Ugrás a tartalomra

 

Gyerekjáték

Anyu nagyon hangosan sír. Igazán abbahagyhatná már. Még én sem szoktam ilyen sokáig bőgni. Mindig rám szól, hogy már nagyfiú vagyok, és a nagyok nem itatják az egereket. Ma vagyok hatéves. Anyu megengedte, hogy átjöjjenek hozzánk a barátaim. A család is összegyűlt. Keresztanyuék is eljöttek, de most mindenki olyan szomorúnak tűnik. Pedig anyu megsütötte a vadkacsát is, amit keresztapu hozott, reggel lőtte a tónál, nagyon finomra sikeredett.

Apu nem engedi, hogy kihozzam a tortát, pedig én igazán szeretném, ha meggyújtanánk rajta a gyertyát. Ha elfújhatnám, azt kívánnám, hogy anyu ne sírjon, és mindenki legyen boldog. Még Annának is adnék belőle, pedig ő kisebb, mint én, és folyton mindenért sír. Ma is elvette az ajándékokat, amit nekem hoztak. Nem akartam odaadni neki a távirányítós kisautót, amit Zolikától kaptam, mert féltem, hogy eltöri. Aztán meg bömbölni kezdett. Lefeküdt a szőnyegre, és a kezével a padlót verte. Én próbáltam megmagyarázni neki, hogy ma nekem van szülinapom és én kaptam az ajándékokat, de ő csak egyre hangosabban visított. Hát én meg földhöz vágtam azt a hülye játékot. Miért nem érti meg, hogy az az enyém? Anyu is az ő pártját fogta, ölbe vette, vigasztalta, aztán meg még engem szidott le, amiért nem adtam neki oda. Azt mondta, hogy fösvény vagyok. Igazából nem mondta, csak azt kérdezte, hogy fösvény vagy, kisfiam? Én meg mondtam, hogy nem.

Annával mindig mindent megosztok. Nagyon szeretem, mert a testvérem, csak még olyan buta! Amikor hazahozták a kórházból, én csak álltam az ágya mellett és néztem, hogy milyen szép. Akkor még nagyon pici volt, de azóta megnőtt. Biztos azért, mert mindent megevett, amit anyuék adtak neki. Meg azért én is imádkoztam érte, ahogyan anyu tanított. Abban az imában mindenkiért szóltunk Istenhez. Még a nagyiért is, aki már fenn van a mennyországban.

Anna már oviba jár, én nemrég kezdtem az első osztályt. Most tanuljuk leírni a betűket. Igazából még nem is betűk, hanem karikák meg vonalak. A kedvencem a görbebot, az osztályban én írom a legszebben. Olyan formája van, mint a nagyapáénak, ami a szobájában áll. Csak a nagyapáé sokkal nagyobb. Őt is nagyon szeretem, de Annát sokkal jobban, mert ő még kicsi és vigyázni kell rá.

Anyuék nagyon büszkék voltak rám, amikor a tanítónéni mindenki előtt megdicsért, hogy Andráska, ez igazán szép munka! A gyakorlófüzetemet is mindig mutogatja másoknak, hogy így kell szép munkát végezni. Azt szeretném, ha anyuék mindig büszkék lennének rám. De most szerintem nem azok. Látom, hogy haragszanak rám, olyankor néznek így. De mi csak játszottunk. Amúgy is, ők küldtek ki minket az udvarra, hogy ne hallgassuk, amit a felnőttek beszélnek.

Szép volt az idő, de azért anyu sapkát húzott ránk, mielőtt kimentünk. Pedig mondtam neki, hogy úgyis leveszem majd, amikor nem látja. Akkor még mosolygott. Összeszedtük az ajándékokat, amiket kaptam, azokkal együtt mentünk az udvarra.

Dani majdnem kitörte a Pókemberem lábát, amikor kergetőztünk. Azt apu vette nekem. Keresztanyuék ajándéka pedig meglepetés. Ők mondták, hogy várjak addig, amíg felvágjuk a tortát. De én már megtaláltam! Nem mondtam el nekik, mert akkor elrontottam volna mindent.

A fiúkkal indiánosat játszottunk. A bunker a kisházikó volt, amit apu épített nekem. Oda kellett beszaladni, és akkor nem tudtak elkapni. Annát mindig elkapták, mert ő nem tudott olyan gyorsan futni, mint mi, meg mindig el is esett. Olyan kis ügyetlen még.

Az ajándék, amit keresztapu szerzett nekem, még nálam is nagyobb. Pedig hatéves létemre én vagyok a legmagasabb a fiúk között. A két bejárati ajtó közé rejtve találtam meg. Betekerte egy fehér lepedőbe, de engem nem tudott átverni. Amikor nem figyeltek oda, kihoztam magammal, azzal játszottunk tovább.

Aztán lehet, hogy én is elestem, mert nem emlékszem semmire, csak egy csattanásra. A másik percben már benn voltam a konyhában, anyu üvöltözött, apu pedig fel-le rohangált a telefonnal.

Nemsokára jött még néhány vendég, de őket nem kínálták meg semmivel. Nem is nagyon akartak bejönni a házba, inkább az udvaron maradtak. Felmásztam a díványra és onnan néztem, mit csinálnak. Anna a földön feküdt. Őt vajon miért nem küldték be? Az egyik bácsi betakarta pokróccal. Szegény, biztos fázik, igazán bejöhetne.

Keresztapu nagyon ideges. Megkérdeztem tőle, hogy a tortát mikor hozzuk ki, de bezavart a szobába. Azt mondta, hogy ne kerüljek a szeme elé. Nem tudom, mi a bajuk, biztos megtudta, hogy kilestem, hol tartja az ajándékot. Legalább Annát küldték volna be, mert már kezdtem unatkozni. Visszamásztam a díványra. Az ablakon keresztül láttam, hogy valami sárga szalagot húztak ki a férfiak az udvaron. Anyu még mindig sírt, apu átölelte. Most már mindketten sírtak. Én is elszomorodtam. Anna, gyere már be!, kiabáltam, de nem figyelt rám senki. Anna, meg fogsz fázni, gyere be! Anna! Neked adom az összes játékomat, csak gyere már be! Még azt a nagy puskát is, amit keresztapu hozott…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.