Ugrás a tartalomra

 

Egy ember nyolcadik kerülete

Részlet a hamarosan megjelenő könyvből

Mellette lakott a Judit, a Juditék. A Juditról azt kell tudnod, hogy ő egy vidéki faluból származó fiatal lány volt, ilyen kis tisztaságmániás, ilyen kis tipikus tiptop vidéki lány. Tudod, ő nem moppal mosott fel, hanem ronggyal. Mert akkor tisztább lesz a kő. Ilyenjei voltak, és ezekbe nagyon kapaszkodott, meg le is nézte a városiakat, hogy ők lenézik a vidékieket. Amit ő otthonról hozott, az érinthetetlen volt, de ha abban békén hagyták, nem akarták átnevelni azt a kevés szokását, akkor kedves volt, meg ilyesmi.

Na, ő volt a Judit, aki – fogalmam sincs már, hogy hogyan, de – összejött a házban lakó cigány család nagyobbik fiával. Fiatalok voltak, maximum huszonkét-huszonhárom… várj csak, huszonkettő évesek lehettek körülbelül. Fontos ez pontosan? Megnézzem? Na, mindegy is. Ők ott laktak egymás mellett, úgy nézett ki a folyosó, hogy a Vilike anyjáék normál méretű lakása mellett volt egy szoba, külön bejárattal, és ott lakott a Judittal a Vilike.

Na, és ott a Vilike anyjának volt egy barátnője, valami rokon, az is ott lakott a normál méretű lakásban. És az a nő – a nevére már nem emlékszem – futtatta a fiának a barátnőjét. Cigányok voltak ők mind, de ez nem számít. Mindenki ezt csinálta, aki csak tehette, vagy volt hozzá bátorsága.

Aztán ez a nő rádumálta az Ibit, a Vilike anyját, hogy futtassák már a Juditot is, mert hát legyen már valami haszna ennek a csajnak. Takarít, jól van, vasal, jól van, de ebből aztán senki nem lakik jól, az az igazság!

És akkor elkezdte fűzni a Vilikét is az anyja, meg ez a rokon is. Súgtak két oldalról a két fülébe, mintha rossz boszorkányok lettek volna. Tudod, mint a mesében, akik odaülnek a válladra, belekapaszkodnak a hajadba, és csak magyaráznak, súgnak-búgnak a füledbe. Ilyenek voltak, meg is próbáltam ilyen mesésen lerajzolni ezt, valahol talán még meg is van…

Na, azért némi időbe beletelt, tehát nem rögtön bólintott rá a Vilike, de aztán a végén beadta a derekát… és aztán a Juditot is meggyőzték. A Judit nagyon szerette a Vilikét, és azt csinálta, amit neki a Vilike mondott. Most erre mit mondjak, jó asszonyka volt, szófogadó, engedelmes, amilyennek lennie kellett. A Vilikét sokáig kellett győzködnie annak a két nőnek, de amikor a Vilike megvolt, ő csak az ölébe vette a Juditot, megcirógatta, megpuszilgatta, szerelmesen a fülébe sugdosott, és Judit, mint egy kismadár, a tenyeréből evett, sokat nem kellett a lelkéhez beszélni, igent mondott ő már akkor, mielőtt leszállt volna a Vilike öléből.

És aztán a Bartók nevű kocsmában – ami a Teleki tér sarkán van, és nagyon sok évig Bartók kocsmaként üzemelt, aztán festéküzlet lett – törték be a Juditot egy biliárdasztalon. Összegyűlt a Vilikének rengeteg haverja ott, ittak, ünnepeltek, aztán egymás után átmentek rajta. Ez volt a szokás. Ha ez megvolt, utána aztán bárki békében strichelhetett.

Megvolt, hogy a Judit hova áll ki, meg hogy ő a Vilinek a csaja, és békében ment minden, hagyták őket, nem volt ott erőszakoskodás. Egy lányt futtatni annyi, hogy keresel egy kis pénzt, az nem a meggazdagodás, az a napi kétkezi munka. Így látták, így fogták fel, ennyiben is hagyták. És ha figyeltél magadra, nem akartál a napra törni, ügyeskedni, akkor nem volt ebből aztán baj.

A Judit meg a Vilike voltak a legrendesebb szomszédaink. A Judit vagy állt kint a Dankó meg a Magdolna utca sarkán, vagy a Vilike hordta fel a sarokról meg a buszmegállókból a kuncsaftokat magukhoz, a zsáklakba. Ha torlódás volt, akkor leültette őket az ajtó mellett egy székre, vagy megkérte őket, hogy cigarettázzanak még a ház előtt, kerüljék el a feltűnést vagy kerüljék meg a háztömböt, őrizzék meg az inkognitójukat. Ebből sem volt gond, nem emlékszem, hogy lett volna.

Ahogy emlékszem, a Vilikének nem volt rossz tulajdonsága, nem verte az a Juditot, nem ütötte meg sohasem, nem volt annak a fiúnak egy hangos szava sem, a Judithoz főleg nem. Vitte moziba minden szombaton, babusgatta, szerette nagyon azt a lányt.

Emlékszem, reggelente még énekelt is neki. Ahogy kinyitották a zsáklakban az ajtót, hogy kiszellőzzön az éjszakai doh meg a nyirkos öreg falak savanyú szaga, szóval ahogy kinyitották reggelente az ajtót szellőztetni, mindig hallottam, hogy a Vili dúdol és énekel, és azt olyan átható szeretettel tette, hogy egészen biztos voltam benne, a Juditnak énekli ezeket, így ébresztgeti, így keltegeti, így engedi, hogy felkeljen egy következő napra, hogy aztán végezze a dolgát rendesen, tudjanak miből megélni.

Ez olyan szép volt így együtt, hogy a Vilikébe titokban én is beleszerettem, és olyan életet szerettem volna, mint amilyen nekik kettejüknek van. Hogy nekem az én uram majd minden reggel dúdoljon és énekeljen. És amikor az első napsugarak melengetni kezdik a szemhéjamat, amikor érezni kezdem, hogy a meleg kicsiklandíroz a takaró alól, és már ki kell dugjam a lábamat, mert nem bírom, hogy melege van, akkor az én lábamat az én emberem két meleg tenyerébe dugjam, és ahogy kinyitom a szememet, fonja körbe szemgolyómat, ahogy nekem, csak nekem gyönyörű hangján dúdol, dudorászik szerelmesen. Ilyen embert szerettem volna magamnak is, mint amilyen a Juditnak is van, ilyen életet szerettem volna magamnak is, tiszta bolond voltam, nem?

Még kislány voltam akkor, olyan tízévesforma, kicsit idősebb talán, hajnalban direkt ezért keltem fel, hogy kinyissam az ablakot, és aztán csak erőltettem, hogy kinyissam a szemem is, nehogy visszaszenderkéljek, nehogy elaludjam a Vilike korareggeli madárdalát. Ültem az ágy szélén, fogtam a csálé fülű plüssrókámat, amit még anyu vett nekem, azt nagyon szerettem, ültem ott a rókával, jaj, most is nagyon emlékszem, ahogy azt szorítottam, raktam egyik kezemből a másikba, hogy így számoljam a másodperceket, hogy így tartsam, erőltessem, hogy ébren maradjak, hogy keljen már fel az a Vilike, énekeljen már, vesszen meg az a nyomorult, ha nem, és hogy ébresszen már ő a dalával, ne nekem kelljen már rá várnom, hogy végre felébredjen, hiszen más rendes ember ilyenkor fogat mos, kenyeret csomagol, öltözködik, megy is a munkába, ő meg így ráér, hogy a nap is a hasára süt már, énekelj már, te rohadék, hogy ha már felkeltem miattad, arra ne aludjak el, ne csak úgy a néma semmibe!

Így ébresztgettem magam, így tartottam magam ébren, hogy ott üldögélve, moccanatlanul várjam meg, mire kinyitja az ajtót ez a Vilike. Igen, jól hallod, nem nagyon lehetett ott mozognom, mert azzal akkor felébresztettem az anyut, és anyu nem nagyon, aztán már nagyon nem szerette, ha a Vilike miatt pattan ki a szemem. Inkább befogta erőszakkal, hogy aludj már, kislányom, mert ha így kelsz fel, megszokod, és te is olyan leszel, mint ez a Judit. És aztán már a vastag kék műanyag papucsával verte a fejemet meg a szememet, hogy aludj már, nem akarom, hogy olyan legyél, mint a Juditka, nem ezért szültelek téged a világba, hogy ilyen legyél te is!

Én nem értettem anyut, mert mindent összevetve mégiscsak a Judit meg a Vilike voltak a legrendesebb szomszédaink. Nem ittak, nem szívták a cigiket meg a drogokat, nem ütötték-verték egymást, nem kiabáltak, nem volt ott náluk a kis zsáklakukban olyan pokolság, mint az összes többi lakásban, mint mindenkinél körülöttük. Nem értettem én az anyut, hogy miért veri ezért a fejemet, mégiscsak jobb, ha olyan vagyok, mint ez a Judit, az ő Vilikéjével, mint ha olyan leszek, amilyen az én anyukám.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.