Ugrás a tartalomra

Jelige: Egy Kinder-Tojás – Kirakós

Gyűlölöm a kirakóst, mondtam már? Gyerekkoromban mindig azt rejtegette számomra a Kinder-tojás sárgája. Mindenki, rajtam kívül, az aktuális figura-kollekció legújabb darabját kapta, én meg csak hétszer-hét darab, apró, lyukacsos lapokat. Mikor kipattintottam a sárga hengert és megláttam ezeket az undorító fecniket, könnyes szemmel szétszórtam a barna, virágmintás szőnyegen. Belehemperegtem és megpróbáltam a végtagjaim hullámával minél messzebb sodorni magamtól őket, közben meg néztem a vidám gyerekek szigetét, akik az állatkert új lakóival játszottak.

*

Megfogtad az arcom. A kezed hideg és száraz volt. Az ablak nyílásán bebukott a dohányfüst, az ismerős hangok dongása és valami kényelmes vibráció az utca zajából. Ez így könnyű, mondtad, csak így megfogni a másik arcát. Valóban az volt, mert hagytam. Mert igazából mindenkinek hagytam eddig, nem nehéz megfogni az arcomat. Van, akinek nyirkos a keze, de puha, volt olyan is, akinek selymes és meleg. Az arcom bravúros technikával jegyzi meg a tenyerek felszínét, a bőrillatot, a mozdulatot. Ha a tenyérnyomok mintát hagynának rajta, olyan világítósat, ami a gyerekszobám falán van, olyan lenne, mint egy szétkarcolt videószalag. Apámnak is könnyű volt hozzáérni, gyorsan és keményen. Nem habozott, nem nézett rám. A tenyere ilyenkor vékony volt és csontos, pedig, amikor együtt szedtük a cseresznyét a fáról, túl magasra nyújtózkodott, nem érte el, s mikor leszedte nekem a legszebbet, a kemény törzs felszakította a puha párnákat, a cseresznye tenyerének vértócsájában mosolygott rám. Akkor viszont, a csontfehér arcom vibrált apám cseresznyeszínű kéznyomatában. Ez így egyszerű, és ne mondd, hogy nem az, volt egy kis megvetés a hangodban. Nem akartál elereszteni, pedig ez a helyzet kezdett szűkössé válni számomra. Úgy éreztem, hogy te is megpróbálsz betörni az arcomon keresztül, feltépni sötét szemeddel az enyémeket, belekarcolni a szárazságodat, csak hogy bebizonyítsd magadnak. Mert annak a bizonyos Nekinek is könnyű volt. Csattanással vágódott, ujjbegyei megfeszülve káromkodták lilára az apró sebeket. És a Másiknak is könnyű volt, végig futni torkomtól a homlokomig, lágyan, mint aki egy selyemsálon alszik el, pont olyanon, amit a nagymamám egy díszdobozban tartogatott nekem a tizennyolcadik szülinapomra. Látod, suttogtad. Egy pillanatra neked is könnyűvé válhatott volna, belesimulni a rétegekbe, az üvegszilánkok kristályosodásába, egy lenni a formák közül, az utolsó jel.

Kiskoromban utáltam a kirakóst, mondtam halkan. Csak néztél, kicsit talán idegesen, mert nem értetted ezt az egészet. A kezeid lassan ereszkedni kezdtek. Mintha értetted volna, hogy nem illik bele az előző kockába, nem oda való, nem adja ki a teljes képet. Tétovázva nyílt ki a csend és a mozdulatlanság a maradás és a távozás között. A tenyered akart valamit, az arcom pedig megjegyezni próbált. A dohányfüst megállt, a dongás abba maradt, az utcazaj elcsitult. Végtelen illeszkedés, az arcom és a tenyered között. Anyám mindig azt mondta a sarkával kell kezdeni, suttogtam. Erre ujjaid felnyúltak a babahajaimhoz és fogást próbáltak keresni rajta. Mi legyen a sarok, kérdezted. Nem tudom, én sosem találtam meg. Mikor a földön sírtam, anyám odajött és megpróbált segíteni. Kiválogatta a kép négy sarkát, kettő kék, kettő barna. Látod, könnyű ez. Nem értettem, miért mindig onnan kell kezdeni, semmi érdekes sincs rajta. Bezzeg a közepe, ott van a zsiráf, a pillangó, a nárcisz, az írisz, a szemed, a szád. De anyám így látja a világot, saroktól sarokig. Én meg sehogy, csak a közepén

ragadt legfontosabb részeket, összerakatlanul, darabosan. Csak azokat a hülye, formátlan lyukakat utáltam rajtuk, amik széttépték őket. Folyton arra emlékeztettek, hogy folytatni kell, kapcsolni kell, csináld tovább. Pedig csak azt az egy pontot akartam nézni, azt az egyetlen közepet. Nem mindegy, hogy a zsiráf a barna földön áll-e, vagy hogy van-e ég fölötte? Így akartam lenni veled is, akkor, amikor azt mondtad ez az egész könnyű. Kapcsolódás nélkül lebegni. De túl nagy volt a szárazság.

 

*

A szőnyegen csak nekem van hely, más nem fér rá. A szétterített puzzledarabok és a barna, indás növények között ringatózom. A szigeten már nem ülnek gyerekek, nincsenek új figurák, kietlen tölgyfaasztalt látok, zöld bársonyterítővel. Nincs játék. Nagyon messze morajlik valami, kávé és a sörillat kapaszkodik a levegőben. Kezek úszkálnak körülöttem, az arcom lyukacsos. Azt mondtad könnyű, akkor most összerakom magam.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.