Ugrás a tartalomra

 

„A vers esélye” – Lászlóffy Csaba 80 éves lenne

Május 21-én ünnepelné 80. születésnapját Lászlóffy Csaba, a Forrás-nemzedék mértékadó, nemzetközi hírű képviselője. Munkásságát nemcsak Erdélyben és az anyaországban, de az angol nyelvű fordításoknak köszönhetően Angliában és Írországban is sokan megismerték. Sokműfajúsága, formagazdagsága élő klasszikussá tették, akik pedig személyesen is ismerték, nem felejtik el szenvedélyes, életteli, kedves és közvetlen alakját. A költőre verseivel emlékezünk.

 

Levél hazulról

Legyőzni a rossz szokásokat nem ugyanaz,
mint magunkat elpusztítani.

Honfoglaló, honmegtartó kísérletek: apád, nagy-
apád hagyományának kötelékei, nem feltétlenül 
a vérségiek – az arcpir(os)ító lovagiasság és  
az őrülettel határos kockázatok archívumban 
nem őrzött látleletei nyúlós, undorító provincia-
utakon s korokban; midőn legfeljebb csak egy hasa-
dozó szemeteszsák látszik, vagy csupán annyi, hogy 
a föld vajúdó hasához szorítod felfújtbuborék-fejedet.

Koldus-vidékek, romkert-város, ha kinn elkopik, szét-
szakad-roncsolódik a lét, a fejedben is elmozdul valami. 
(Legyen időd eltűnődni rajta: mettől meddig lapos 
vagy meredek pályád emlékezete?) Mi az, ami képtelen 
bennetek a megbocsátásra: a hús, a szív, a kedély? 

A házrombolás gyerekjáték (az utcai tüntetés nem 
ugyanaz, mint itthon, teszem azt, fejre állni). Dől ránk
a gyógyító fény, és nem vesszük komolyan a károkat.

De hát a kilakoltatott lelkiismeret?…

 
Spanyolóra

Tart még a háborúskodás a mórokkal, az eretnekekkel –
szinte hihetetlen, hogy a vakhit által vezetett áltudományt
valamint a hiúz tekintetű bizalmatlanságot egy Kolumbusz,
egy Cervantes, megsebesülve, csonkán, de túlélte egyáltalán. 
A sötét bosszútól hajtott vallatásoknak és kivégzéseknek
megszámlálhatatlan villanásai, éktelen mennydörgések 
a nyugati égen, mielőtt (vagy miután) Aragónia egyesült 
Kasztíliával. Ezer szerencse, hogy van farsang is, 
s a szaporasággal szédítő vér is felforr, akár szőlőtaposás 
után az édes must. Nincs más győztes, azóta se, csupán
a túlélés, és hódító: csak a Magasságos Úristen!

Ugyan kinek érdemes drukkolni: neki, kit a szélfuvallat is 
aggaszt, vagy annak, aki a bűn sodrását sem érzi? – a fejlődés,
gépekben, gőzösökben s lóerőkben mérve, nem sokat ér.
Kisemberéletek elcsigázott sokaságát sújtó, kollektív sivatagi 
magány(!); süket agonizálás gyatra retorika: egyetlen ki-
választottad a kétkedés géniusza, egyetlen istened a végzet.

 
Porcikák esélye

Áthajolsz a mohazöld bizakodásba, az arany-
fövenyű nosztalgiába; őröl a genetikai malom,
termékeny sodrás, ismeretlen szeretkezések,
lotyók, Lillák lebegő lelke, mélybe lehúzó
lelketlensége, egy más/ik/, legendákkal, felhő-
homállyal takarózó világ magzatvízben oldódó, 
elfojtott, elhalt zajai, akár a lelassuló, tisztuló 
folyók üledéke. Az ős mindegy, milyen lehetett:
könyörületes vagy képmutató(!) – fő, hogy erős-
szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant.
Lágyékra permetezett ondóharmat s falánk álom-
fantazmagóriák után sejtek, sóhajok tüneményes 
elvegyülése; tajtékos sziklamenedékek mögül vissz-
hangzó génmalom-zakatolás. Ásványi kőzetek, 
földi igazságokat kockáztató, idegrostokra (fel)-
feszített Istenképzet kikövetkeztethetetlen porcikái
– bármely relativitáselméletre rácáfolók. Mégis: 
mint közönséges rókagomba-tenyészet.

 

A vers esélye
 
                           (Parafrázis)

Alámerülsz –
Hallgat szádban az új ige.
(Még nem mélység, ha
ellep a felszín.)

 
Flamand balladamotívum
 
Mit kínáltak föl nekünk? Egy darab Európát.
Széllökések, együgyű Elvis utánzók, fenyegető öklök 
dacára még ma is derekasan helytállunk. Túlhajszolt
gyermekeink arca olykor elriaszt (a Hold arca sem 
változatlan); nevetséges gyűlölni az időt, s értetlenkedőn
(harci) pózban fogadni a sznobokkal is mésalliance-ot
kötő “modernséget”, mely semmivel sem bizarrabb, mint a
kéziratok túlélés-igénye, vagy az, hogy A. éjszakánként 
önmagáért aggódva fölriad, s könnyek nélkül is tud sírni. 
Megkopott kötelesség a vaskos könyvekhez idomítani az 
unatkozó sokaság szenvedélyét. 
 Mi az, ami örökre eltávolodni 
látszik tőlünk: a szellem oltalma vagy nemes szomorúsága?

 
Adventi elégia 

Lázas a venyige, lát lebegni angyalhajat.
Bár régóta minden egyirányba halad,
sorvadás felé – ugye lesz, aki megáld?
Világi szózatok s balszerencse közt szétzilált
estéinket és gyertyapislogású, a sötéttől
szeppent gyermekeinket (ha kilógnak a képből).

Belül végleges bélyeget  viselsz már,
a helyzet foglya vagy; reményeiddel felszáll
bőröd alól a félszek gőze is.
Lélek, te bacilustól sose féltett,
jövőd története arcnélküli, hamis:
a marást ebnyálával gyógyító ígéret!

Valami visszafog, valami hajt előre:
rejtőzködés vagy kockázat? – egész emberöltőre
kiszabva.
         Midőn késélen pihen a morzsa még,
a ház kamillaillatú és csukva a spalét,
s a sáros lépcsőn – láss csodát! – a hó megállt;
mikor a hazugság még nem artikulált,
s szemedből a kétséget kitörölve véd
a múlékonyság egyszeri esélye. ("Jó a lét!”)

Mohóságod még gyanút faló erő;
kivárni AZT! –  
            (Már dermed vér s velő,
a csempekályhának feszítve hátad
állsz ellent a ködöt gomolygó világnak?
S ha majd az elnapolt feleletek helyén
lyukak tátognak?! –
              “Az egy más regény.”)

Advent ideje. Jaj, rosszul gittelt ablakközön
be ne szivárogjon a koszszínű közöny.
Ahogy a talmi csillogásban óvtad őt,
védd meg, Uram, az esendőt a változás előtt,
mutass neki folytonosságot, ott, hol semlegességet
mímelő sima arc szürkíti el a földi létet.
Nemcsak vad puskacsövön csap ki a gyűlölet sárga
lángja; beszűkül a szem, hogy célba találja 
lelked közepét. A képzőket, ragokat.
Néma tusák – hiéna sunyiság követi nyomodat.

Annak iszonyata, mit hátrahagysz (nem a halál),
legörnyeszt, még ha nem is kell okádnod:
annyi minden nem jöhet el, miért muszáj
mégis tehetetlenül várnod? – – – –
A légben már angyalhaj sem lebeg;
csak korom patináz agyagból gyúrt tetemeket.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.