Vadlovak születtek bennem
Anyagi természet
Mindegy, hogy négyzetbe, körbe
vagy versbe foglalják,
az ember addig ér,
amíg a teste engedi.
Jégvirág
Hosszú kilengések között
nyúlok belső zsebembe:
pordohány, tűz, kabátszöszök
és nyolcezer naplemente
sárgul össze. Elhallgatom,
hogy csobog, mi bennem él:
huszonkét éves patakom.
Régi, de vér. Révedig ér.
– Ezt mantrázom, ha nincs velem
senki áltatni magam.
Hogy túljuthatok testemen,
s a keringés nem céltalan.
Ahol ilyen könnyű kéjek
próbálnak eltartani,
nem magasak és nem mélyek
a szépség vonulatai.
A jelen-tér összerezzen,
a távolság szétpereg,
eltűnik a köd-hidegben.
A forrás felé révedek.
Eljátszom, hogy nem felejtek,
és a múlt kérge alatt
megszülető csillagsejtek
idáig átviláglanak.
Kezdetleges formámra dús
bőrt örököltem tőle,
s a bőr alá egy darab húst,
lelkem hogy föl ne törje.
Vadlovak születtek bennem,
és elkezdtek ott legbelül
vágtatni a Nappal szemben
máig betörhetetlenül.
És – bár szemem ritkán ragyog –
jó így, ahogy alakult.
(Nem mondtam. Hálátlan vagyok.)
A fagytól megrepedt az út,
és ablakra nyílt a hideg
kilencvenhét hajnalán,
amikor, mint még senkinek,
megörült nekem az anyám.