Jelige: Amarillisz – Egy rendkívüli nap

Április 20-a rendkívüli nap volt; csupa jó emberrel találkoztam. Reggel kilenc óra után elindultunk gyalog a férjemmel és Morzsa kutyánkkal az állomásra. Két nappal korábban érkeztünk Szárszóra fiunk társaságában, s ő bizonyos halaszthatatlan ügyeink intézése végett már fordult is vissza a kocsinkkal Tatabányára. Itt maradtunk autó nélkül, de nekem mennem kellett a Rímkovácsok éppen esedékes irodalmi összejövetelére.

A friss tavaszi időben kényelmesen ballagtunk az Akácos úton, amikor szembejött velünk egy általam sosem látott házaspár. Meglepetésemre férjuram az idegen embereket ismerősként üdvözölte, akik hasonlóképpen viszonozták. Kiderült, hogy az előző nap meglógott Erzsébet-galléros Morzsa kutyánk némi magányos kószálás és intenzív barangolás után őket választotta útitársnak, s melléjük szegődve egészen az utcánk sarkáig kísérte őket, akik nem tudtak hová lenni a csodálkozástól, miért tart velük ilyen híven az elkóborolt kutya. Azt felismerték, hogy nem gazdátlan ebről van szó, hiszen körgallért viselt a nyaka körül, ami ékes bizonyítéka volt azon ténynek, hogy a kutya valamilyen rejtélyes okból önállósította magát és terepszemlét tart a környező utcákban.

Morzsink három héttel korábban esett át egy kellemetlen szemműtéten, és a teljes gyógyulásig UFO-kutyaként tengette napjait. Eleinte nagyon nem akaródzott neki beletörődni a gallér viselésébe, az első napon egyetlen mozdulattal letépte magáról, minden kísérletünk kudarcba fulladt, hogy rábírjuk a védőeszköz viselésére. Azt gondoltuk – tévesen! – hogy talán nem is szükséges a hordása, nem fogja ő kapargatni a szemét. Győzködtük magunkat, de azért láttuk, hogy a mancsával törölgeti a szemét és a tárgyakhoz is hozzádörgöli, amik mellett elhalad. A szemébe szorgalmasan csöpögtettük az előírt cseppeket, de csak nem akart javulni az állapota. Visszamentünk a doktornőhöz, aki nem kis meglepetéssel konstatálta, hogy Morzsink szeme gyakorlatilag semmit sem javult.

Elmeséltük a dilemmánkat, amibe az is beletartozott, hogy szerintünk túlságosan nagy a gallér, a kutyát ez is zavarhatja. Ebben egyet értett velünk az orvos, kutyusunk tehát kapott egy kisebb, az asszisztensnő által alaposan a nyakára kötözött ernyőt, amit már minden igyekezete ellenére sem volt képes leoperálni magáról. Mit tehetett volna? Szépen beletörődött, ahogy a doktornő később megjegyezte: „Rájött, hogy nincs vége a világnak.” Megtanult vele enni, sétálni és aludni. Séta közben csak úgy érte el a talált falatot, hogy a tölcsér száját teljesen leborította a földre. Fekvés közben óvatosan az oldalára fordult, így aludt a lelapított tölcsérben. Végül nagyon jól megtanult vele bánni, és – csodák csodájára – a legszófogadóbb kutya lett belőle, akit valaha láttunk. Korábban, ha úri kedve úgy tartotta, elengedte füle mellett a hívásra irányuló kérést, most az első szóra készségesen szaladt, megállt és várakozóan nézett ránk. Talán azt hitte minden alkalommal, hogy most szabadítjuk meg a rabigájától. Simogathattuk, ölelgethettük, mindent eltűrt, csak a közelünkben lehessen.

Mintha azt mondta volna: „Itt vagyok, szeressetek, törődjetek velem, szegény, árva kis kutyával, és segítsetek minél előbb megszabadulni a béklyómtól!”

A doktornővel megegyeztünk, vihetjük a kutyát Balatonszárszóra, de kb. egy hét múlva küldjünk róla telefonon képet, s majd annak alapján eldönti, hogy levehetjük-e végre az Erzsébet-gallért. Morzsink tehát UFO jelmezben  érkezett meg Szárszóra, s afölötti örömében, hogy szabadon kószálhat a kertben, gondolt egyet, s a szabadság fogalmát kiterjesztve és önkényesen értelmezve, nagyobb túrára vállalkozott, mint amit engedélyeztünk a számára.

A kedves, barátságos házaspár volt az első pozitív élményem aznap, akik Morzsit, bár fogalmuk sem volt, hová való a kutya, előző nap, a szerencsésen éppen erre vezető utuk jóvoltából, hazavezényelték.

Tatabányáról már másfél éve jártam vonattal a Rímkovácsok rendezvényeire, de a Balatonszárszó-Déli pályaudvar-Budaőrs útvonalat nem ismertem, és nagyon kellett figyelnem minden állomásra. Egyébként is rosszul tájékozódom, ráadásul elszoktam a tömegközlekedési eszközöktől, majdnem mindenhová autóval megyünk.

Nos, gond nélkül megérkeztem, hazafelé sem okozott gondot a buszjárat a budaőrsi állomásra, de ott már meg kellett erőltetnem az emlékezetemet, vajon melyik irányból is megy a vonat a Délibe. Az indulási időpontokkal sem voltam tisztában, de egy padon üldögélő úr készségesen felvilágosított, s bizonytalan tekintgetésemet látva a jobb oldali irányba bökött: „Onnan érkezik a vonat.”

Órákig döcögött velem a pályaudvarról a szerelvény, amikor hirtelen rádöbbentem, ahhoz, hogy időben tudjak a leszálláshoz készülődni, tudnom kellene a Szárszó előtti állomások nevét. Ijedtemben még az sem jutott eszembe, hogy Balatonföldvár után következik a mi megállónk. Az interneten próbáltam utánanézni, de nyilván nem a megfelelő módon kerestem. Megszólítottam néhány embert, de senki sem tudott pontos adatokkal szolgálni, valamennyien előbb szálltak le. Ebbéli kísérleteim rendre kudarcot vallottak, négy-öt próbálkozás után aztán feladtam. Még megakadt a szemem egy hosszú, szőke hajú lányon, aki felnézett az olvasmányából, amikor visszaültem a helyemre, de őt már nem kérdeztem meg. Néhány perc elteltével a szőke lány leült a velem szemben lévő ülésre, mondván hallotta kérdésemet és a kezében tartott telefonról olvasva pontosan felsorolta a következő állomásokat. Ez a lány tehát kérés nélkül is segített. Nagyon megköszöntem a kedvességét, és egy nagyot sóhajtva hátradőltem az ülésen.

Már beesteledett /áprilist írtunk!/ mire Szárszóra értünk. Időben felszedelőzködtem és vártam, hogy a vonat megálljon. A csuklós ajtót ugyan némi szorongással néztem, de láttam, mások hogyan nyitják, azt gondoltam, nekem is menni fog. Óriási tévedés volt. Az ajtó meg sem mozdult, a vonat már javában állt, és sejtésem szerint ebben az órában nemigen szállhattak le róla olyan sokan. Végül gyorsan visszaléptem a fülkébe és elkiáltottam magam: „Fiatalember, segítsen kinyitni az ajtót!” A kérést nem címeztem senkinek, de egy fiatalember, akit az ajtóból nem is láttam, felpattant és kitárta a szabadságba vezető utat előttem.

De hogy a legfontosabbról szóljak: a vonaton ért Lala telefonja, miszerint elindult elém az állomásra a kutyával, de vissza kellett fordulnia, mert nem érezte jól magát. Ekkor kellett volna a legjobban megijednem, de érdekes módon, ez nem következett be. Menjek haza taxival, javasolta férjuram, és ez kézenfekvő megoldásnak tűnt. Arra nem számítottam, hogy az állomás környékén egy fia taxi nem sok, annyit sem találok. Leballagtam a lépcsőkön az állomás melletti parkolóba, hátha tud valaki valamilyen információval szolgálni. Egyetlen autó várakozott odalent, rövid, őszes hajú idősebb hölgy ült a volánnál. Közeledésemre letekerte az ablakot. Őt kérdeztem meg, találok-e valahol taxit. Az időközben odaérkező férje közölte, hogy reménytelen a dolog. Szó szót követett, az úr is azzal a vonattal érkezett, amivel én, s meghallván az előzményeket, hová, merre tartok, szinte töprengés nélkül felajánlotta, hogy hazavisznek. Alig akartam hinni a fülemnek. Lala a kapuban várt, már jobban érezte magát. Megköszöntem a kedves, barátságos házaspár jóindulatát, segítőkészségét s rövid bemutatkozás után elbúcsúztam tőlük.

Azon a napon nekem különleges szerencsém volt. Mindenki segített, akivel jó sorsom összehozott. Talán mégsem veszett ki a jóság az emberekből…