Ugrás a tartalomra

Elmentem a Frida Kahlóra

Az utolsó pillanatban, szinte.

Kislánykori szerelem volt. Nem a színek, a szépség vagy az égető szempár. Nem is a furcsa nő, aki rózsaszínű, zöld vagy bíbor ruhában ült, mindig fájdalomban. Csak úgy megérkezett hozzám. Levettem a polcról.

Egy német albumban lapult, felnéztem, harmadik polc, harmadik sor, azt, ott. Hogy hogy kerülhetett hozzánk, abban az időben? Minden este levettem, és egyetlen képet kiválasztottam. A szemközti oldalt eltakartam egy füzettel, kockással vagy vonalassal, két kép sok lett volna, ezt éreztem. Utána mesét olvastam.

Nem értettem németül. A címek rövidebbek és hosszabbak voltak. Édesanyám aggódott, miért éppen ez, mellette van Az érett reneszánsz, miért nem inkább az?

Mert ez. Egyik este egy nő, nem egész alak, csak egy arc, másnap ugyanő, de ketten, fogják egymás kezét, ülnek a felhők között, fodrosak, véresek, a következő este megint ő, egyedül, és újra ő, egy asztalnál, mások mellett, hosszú asztalnál, mégis egyedül, pénteken ugyanő, ágyban, kitekeredett testrészekkel, megint véres.

Jóval később a nő Frida Kahlo lett, a képek címeket kaptak, és bosszantott, de már nem tudtam leválasztani az életéről. Úgy kínlódtam, mint egy befőttesüveggel, amelyre jó erős ragasztóval ráragasztották a címkét, késsel kell vakarni, vacog a fogad, ha mosogatógépbe teszed, a papír eldugaszolja a szűrőt.

Az ágyról tudtam, hogy az az ágy, a férfiról, hogy igen, az a férfi, Diego Rivera, aki számtalanszor számos nővel csalta, a kórházról, hogy gerinc, magzat és medence. És újra, elölről.

A képek megváltoztak, értelmező szótárt biggyesztettek maguk elé, fátylat, melyet lebontani nem tudtam.

Ha egy (képző)művész élete önálló életre kel, mert hagyta/akarta, az érdekes, gyönyörűséges vagy otromba részletek szép lassan felfalják, de mindenképpen értelmezik a műveket, és ez majdnem ugyanaz. Miként egy kémiai, alattomos kísérlet: átalakul, és csak az eredményt látjuk.

Hát így álltam a Nemzeti Galéria előtt: vágyódtam a képekre, mint a levegőre, mint forróságban egy pohár félbarna sörre, ennél sokkal jobban. Mint egy gyermekkori barátnőre, akivel iskolai köténykénk zsebében titkokat tartottunk a zsebkendő alatt, és ezekről csak mi ketten tudtunk.

Csakhogy a kiállítás világosan hirdette magát: a Frida-jelenséget és az örökséget is megmutatja. Ez is a mű része.

Beszélgettünk barátnői társaságban erről. Többen elhatározták, hogy közösen megnézik, és nem, egyáltalán nem zavaró a kiállítás alapállása, a teljes embert kell megmutatni, vélekedtek, a nőt, aki öltözködött, szerető volt, csalódott feleség, vetélések között kórházakban lábadozott, és a függetlenséget legnagyobb szerelménél is jobban szerette. Aki feltűnő és híres jelenséggé vált, névjeggyé, és nem a mozivászon vagy a színpad röpítette a sztárságba, igen, korának sztárja volt. De ahogy kimondták, azonnal visszakoznak, nem, a szó nem illik hozzá.

Egyedül kellett mennem, levezetnem a 350 km-t, az ingyenes parkolót megkeresnem, kigyalogolnom a lépcsőkön, hazavezetnem, ugyanannyi km-t, és egy hét múlva kifizetnem a harmincezer forint büntetést. Gyorshajtásért. Kislánykoromban, egyedül, a szobámban, félfekvő pozícióban ismerkedtem vele, és a tenyeremmel, az arcommal is szerettem, beszippantottam az illatot, és késleltettem a visszaillesztését Az érett reneszánsz mellé.  Ilyesmire készülődtem.

Nem is tudom, hogy jutottam be az ajtón, odaadtam-e a jegyet, úgy rémlik, sorba is álltam, bizonyára, a ruhatárnál is megfordultam, mert ott volt a kabátom és táskám alján a fogasszám.

Öt képről beszélek. Ezeknél álldogáltam, hosszú ideig.

 

Egy: A busz

Nem mozog. Nem zötyög. Úgy vannak a buszban, hatan, hogy a világ közepén, pontosan a helyükön. Szívesen utaznak, pedig tudják, mi következik. Polgár, paraszt és munkás, a pillanatban. A pillanat nem mozog, nem mozdul el, nem kívánja összekötni magát más pillanatokkal, miközben nagyon is, láthatólag, maga az élet. Nincs szó, érintés: egyetlen rés a középen ülő madonna arcán látható.

A gyermek, aki lehet, hogy beszélne, ebben a pillanatban is nem fordul meg.

A selyemsál a levegőben marad. Kint zöld fű, öt gyár és mértani pontossággal ültetett fák.

Ajtó nincs, az ablakok óriásiak, akár baleset is történhet. A gyárfüst nem indul befelé, bent csak testszag nélküli emberek vannak. Buszszag sincs. Négy szemrehányó tekintet.

Megpróbáltam hátralépni.

Onnan milyen a busz?

Nagyon sokan vannak a teremben. Hangosak. Onnan kell mindent nézni, ahol helyet találsz.

Ez a kép még nem Frida Kahló-s. De már nagyon jó.

 

Kettő: Csak néhány apró késszúrás

Érzelmek, zsúfolásig, a kép visszanyúl az előzményeibe, történetet, történetek tömkelegét, ezek alternatíváit hívja elő, és mindez olyan sok, nehéz, hogy a szobába semmi más nem fért bele. A két főszereplő és a veszteség, majdnem a halál.

A szerelembe bele lehet halni.

Itt már hangok is vannak, elfojtottak, a férfi szenvtelen, amikor mindenki rohanna, vízzel, kendővel, valamivel, a férfi csak áll.  Nem ezek segítenek.

A cím az alkotás része, Kahlo nem tart távolságot a témától. Női kiszolgáltatottság, egyik lábán cipővel, csupaszon, kócosan, csúnyán fekszik. Édesmindegy, hogy halott, vagy sem.

A férfi a sarokban áll, úgy érezzük, rossz helyen, a szoba sarokéle a vállát éri, a kép néhány négyzetcentiméteren, pont a közepén, nagyon bezsúfolódik.

Az ágyhoz képest nagyon magas, csupa meleg szín, forróság.

Mellettem, a kép előtt, szintén nők tolongnak, ezúttal nincs beszélgetés. Két távolkeleti, egy nyugat-európai és egy magyar anya áll itt, kenguruval, a babát olykor nyugtatni kell. Mind az öten fiatalok, huszonévesek és mozdulatlanok. A baba egy idő után belealszik.

A vásznon csak az történik, ami mindannyiunkkal olykor mi szeretünk jobban, olykor a másik. És ehhez hozzáadódik, hogy a művész környezetében   mindez egy szusszanásnyira van/lehet a tettlegességtől.

Úgy megyek tovább, hogy biztos vagyok benne, női kiszolgáltatottságot ilyen szuggesztívan csak nő festhet meg.

 

Három: A két Frida

Ha ketten vagyunk, az szinte elég. Addig nincs teljes hasadás.

A szív, száj, tüdő – is jobban működik. Cserélgetünk, kinek melyikre van nagyobb szüksége, figyelünk, beszélni sem kell. Kinek hol fáj jobban, mikor mozduljunk, merre és mikor ne. Így bírjuk ki addig, amíg újra ránk talál a szerelem.

Nem szeretném, ha megszólalna egy pszichológus.

 

Négy: A törött oszlop

Röntgenfelvétel.

Az érzelmeket pontosan fényképezi. Minden testrész, szépséges részlet, töredék – a fájdalom ellenére létezik. A szegek, szíjak és a testbe ékelt oszlop utolérik és beszorítják a hajat, a találkozó szemöldököt, az arcot és a mellet, a mellbimbót, a csíívét, minden hajlatot. Megsemmisíteni mégsem tudják. A test minden részlete külön és együtt küzd.

A sebek hiányoznak, ez a női test folyamatos küzdelemben él, mégis képes távolságot tartani a fájdalomtól. A fájdalomnak nincs lábnyoma. Szegek, mindenhol, a bőrön és a testről éppen leváló anyagon, nyomtalanul.

A törött gerincoszlop csakazértis ógörög oszloppá válik, és ezt ironikus gesztusnak szánta, úgy érzem, nyelvnyújtásnak.  Igen, itt mégis egy seb, az egyetlen, amely a testen/testben látható, az oszlopot a testtől elválasztó/összekötő alvadt vérláva.

A háttér visszahúzódik, darabokból áll, tépett és hullámzik, de üres. Minden a nőről szól, aki nem beszél és nem panaszkodik. A szemét kell nézni. Visszanéz. Szemrehányásnak nyomát sem látom.

Itt is sokan állnak, itt is nők. Az első meglepetést a kép mérete okozta. Olvasható persze, ha éppen érdekel valakit, és olvastam is, sokszor, számomra mindig fontos egy alkotás mérete, így lehet esélye függetlenedni a katalógustól, így ismerkedhetsz vele, így tudod meg, hol érzi jól magát. Hogyan lélegzik, és mekkora térre van szüksége. Ezúttal a képzeletem csődöt mondott, az alkotás pici, kiszolgáltatott, a vásznon és a kereten évtizedek nyoma.

Nem tudom, miért, a kép előtt Simone Weilre gondolok, kortársára. Két évvel volt fiatalabb Kahlónál.

A két életműre gondolva és összehasonlítva nem tudom kiverni a fejemből: az ember létezik, mindenekelőtt, a maga erőtartalékaival és érzékenységével, és csak utána, nagyon lemaradva, a fájdalom: a fájdalom alakítható agyag az ember kezében. Több dologról hasonlóképpen gondolkoztak, Weil és Kahlo, például a baloldaliságról, különböző, európai és latin habitussal. De a fájdalommal egész másra jutottak. Frida Kahlo folyamatosan küzdött és felülkerekedett, a képeire kell nézni, Weilbe beleköltözött a balsejtelem: a fájdalom testének és lelkének része, és nem lehet távolodni tőle, kicsit sem, összenőtt a szenvedéssel, egy testet alkottak. Az állandó fájdalmat szerencsétlenségnek nevezi, a szerencsétlenséget pedig artikulálatlannak.  A szerencsétlennek a környezet adhat nyelvet, kódot az életben maradáshoz.

A teremben mindvégig bántó a sok mondat. Mutogatások, széles gesztusok. Valaki a könyökével picit megtol. Nem tudom, létezik-e manapság valamiféle múzeumi viselkedési kódex. A kulturális intézmények identitásukat és mai lehetséges szerepüket keresik, fogalmazgatják és a tömegek felé indulnak el. Tudom, hogy jó, ha a kultúra minden sarka egyre többfelé, mindenfelé elér. Tudom, hogy léteznek elementáris találkozások, amelyek egy életnek akár az irányát is megváltoztathatják, előzmények nélkül. 

De itt fáj az érintés. A zaj.

Egyedül szeretnék lenni a képpel.

Öt: A dadám és én

Maga a paradicsom. Nem a stilizált, merthogy a paradicsom eleve az.

Ebben az archetípusos közegben Frida Kahlo eszközei természetesek, magyarázatra nem szorulnak, magától értetődő számunkra, akik a kép előtt állunk, hogy Frida ilyen végérvényesen elhelyezkedik és berendezkedik a vásznon.

A biztonságba, a hatalmas anya ölébe kívánkozunk, vele együtt. Tejet, virágot, hatalmas levél-árnyékot kérünk. És elfeledett gyermektestünket, amelyben tudhatjuk, hogy a világ milyen.

Hát ilyen. A képkeretig tart, bejárható egy nap alatt, és ennél megnyugtatóbb tapasztalat nem is kell egy viharvert felnőttnek.

*

Itt kell abbahagyni.

A Frida-mániát már korábban átfutottam, óriási magazin-kollázs, egy falnyi. Otthon, a laptopon, bárki böngészheti, legföljebb nem ilyen megkomponált formában talál rá minderre.

A kiállítás informálni akart. Valamiért azt gondolták, hogy a művészet mellé életrajz és magyarázat szükséges.

Banális szövegekkel találkoztam: a képcímek alatt elolvashattam, hogy a Henry Ford kórházban Frida elvetélt, a köldökzsinóron lebegő „dolgok”, mint a magzat, a terhességet szemléltető anatómiai bábu, a Diegótól ajándékba kapott orchidea és a csiga – mind, mind a történtekre utalnak. Miként azt is, hogy a törött medencecsont pedig jelzi, hogy Fridának nem lehet gyermeke. De megmagyarázták Lucha Mariát, a törött oszlopot, mindent, amihez van  történet (mítosz?) vagy (vélt) szótár.

Ez az alapállás az első vizuális elemnél világos volt, így a második teremtől már a képek fülét, meghosszabbítását kicsíptem a látókörömből. Nem mindig sikerült, mégis odacsussszan a tekinteted, mégis elolvasod, és megint bosszankodsz. Nem hiszem, hogy egy ilyen kiállításnak feladata volna az oktatás, illetve semmi más, minthogy „csupán” teret adjon a műveknek. Elhozni, kiállítani, a közönség elé tárni, ennyi a feladat.  Ha az alkotások hatnak, ütnek – úgysem engednek el. Utána minden egyéb pótolható, elolvasható. És variálhatsz, feminista volt, vagy sem, tudatosan építette a róla alkotott képet, vagy sem, rokonszenves-e a személyisége, vagy kevésbé.

Miközben mindez mellékes, az életmű a képekből áll.

Bemenjek a másik kiállításra, a Bacon, Freud és a Londoni iskolára is? Kombinált jegyet vásároltam, így terveztem. Ösztönösen döntök, most nem, és kifelé menet tovább variálok; ha kiskoromban már tudtam, hogy egy estére két kép sok lenne, most miért volna jó nekem a kultúrazabálás?

Felveszem a kabátomat, és a szabadban alábbhagy bennem a feszültség.  Ha már a Vár udvarán vagyok, elmegyek a kőkerítésig, és nézem Budapestet, kicsit még kótyagosan.  Főleg a Dunát.

Hazafelé, útközben telefonálok édesanyámnak, nézze meg, ott van-e az a német nyelvű album, a harmadik polcon, a harmadik sorban.

Tartom a vonalat, nézze csak. Nem. Az ablaktól számítva a harmadik.

Ekkor vezethettem 110-zel. Nincs más tippem.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.