Egy tál almamag

Maja a fényképet nézte, azon még hosszú, mahagóni haja volt. Először a színt szívta ki belőle valami, aztán kötegekben hullott ki az egész, most talán három-négy szál feszült a válla és a feje közt. Arca is sokat öregedett, megsápadt, széles vonalakkal firkálta tele a szabadulni próbáló titok. Nem mert tükörbe nézni, anélkül is tudta, hogy mindene löttyedt, az a finom feszesség, amit előtte szeretett, hirtelen elmúlt. Pedig alig húszéves volt.

Eltette a képet, hogy ne kelljen néznie, és inkább pucolta tovább az almát. Sok gyümölcsöt sikerült összeszednie a kertben, különösebb célja nem volt velük, de figyelemelterelésnek jó volt azt játszani, hogy megpróbálta kitalálni, hány mag lehet az almán belül. Mint a négylevelű lóhere, olyan ritka volt a három-, két- vagy egymagú alma, pedig az szerencsét hozott volna. Minden egyes vágásnál reménykedett, hogy végre kevesebb magot talál. Mindig csalódnia kellett. Maja nem szerette az almamagot, mégsem bírta ki nélküle, talán azt várta, hogy majd véget vet a fájdalmának, talán kisimul tőle az arca és pár hajszálából is újra sok lesz, ezért evett egyre többet, de eredménytelenül. Nyelvével hámozta le a magok köpenyét, majd fogaival őrölni kezdte a kis fehér testeket, végül a pépből pár cseppnyi mandulaízű olajat nyelt le. Nyammogás közben egy almagondolával játszott: végigsiklatta az asztalon, a só- és borstartóból, fakanálból lett Sóhajok hídja alatt, majd az asztal széléhez érve szándékosan leejtette – a gondola zuhant, ahogy a régi utazók hulltak le a világ pereméről a semmibe, amikor a Föld még lapos volt.

Maja sírni kezdett – csak úgy rátört. Eszébe jutott, hogy mennyire gyűlöli magát, mert hálátlan dögként nem a férjét szereti, hanem egy másik férfit, akit először az egyetem folyosóján pillantott meg. Az ilyenek mindig a folyosón történnek. Maja követte a férfit, a lépcsőn és az utcán is utána ment, kiderítette, hogy hol lakik. A kínos kémkedés dacára Majának csak a feszítő fájdalom maradt. Bármennyire is szeretett volna vallani, a titkot magából kiengedni, nem lehetett. Legalábbis egy ideig. Mert a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Aztán egy napon a titok démoni erővel letépte láncait, és sikerült áttörnie a lány lelke mélyét védő falakon. Maja nem tehetett mást, engedelmeskedett az elszabadult erőnek, amely az ujjain keresztül áramlott ki a papírra, és tintahullámként sorokon, bekezdéseken át tombolta ki magát. Az „Én írok levelet magának” helyzetet újabb rajongások követték: szerelmes versek, amiben a férfi mosolyát, göndör haját és dohányszagát dicsérte. Ám válasz nem érkezett. Maja elgyalogolt a férfi házához, és belesett az ablakon. Szíve a szemében lüktetett az izgalomtól, de amikor meglátta a férfit egy másik nővel ölelkezve a kanapén, a lüktetés félbemaradt, nem bírt levegőt venni, percekig állt ott, végül összeomolva hazacsoszogott. Akkor fogta a titkot, egy kis dobozba csomagolta, azt egy kicsivel nagyobb másikba, amelyet aztán körbetekert ragasztószalaggal. Egy pohár vízzel vette be, mintha tabletta lenne. Félúton megakadt, szétkarmolta a torkát, ahogy keservesen nyelt, hogy lejjebb küzdje. A megeredő vér tolta maga előtt a titkot, az öklendeztető vasízt Maja azóta sem felejtette el. A gyomrába küldte a titkot, és soha többé nem engedte ki, pedig azóta is próbál kiszökni. Az állandó remegést, a minden idegszálát fűrészelő ízelt lábakat, a csapkodó rovarszárnyakat, amiket a gyomrában, a csontjaiban, egész testében érzett, már nem bírta elviselni.

Most is önkéntelenül rángatózott, és ette a magokat, hátha azok segítenek a baján. Szipogott, az orrából könnyes váladék csorgott a nyelvére, beborította a mandulaízű aprólékot. Újabb magokért nyúlt. Egy egész tállal kéne megenni belőle!, gondolta, és felgyorsulva hámozott, félóra alatt kész volt a tál, legalább ezer maggal. Magához húzta a pöttyös csészét, ami régóta üresen állt, és félig merte, aztán rágcsálva inni kezdett. Köhögött, pedig nem nyelt félre semmit. Vörös fejjel fújta ki magából a levegőt. Fekete muslica szökött ki a köhögéssel, az kaparhatta a torkát. A lámpa felé szállt, és megpihent a forró villanykörtén. Hatalmas árnyéka az egész asztalt beterítette. Maja ivott tovább.

Két nappal korábban történt a találkozás, mintha az Istennek más dolga se lenne, mint hogy őt meglepje. A férfi szégyenkező pillantások között zsebébe csúsztatott egy cetlit. Vallomás volt az, anyegini fordulat – és a lányban akkor valami megtört. Hiába szuszakolta mélyre a régi szerelem titkát, hiába pakolt rá tonnányi súlyokat, a találkozás megmozgatott benne valamit. Megcsalni érezte férjét, pedig nem tett semmi rosszat, csak tudomásul vette, hogy a Férfi, aki eddig olyan boldogan elvolt azzal a másikkal, most már érez valamit, biztosan rájött, hogy... Nem tudta megmagyarázni magának, hogy mi lehet a hirtelen változás oka. Túl késő, előbb kellett volna jönnie!, mondogatta magában, némi elégtételt véve korábbi fájdalmaiért, Most végre ő is szenved!, de aztán mégis megszólalt benne a kislány, aki még mindig hitt volna az ilyen lehetetlen fordulatokban. Hiszen semmit sem tudott a férfiról azon kívül, hogy külsőre hasonló hozzá: ugyanaz az orr, száj, ugyanazok az anyajegyek, ugyanolyan minden, tökéletes másik ő volt. De ezen kívül nem tudott semmit. Erős volt a kíváncsisága, hogy vajon olyan-e a férfi, amilyennek képzelte. Aranyglóriás szent-e, akit imádhat, vagy közönséges halandó, akinek nincs helye a házioltáron? Újabb görcsroham tört rá: még gondolnia sem volna szabad ilyenekre! Ismét rátört a köhögés, úgy, hogy a hányinger kerülgette. Nagyot kortyolt a bögréből, az utolsó szemet is kiitta, újra merte a tálból, ezúttal nem félig, hanem tele. Megijedt, hogy a magok lassan elfogynak, gyorsan hasítani kezdte az újabb almákat, hogy kikaparja közepükből a mandulaaromát. Tegnap is találkoztak, ezt legszívesebben letagadta volna. Otthon a férje várta. Maja nem tudta, hogy viselkedjen vele. Megölelte, körberajongta, mint máskor, de félt, hogy arra a kis titokra, a kis ballépésre fény derül. Nem tudta volna megbocsájtani magának, ha olyat tud meg a férje, amitől biztosan szörnyethal. Maját nem fogta el láttára a remegés, de elfogadta, hogy a férje gyomrában pillangók röpködnek, a saját boldogságát pedig tudnia kell félretenni. Nem lehetek olyan szörnyeteg, hogy megfosszam... Maja nem bírta magát tartani, az ezernyi szárny, amely benne verdesett, a sok száz éles csáprágó és láb az őrületbe kergette – meg akart halni, az életnél az is jobb lehet. Ivott, és faragta az alamagondolát, hogy elhajózzon a terítőn. Szemét szétmarták a könnyek, semmit sem látott, csak érezte, hogy a késsel véletlenül megvágta magát. A penge az ujjbegyébe mélyedt – csak akkor vette észre, hogy nem az almát vágja, amikor a fém már a csontját karcolta.

A seb nem vérzett: fekete bogarak csöpögtek belőle, hátukra estek és az ég felé kapálóztak, mintha istenükhöz, valami emberméretű lárvakirályhoz könyörögnének, hogy mágikus erejével fektesse őket újra hasra. Egyre többen másztak elő a sebből, az egész asztalt ellepték. Maja rádöbbent, hogy ez a bogártenger ette őt belülről az elmúlt napokban. Ki kell űznie magából ezeket, de úgy, hogy többé ne jöhessenek vissza. Eszébe jutott, hogy a fehér akác csillagos ágait, mielőtt szörpöt főztek belőle, édesanyja mindig egy nagy tál vízbe áztatta. A víz pedig hirtelen feketévé változott a muslicáktól és más bogaraktól. Ezt kell tennem!, ismerte fel.

Kezét egy tál vízbe fektette. Erősen megmarkolta a kést, és a sebétől a csuklója felé felhasította a húst. Nem érzett fájdalmat. Az árokból hangyák ezrei robbantak ki, de a vízből kimenekülni nem tudtak. Utánuk jöttek a muslicák. A víz pillanatok alatt fekete lett. Még mindig érzett testében valami mozgást, rovarseregek rohantak kétségbeesetten mindenféle rejtett alagutakon át olyan helyre, ahonnan nem ragadja ki őket a fény. Mindet el kell pusztítani!, nyögte Maja, és utolsó kétségbeesésében a tál almamag felé nyúlt. Amennyit bírt, a szájába pakolt, és veszettül rágni meg nyelni kezdett. A mandulaíz nyelés közben égette a torkát, de nem törődött a fájdalommal, újabb és még újabb maréknyi maggal tömte magát. Szédülni kezdett, gégéjét gyöngéden szorította két oldalról a feszülő izomfal, s amikor már nem volt hely, ahová a gége menekülhetett volna, megreccsent, a hajszálrepedések mentén szilánkokra tört, és az izomfalak akadálytalanul egymásba simultak. Maja üveges tekintettel omlott a faasztalra, mosolyán át az utolsó muslicaraj is kirepült, masnikat kötöttek a gyér fényű lámpa köré, a búránál fogva kihúzták az ablakon maguk után a szobát, kiforgatták négy sarkából a házat: kívülre kerültek a családi képek, belülre a szürke kőfalak, majd az izzó fénytől hipnotizáltan repültek messze, a semmi felé. A lány boldog nyugodtsággal, szájában örök mandulaízzel lebegett a rovarkoszorúban.