Jelige. Rigófüttyös – Faust fogad

– Foglaljon itt helyet. Faust úr néhány perc türelmét kéri, s aztán érkezik. – szólt az önmagát folyamatosan retusáló arc, a szemrevaló titkárnő, majd berántotta az ajtót maga mögött.

Néhány másodpercig rágódtam a kényelmetlen szituáción, aztán levetettem magam a rozsdabarna pamlagra. Újabb másodpercek következtek, s én magam elé pislogva, görnyedten és bután várakoztam tovább. Aztán meguntam és hátradőltem. Kezeimet szétterpesztettem a sezlon hátfalán, fejemet pedig ráhajtottam. Hosszasan szemléltem a hófehér plafont, majd a hatalmas üvegcsillár bilétáit számláltam. Ezeregyszázhúsz. Lehetséges? Újra nekikezdtem. Ezeregyszázhuszonegy. Nem hagyott nyugodni a pontos végeredmény, így ismét nekiveselkedtem. Ezeregyszázhúsz. Nagyon mérges lettem önmagamra, s bizonyára negyedszerre is nekiláttam volna a számolásnak, de a nyakam nagyon elfáradt a kényelmetlen tartásban. Átcsúsztam a dívány végébe, hogy szemügyre vehessem a könyvespolcot. A molyrágta könyvek izgalmas olvasmánnyal kecsegtettek. Felálltam. Odasettenkedtem az állványhoz, és találomra magamhoz vettem egyet. Hannibál évkönyv. A vaskos írással az ölembe - telepedtem vissza a heverőre. Pillanatok alatt az iromány rabja lettem. Csak úgy faltam a betűket, a szavakat, a cirádás mondatok egymásutánját. A több ezer oldalnyi história meg sem kottyant. Most még éhesebb lettem a szavakra, mint eddig voltam, s szinte szaladtam a következő kötetért. Mikor az is megvolt, egy másikért nyúltam. Mikor az utolsó, a hatezredik kötettel huppantam vissza a kanapéba, hirtelen jött szomjúságot éreztem. Combomról félrecsúsztattam az olvasmányt, az Orenzói krónikákat, megemelkedtem, majd lassú léptekkel a bejárati ajtó mellett álló komódhoz léptem. A komódon kancsó állt, s még friss volt benne a víz. Ezt nagyon furcsálltam, hiszen hat év is eltelt, mióta beléptem a szobába. Pohár híján az ibrikből nyakaltam be az összes vizet. Ahogy visszaraktam az üvegedényt, felfedeztem, hogy a szekrény fiókja résnyire ki van húzva. Kíváncsiságom tovább húzatta a kis faszerkezetet, s egy kézi tükör került a kezeim közé. Belenéztem. Egy szőrös, kialvatlan arc karikás szemei néztek vissza rám.

– Istenem! Hat év… mekkora nyomot tud hagyni az emberen. – sóhajtottam, s a konklúziót levonva csoszogtam vissza a díványhoz.

Egy párnát a fejem alá gyűrtem, s kényelmesen elszenderedtem. Nagyon mélyen aludhattam, mert… nem emlékszem semmilyen álomra. Talán csak egy pillanatnyi képre. A falon. Igen. És amikor megébredtem, éppen arra a portréra fókuszáltak még csipás szemeim. Hunyorogva bámultam órákon át a festményt. Vajon álmomban is ez az arc kísértett? Szurokfekete cilinder. Alatta fényes, hosszú szőke hajzuhatag. A lelógó tincsek egy sápadt, fehér arcot kereteztek, melyben két mosolygós szem zöldellt. A vidám szempár alatt mégis fintorgott a száj. Kissé balra csücsörítve, mintha a vastag ajkak a kapitális orrot kívánnák elérni. Felültem, szembe az ábrázolt arccal. Valahogy vonzott a tekintete.

– Ki vagy? – suttogtam halkan felé, mintha valóban arra számítanék, hogy válaszol a rajz.

A harmincas éveibe járó fiatalember nem válaszolt. A kép irányába indultam, hátha a keret alatt, vagy annak közelében találok némi utalást a festmény kilétére. Egy nevet, vagy csak egy monogramot. Semmi. Körülnéztem a szobában, mint a csitri, aki valamiféle rosszaságra készül, hogy nem figyelik-e. A képkeret alsó részét elemeltem a faltól, hogy bekukkanthassak alá. Sötét volt. Ismét körbefigyeltem a helyiséget, aztán leakasztottam a remekművet. A bal térdemen megtámasztottam, s megfordítottam a festményt. Sokáig álltam így, egy lábon, kémlelve egy árulkodó jelet a kép eredetéről.  Hosszas fürkészés után bukkantam rá középtájon egy számra. Ezeregyszázhúsz.

– Talán egy évszám. – mormogtam, és megismételtem vagy egy tucatszor a számot.

– Nem. Ez nem évszám! – ért a megvilágosodás. Ez volt a válasz a korábbi bizonytalanságomra, az üvegcsillár bilétáit illetően.

Óvatosan visszaakasztottam a festményt a szögre, s már távolodtam volna el, mikor gyökeret vert bennem a megdöbbenés. A portré nem volt ott a vásznon. megmaradt ugyan a kékes háttér elmosódott világa, de a furcsa arc elillant a képről. Ismét körülnéztem a bűnösök tekintetével. Mintha figyelne a néma szoba. Hol marad már Faust úr?

– Biztosan próbára akarnak tenni. Lefogadom, hogy abban a szekrényben találok festéket és ecseteket.

Avíttas szekrény állt az egyik sarokban. Benne volt a kulcs. Mindig is jó memóriával bírtam, így nem okozhatott gondot emlékezetből újrafesteni az arcot. Hosszú hónapokba tellett, míg a legapróbb részletekig felidéztem magamnak az eltűnt ábrát, s visszafestettem a megmaradt háttérre. Mikor kész volt a mű, hat lépést hátráltam, s egészében vettem szemügyre a munkát. Megelégedetten hagytam magára a portrét. Elfáradtam. Ismét álomba hajtottam fejem a bársonyos párna felett. Hosszú volt az alvás, de nagyon zavaros és bántó. A megfestett arc csücsörített felém… jobbra. Akármilyen szögből figyeltem, az mindig jobbra húzta a szája vonalát. Kínzó érzések közepette pattantak fel szemhéjaim az alvó szem bogarairól, mikor a fáradt tekintet a portré elé vonszolt.

– Ez jobbra szegi a száját! – kiáltott fel belőlem a meggyőződés.

Végiggondoltam az eshetőségeket, hogy miként ronthattam el, hogyan hibázhattam ekkorát. Aztán az is eszembe jutott: mi van, ha kicserélték a képet, miközben aludtam? Ismételten leemeltem a keretet, hogy megvizsgáljam a hátoldal közepére vésett számot. Ezeregyszázhuszonegy.

– Tudtam! Kicserélték a képet! Vagy én tévedtem, s elnéztem a számot? Bizonyára így történt.

Újra nekiláttam, hogy kijavítsam a hibát, amit bizonyára a magabiztosság figyelmetlensége okozott. Természetesen az arc felét vissza kellett vakarnom, és ez értékes hetekbe került. A korrigálásnak viszont nyoma sem maradt. Szép munkát végeztem, és Boldizsár, mert közben magamban el is neveztem a férfit, újra balra csücsörített. Visszatelepedtem a kerevetre, de nem jött álmosság a szememre. Nekiláttam hát az utolsó, még meg nem olvasott kötetemnek, amit huszonkét éve félretoltam a combomról. Ez az olvasmány ringatott mély álomba.

– Megint jobbra csücsörít! – riadtam fel hirtelen, mint egy áramütésre, és szempillantás alatt a festmény elé kerültem.

Egy másodpercig sem tétováztam. Lekaptam a képet a szögről és megnéztem a hátoldali számot. Megint ezeregyszázhúsz.

– Kicserélték! Tudom, hogy kicserélték! – sikoltoztam. De az is lehet, hogy elnéztem, ahogy elszámoltam a csillárnál is. Biztosan megint én néztem el. Mikor jön már Faust úr? Ebbe bele lehet őrülni!