Ugrás a tartalomra

 

Beteg november

Holnap talán már megtámad bennünket az igazi tél – nézett ki az ablakon az asszony, és élvezettel áztatta arcát a Nap halványuló fényében. Örült, mert a sugarak bebújtak a ráncai közé, megsimogatták ősz szálakkal tömött haját, szaladgáltak a kert kopasz fái között, bukdácsoltak a ház mögött felhalmozott farakáson. Még a fűben felejtett fűrész éles fogain is volt kedvük ficánkolni. De az asszony látta az észak felől érkező komor felhőket is, aggódva fürkészte, akad-e közöttük olyan, amelyik havat hord a hasában.

– Őszre jobban lesz, azt ígérte – dobott háta mögé egy mondatot. Tudta: suttoghatta bármilyen halkan is a szavakat, az orvost eltalálta, megrendítette, talán meg is ijesztette. Mert az orvos már nem volt fiatalember, és régen megtanulta, nem az a fontos, milyen hangos a szó, sokkal inkább az, ki nyitja szóra a száját.

– Ígértem, de feltételekkel, kedves asszonyom. Nyomatékosan hangsúlyoztam: a beteg állapotában jobbulás csak akkor állhat be, ha még több időt fordít a pihenésre, és rendben szedi minden gyógyszerét – igazgatta szemüvegét az orvos, ijedten leltározva, milyen sok izzadtságcsöpp indult el hirtelen a homlokáról, hogy végigfolyva az arcán, meg se álljon az álláig.

Utálatosan hosszan beszél, körülményes, fontoskodó vénember – dörzsölte az orrát az asszony, nem is nagyon titkolta: csoda lenne, ha valaha is megkedvelné az orvost. Pedig igazán kiváló szakember, legalább öten ajánlották, közöttük olyan is, akit a sír széléről cibált vissza az életbe. Mégis, domborodó pocakja, az orrán fityegő vastagkeretes szemüveg, simára borotvált arca és összetapadó szavai, melyek közé mintha mézet csöpögtettek volna, rendkívül idegesítette.

A múlt maradványa, nem ártana az agyát kiszellőztetni egy jókora viharral – rajzolta át egy vékony, jégnél hidegebb mosoly az asszony arcát, de rögtön el is szégyellte magát. Beteg van a házban, súlyos beteg. Vagyis kiszolgáltatottak. Orvost ilyen helyzetben még gondolattal sem illendő megbántani – fordult a szoba mélyén üldögélő homály felé, és úgy emelte a kezét, mint aki ezzel az egyetlen intéssel kínál széket, forró teát, pár perce elkészült süteményt.

– Igazán nem akarok zavarni – mentegetőzött az orvos, miközben zsebkendőjével itatta fel az izzadtságcseppeket, és érezte, hogy a hátához kellemetlenül tapad az átvizesedett ing.

– Igazán nem zavar. Maradjon még egy darabig, hadd védjem az uramat. Mert érzem a szavain, szemrehányás bújik meg bennük. Csak azt tudnám, miből gondolja, hogy nem a pihenés tölti ki minden percét! Már, ha pihenésnek lehet nevezni, hogy vagy alszik, vagy üldögél a tolószékben, és vélhetően arra gondol, mit is érhet egy ember élete három agyvérzés után.

– Hogyan is merészelném én, kérem tisztelettel, szemrehányással illetni egy betegemet? Ami meg az agyvérzéseket illeti, valóban okoztak súlyos károkat a szervezetében, de az állapota nem romlik. És ez jó hír, higgye el nekem. Az pedig egyáltalán nincs kizárva, hogy javulás álljon be, mint azt korábban önnek már jeleztem. Legalábbis a tudomány mai állása szerint.

– Még az is előfordulhat, mondjuk, hogy a saját kezével le tudja törölni kicsorgó nyálát? – kérdezte az asszony olyan gúnnyal, mint aki nem túl sokat tart a tudomány mai állásáról. Nem is tartott. Gázolhatunk már bokáig a huszadik században, ebben az országban még mindig a vajákosok uralkodnak, imák mormogásától várják a megváltást is, gyógyulást is – panaszolta egyszer, népes társaságban, és a szavaival senki nem ellenkezett.

– De bármennyire is lelkiismeretes orvos, beláthatja, az én férjem rendkívül fontos ember, egy egész nép boldogulásáért dolgozik! Minden szava, minden gondolata sorsokat fordíthat. Engem ez nem hagy nyugodni. Ezért kérem, tegyen meg mindent a felépüléséért. Persze, amennyire lehet – váltott kedvesebbre az asszony hangja. Aztán felemelte a mutatóujját, és úgy hadarta a szavakat.

– A halál elől egyikünk sem menekülhet, de az én férjem nem hagyhat félig kész életművet maga után! Ezt igazán megértheti.

– Asszonyom, az ön férje valóban fontos, hatalmas ember, de, sajnos, múlandó. Ha mindaz, amit épített, aminek alapjait lerakta, érdemes a megőrzésre, és szüksége van rá a világnak, fenn is marad. Ne aggódjon!

– Szóval maga szerint csupán ennyi lenne egy élet? Még egy olyan értékes ember élete is, mint az én férjemé? – karcolta düh az asszony hangját. A doktor elbújt szégyenlős pirulása mögé, dadogott, mint amikor élete első vizsgáján szúrta keresztül a vizsgáztató professzor tekintete, dadogott, mint akit a múlt diákemléke mellett a félelem egyre erősebben szorongat.

– Természetesen nem így gondoltam. Sajnálom, ha félreértette a szavaimat – mentegetőzött. Pedig legszívesebben felpattant volna, mit sem törődve azzal, hogyan löttyen ki a tea a csészéjéből, és a csöppnyi nő szemébe mondta volna, de olyan hangosan, hogy hallják a télre készülő nyírfák, de még a másik szobában puskájára támaszkodva szunyókáló őr is, hogy asszonyom, az ön férje jobb, ha egy sort sem ír le többet, és ránk hagyja ezt a világot, hadd kezdjünk vele mi magunk valamit! Ha akarjuk, kiforgatjuk a sarkából, ha akarjuk, nézzük, hogyan szuszog pihegve, de kedvünk szerint rendezzük be. Már, ha ez a világ egyáltalán berendezhető. Sőt, tudja mit, asszonyom? Az lenne talán a legjobb, ha az ön kedves férje most szép csendben elaludna, a lelke pedig elillanna a világból. Ő nem szenvedne tovább, én hazaballaghatnék, és örökre elfelejteném, hogy ebben a házban jártam.

A doktor már a kezelések elején rádöbbent, hogy a betege az emberiségre hivatkozva gyűlöli az emberiséget. Félt az igazságaitól, mert úgy érezte, olyan ember igazságai azok, aki másét sem elfogadni, sem eltűrni nem tudja. A harmadik agyvérzése után szinte magatehetetlen férfi leheletéből érezte, hogy dühvel, daccal, de nem alázattal küzd a halál ellen, még ezt a küzdelmet is harcként éli át, amit egy szuronyrohammal, ágyútűzzel akár meg is nyerhet.

Friss levegőre vágyott, a nyakán feszült a bőr, inge túl erősen szorongatta. Zavartan pislogott, tudta, most hatalmasat vétkezett, még ha csak gondolatban is. Egy betegéről ilyenek soha nem juthatnak eszébe, hiszen mi más egy orvos szent hivatása, mint megmenteni az életet, meggyógyítani a rászorulót, vigaszt nyújtani akkor is, amikor már nincs vigasztalás. A doktor csak ilyen magasztos fogalmakban tudott gondolkodni, mert tanult emberként úgy érezte, munkája megköveteli, hogy a lelke szárnyaljon, a szava szépen csengjen. Az ítélkezés joga meg csak Istennek adatott meg.

– Ne mentegetőzzék, doktor! – szólt a nő. Hangja, mint a koporsó fölé boruló siratóasszonyoké. – És ne mutassa ki, mennyire gyenge és szűklátókörű ember! Nem kell félnie. A férjemnek soha nem mondom el, milyen ostobaságok bújtak ki a száján – fordult az asszony ismét a fény felé. Talán egy percig telepedett csönd a szobára, aztán a nő az ajtó felé nézett.

– Ha megbocsát, most elbúcsúzom – motyogta a doktor reszketeg hangon.

– Csak menjen. Az őr kiengedi, a házunk előtt várja a kocsi. Vigyen a süteményből a családjának, de csomagoltattam húst is – állt fel az asszony, ám lépteinek lendülete megtört. Biccentett, és úgy döntött, nem kíséri ki az orvost. Inkább az ablakhoz ballagott, és hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak. Egészen messzire, a Léna folyóig. Gyönyörű táj, szerelmes szíveket bizsergető, ahol a habok csobbanásától is gyógyul a beteg ember. Mégsem értette, hogy a férje miért éppen ennek a folyónak a nevét vette kölcsön, amikor új nevet választott. Léna − Lenin. Hiszen a Vlagyimir Iljics Uljanov is oly szépen csengő, mondhatni szárnyaló. Na mindegy – igazította meg a haját, ezen majd elgondolkodhat a történelem – csoszogott a konyha felé, apró fogai között mézes süteményt ropogtatva.

A Moszkva felé tartó, az orvost szállító autómobilt tízpercenként szabadították ki a sárból.

− És még ezekre mondják, hogy utak? – dörmögte a doktor hazaérve, amikor becsapódott a háta mögött a bérház kapuja, és rothadó krumpli szaga cibált meg az orrában minden apró szőrszálat. Sárban fetreng ez az egész ország, télen meg fagy marja, hogy aztán nyáron kitikkadjon a forróságtól.

– Elátkozott vidék ez – mondta jó estét helyett.

A felesége egy szót sem szólt. Tudta, az ura soha nem vár választ dühös kifakadásaira. Sokkal inkább újságot lapozna, hogy a betűk hátán meneküljön ki moszkvai fogságából, és még egy szörnyű párizsi tűzvészről is az jusson eszébe, milyen boldogan szalad a szél a Szajna partján, amikor az éjszaka őrjöngését kipihenő mulatók előtt hosszú szipkából szívják cigarettájukat a táncoslányok.

– Az uram Párizs szerelmese, de Berlinért, Münchenért is rajong – magyarázta régen, amikor a moszkvai polgárok még népes társaságokban gyűltek össze esténként, dicsérgették a házigazdák ügyetlenül zongorázó lányait, és a konyhákból fokhagyma szagát sodorta be a huzat. És persze a vodkázók csoportjában mindig akadt egy lánglelkű költő, aki megjövendölte a világvégét, mielőtt elaludt részegen a vécén.

– Ez egy ilyen ország – morgott a doktor, de nem említette a feleségének, hogy Leninnél járt, Krupszkájával beszélgetett, s kimondta azt is, amiről úgy hitte, csak gondolja. A gondolat dühítette, a tényt szégyellte. Sóhajtott, és az jutott eszébe, nincs a Földnek még egy ilyen országa, ami ennyire vastag közönnyel, buta egykedvűséggel tűrje el az ostobaság, a vadság hatalmát.

Befészkelte magát kedvenc foteljébe, unottan lapozgatta az újságot, és azon agyalt, vajon, ha egyszer egy hatalmas bárddal lenyesnék Oroszországról a nyomort, amely olyan súllyal rántja a mélybe, mint tengerjáró vasmacskája a csörömpölve tekeredő hajóláncot, mekkora esélyük lenne egy szebb, új világra.

– Addig belepusztulunk a forradalmi öntudatba – futott végig tekintete a hírek címein, és gúnyosan nyugtázta: a Szibéria felé zakatoló vonatokról, a nép kitelepített ellenségeiről természetesen egy szó sem esik.

– Nincs nagyobb szerencsétlenség, mint orosznak születni, az Isten csak minket nyomorít egyszerre háborúval, forradalommal, polgárháborúval. És, persze, a zsarnokságot is nekünk találták ki – motyogta, miközben tekintete egy rövid cikkre tévedt.

Néhány sor volt csupán. Arról tudósított, hogy Bajorországban, egészen pontosan Münchenben, november 8-án kormányellenes lázadók egy csoportja egy sörcsarnokban, a Bürgerbräukellerben foglyul ejtette Bajorország kormányfőjét, Gustav Ritter von Kahrt és néhány miniszterét azért, hogy a hatalom átadására kényszerítsék. A puccsisták vezére elrendelte: fegyveres szabadcsapatok vegyék körül az épületet. Miután Kahr és kísérete bevonult a terembe, a puccs irányítója pisztollyal hadonászva rontott be a testőrségétől körülvéve, s kijelentette, hogy kitört a nemzeti forradalom. A hirtelen támadt zűrzavarban Kahrnak, valamint a bajor rendőrfőnöknek és a bajor kerületi katonai parancsnoknak sikerült észrevétlenül elhagynia az épületet és mozgósítania a rendőrséget, valamint a katonaságot. A puccs csupán néhány áldozatot követelt, a vezetőket foglyul ejtették, és rács mögé dugták.

– Te jó ég, mekkora dilettantizmus! A puccsisták vezére! Ugyan, ki lehet ez a szerencsétlen? – futtatta tekintetét a sorokon a doktor. – Nem tudja, hogy nekik Beethovent, Geothét, Schillert kínálta a sors, a forradalmárok nekünk jutottak? – szürcsölt a teájába, és előcsalogatta diákként átélt németországi emlékeit. Azt az éjszakát, amikor Münchenbe érkezve, egy belvárosi bérház padlásszobájában frissen vásárolt, de ki tudja hányszor átnyálazott könyvből próbálta bemagolni a város történelmét, a Münchent alapító Welf-dinasztiából származó Oroszlán Henrik szász és bajor hercegtől Barbarossa Frigyesen át IV. Lajos német-római császárig, aki az 1300-as években tette meg fővárossá Münchent. Igen, igen, ebből az időből való München zászlójának a két színe, a fekete és az arany – állt föl a fotelból, hogy a könyvespolcról leemelje a diákkora óta őrzött könyvet. De sehol nem találta. Így aztán emlékeinek morzsáiból építkezett tovább. Hogy a németek nagy egyesítése után, úgy fél évszázada, a császárság idején a város gazdaságilag és kulturálisan is rohamos fejlődésnek indult, maga is megtapasztalhatta. Mint ahogy azt is, milyen átszellemült arccal suhannak át a hosszú kabátjuk alatt festményeiket rejtő festők a főtéren, mennyire hangos vitákban égetik magukat írók, költők a sörözők asztalainál.

A puccsisták vezére – olvasta vigyorogva az orvos, amikor rátalált a névre – Adolf Hitler.

Felállt, becsukta az ablakot. Semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy egy utcán kiabáló részeg matróz hangját hallgassa arról, milyen magasztos forradalmi időket él át Moszkva, és hogyan csap le a munkásosztály vasökle a sötétben bujkáló ellenforradalmárokra.

– Hitler. Komikus figura lehet, ártalmatlan kis bohóc. Két hét múlva a nevére sem emlékszik senki. Hiszen a német törvénytisztelő ember, fegyelmezett, pedáns, okos. Nem kértek a Bajor Tanácsköztársaságból sem, el nem tűrnék az önkényuralmat, a buta, kegyetlen zsarnokot – irigykedett az orvos, és megpróbálta elképzelni, hogyan habzott a sör a korsókban abban a müncheni sörpincében, ahol Herr Hitler – s ekkor hangosan felnevetett – még egy forradalmat akart rászabadítani a világra.

– Forradalom, söröspincében! És még mondja valaki, hogy a németeknek nincs humora – fordult a felesége felé, de csak a szoba sötét gyomrát látta, amint lassan emésztette a konyhából érkező káposztaszagot…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.