcáról lehervadt a vigyor.

– No, várj csak! Kitaláltam valamit… Tiéd a pénz, ha lepisiled azt az oszlopot… Hé, várj! Nem úgy, hanem ahogy a kutyák szokták…

 

***

Kinyílt az ajtó. Egy civilruhás férfi lépett ki rajta – hóna alatt dossziéval –, és átballagott a szomszédos helyiségbe.

A fiú merev tekintettel bámulta a csempéket, és gondolatai visszatértek a pár órával korábbi eseményekhez.

Lajoskát az egész város ismeri. Közel negyvenéves, de gyerekek és felnőttek egyaránt csak Lajoskának szólítják. Ártalmatlan, gyámoltalan lény. Napjait az utcán tölti, csavarog, és boldog vigyorgással köszöni meg, ha valamit odavetnek neki a járókelők.

Leginkább a kocsma környékén szeret lézengeni. Ott mindig akad valaki, aki beleönt egy pohárnyi maradék sört. Ilyenkor aztán gúnyolódások céltáblájává válik. Minden otromba élc, durva vicc rajta csattan. Ő persze nem ért belőle semmit, de látva, hogy környezete harsogó hahotában tör ki, maga is velük nevet. Szinte az egész élete egyetlen értelmetlen nevetés.

Most is nevetett…

 

***

– Nem így, hanem ahogy a kutyák szokták… Négykézláb… Az egyik lábadat emeld föl!

– Na, sose láttál kutyát pisilni? – röhögött a másik.

– Az anyátok úristenit! Nem takarodtok el innen! Hogy az ég szakadjon az ilyen gazemberekre! – fenyegetőzött botjával a közeli kapualjból egy bácsika. – Hagyjátok békén azt a szerencsétlent!

– Nyugi, tatus, vagy azt akarja, hogy több legyen a füle, mint a foga? – morogta fenyegetően a hangadónak látszó kamasz. Ekkor vette észre a fiút, aki egy pillanatra megtorpant, s tétovázott, hogy visszaforduljon-e, vagy semmivel sem törődve haladjon tovább.

– Mi az, öcsi, keresel valamit? Vagy tán Lajoskának akarsz segíteni? Na, ez nagyszerű! Hallod, Lajoska! Ez a kis buzeráns meg akar pisiltetni.

A fiú mérhetetlen undort érzett. A tehetetlen dühtől szinte könny szökött a szemébe.

– Nézd már, hogy meghatódott! – gúnyolódott amaz, és megmarkolta a fiú karját, aki szinte hátratántorodott az arcába csapódó tömény alkoholszagtól. – Gyere, na, ne kéresd magad!

– Szemetek vagytok! – sziszegte a fiú, és elrántotta a kezét.

– Az anyád… – lihegte a másik, s újra a fiú karja után kapott, aki azonban kifordult a szorításból, s közben a könyökével eltalálta a kamasz arcát. Az felhördült:

– Megütöttél, te rohadék! – és már támadott is. A fiú érezte, hogy valami melegség önti el az arcát. A vértől valami eszeveszett düh kerítette hatalmába. Bár a szemébe toluló könnyek miatt csak homályosan látta ellenfelét, mégis nekirontott, belefejelt az arcába, ütötte, rúgta, ahol érte. A járőr-kocsikból kiszálló rendőrök választották szét őket. A gumibot fürgén dolgozott.

– Azt a gyereket ne bántsák, nem ő a hibás! – próbálta védeni a bácsika, aki közben előmerészkedett a kapualjból.

A rendőrök mindhármukat az autók felé tuszkolták. Lajoska is odasomfordált. A fiút ültették be utolsóként, ám mielőtt még beszállhatott volna, Lajoska hatalmasat rúgott belé. Összegörnyedt a fájdalomtól.

Az egyik rendőr meglengette a gumibotot, mire Lajoska gyorsan eloldalgott. A lepisilt oszlop mögött állt meg, és kajánul vigyorgott. Roppant elégedettnek látszott.

– Hülye vagy, Lajoska! – morogta dühösen a bácsika.

– Hülye – bólogatott egyetértőn Lajoska.

Az öreg bosszúsan legyintett:

– Ennek, szegénynek, mindegy…

 

***

– Jöjjön be! – tárult ki az ajtó.

A fiú kedvetlenül kelt fel a helyéről. Odabent egy fiatal hadnagy fogadta, aki némi dorgálás után a kezébe nyomta az iratait, és értésére adta, hogy ha legközelebb verekedésbe keveredik, súlyosabb következményei lesznek.

– Elmehet – mondta végül, és jópofáskodva még hozzátette:

– Azt nem akarom mondani, hogy „viszontlátásra”.

Már besötétedett, amikor az utcára kilépett. Egy kóbor szellő fölborzolta az amúgy is kócos haját. Ő pedig szeretett volna végre megmosakodni…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.