Jelige: WHALAKHI – Az elkótyavetyélt örökség

Tizenkét éve nem jártam arra, most is csak egy közeli program miatt vettük arra az irányt, miután sokat meséltem róla gyerekeimnek. A nagyszüleim háza egy békés megyei kis faluban volt, két órányi unalmas és zötyögős útra a lakhelyünktől. Amikor egymás után röviddel mindketten eltávoztak, sajnos nem volt kérdés, hogy a házat és mindent, ami benne maradt, el kell adni. Nagy sokára kelt el – egy átlagos nyugati használt autó áráért.

Hosszú, unalmas út után fordultunk be végre a faluba, ami ismerősnek tetszett. A település közepén egy „Megnyitottunk!” tábla virított a kis bolt kirakatán, a polgármesteri hivatal előtt csinos virágládák, és az évekkel ezelőtt leégett templom újjáépítése is elkészült. Néhány eladó táblát még itt-ott látni, de látszott, hogy van élet a kerítések mögött.

Gyerekként sokszor jártunk erre, és töltöttük itt a nyári szünidő nagy részét. Érkezésünk előtt még egy telefon otthonról, hogy a ház előtt elhaladó földút állapotát felmérjük, be lehet-e hajtani kocsival, vagy sártenger fog-e magába nyelni. A kerítés mindig szépen festettnek tetszett, még ha futó szőlő alá került is, és terebélyes rózsabokor fogadott, mikor utoljára jártunk itt egy kora tavaszi napon. Gondosan rendben tartott telken állt a ház, és óvta a kertet az avatatlan szemek elől. Az udvar középpontja a nyári konyha, ahol a nappali élet zajlott.

A főépületben csak tiszta konyha volt, ahol örök hideg és érinthetetlen tisztaság honolt. Ennek a helységnek fő dísze a piros-fehér kredenc volt, benne a vasárnapi terítékkel, amit valójában csak sátoros ünnepeken használtak. Itt akadt helye a vasalt, pirossal hímzett lenvászon törülközőknek, abroszoknak, ami még nagyanyám kelengyéje volt. A két sorban sorakozó csiszolt poharakat, amibe bor talán sosem került, az esküvőjükre kapták. Egy óriás fonott kosáron, abroszra szétterítve száradt a cérnametélt. Készítésekor hihetetlen sebességgel járt nagymamám keze a hatalmas deszkán, ahogy az egyforma vékonyra nyújtott tésztát szelte levesbetétté. Sokáig elnéztem a nyújtó, daraboló, szeletelő tömzsi kezeket, jobban tetszett, mint az újításképpen kapott cérnametélő gép tekergetése.

Lóca itt is volt, ha felhajtottuk az ülőfelületet, feltárult a láda, ahova bújt a sok újság papír, amit talán csak a beléjük bugyolált befőttek olvastak; a kiürült és gondosan kimosott tejes zacskók, az elhasználódott rongyok, amiket nagyanyám kései estéken vékonyan felcsíkozott, hogy aztán sárfogó szőnyeget szőhessen belőle. A szigorúan kamra-hűvös miatt csak ritkán merészkedtünk be. Egyedül akkor nyílt szinte folyamatosan az ajtó, amikor a sütemények óriási papírdoboza feltöltésre került. Egyre kisebbre vágtuk a szeleteket, hogy a felnőtteknek ne tűnjön fel az ebéd előtti dézsmálás. A kedvencem az aranysárga piskótából és a házi baracklekvárból készült tekercs volt, tetején porcukor páncéllal. De sűrűn lapult ott tökéletes zserbó, puha mézes-krémes és hókifli a furcsa nevű hájas tésztából.

A szobákban mindenhol szőnyeg védte a parkettát, mert az nagy értéknek számított. Minden zsúfolásig telve bútorokkal és fekhelyekkel, hátha vendég jön. Az ágyak hol ütősen kemények, hol süppedősen puhák voltak, így érkezésünkkor mindig tülekedés volt, ki melyiket kaphatja, kinek jut nehéz takaró, és kinek hatalmas toll paplan. Akkoriban még nem tüsszögtünk a libatolltól sem. A három helyiség közül a tisztaszoba jellemzően érintetlen maradt, itt soha nem vetődhettünk a feltupírozott dunyhákra, mint a másik mamánál. Szigorú rend szerint kellett a különféle takarókat egymásra teríteni, majd egy vastag, erdei jelenetet mintázó terítővel eltakarni.

Nagyanyám varrónő volt, igazi lábbal hajtós, fekete-arany Singeren dolgozott. A gép használaton kívüli állapotában a saját asztalába volt forgatva, aminek fiókjai igazi kincseket rejtettek. Hétkrajcáros fióknak hívtuk. De nemcsak varrt, hanem hímzett, horgolt és szőni is tudott. A hosszú évek alatt készült díszpárnák mesebeli kalocsai cirádás mintáit órákig tudtam elemezni. Talán szemérmessége kívánta meg, hogy minden felületet az általa készített textillel takarjon be. A szigorúan munka végén bekapcsolt, modern időket idéző tévé tetején is ott pihent az apró színesen hímzett terítő, csipke itt nemigen akadt. A televízió azonban életük végéig egy furcsán féltett tárgy maradt. Nem engedtek másik adóra kapcsolni, és a távirányító is átlátszó műanyag védőburkolatot kapott, hogy meg ne sérüljön, ha feltétlenül hangerőt kellett állítani. Hol nevettünk ezen, hol bosszankodtunk, nekünk hiányzott a szórakozás.

A fürdőszoba már az újkort idézte, kisméretű, babakék csempe védte a falat, a lehető legkisebb felületen – úri luxus volt még. A kád és mosdó mellett, amelyek alig csordogálták a vasízű vizet, már igazi angol vécé is volt, amit csak végszükség esetén, és csak nekünk, gyerekeknek engedtek használni. Téli zimankóban is a kert végébe kellett menni, a hófehérre meszelt régi pottyantós vécét igénybe venni. Rettegtünk a használatától, ezért valakit kíséretként mindig magunkkal vittünk, akivel aztán beszélgetni lehetett a reteszelt faajtón át.

A fürdőben már egészen korán mosógép is volt, ez még félautomata volt, és külön centrifugázó segített a munkában. Sokszor fogtak be nagymosáskor: még érzem, ahogy a forró víz égő vörösre színezi a kezemet, miközben az évekkel korábban használt műanyag gyerekkádból a beáztatott ruhákat a mosógépbe, majd onnan a centrifugázóba kellett átemelni. Sosem felejtem, milyen nehéz a vizes ruha. A magasan lévő szárítókötelet csak hokedlire állva értem el, és a sok le-föl ugrálásban teljesen kimerültem. Az elismerés érthetetlen volt: „jól van, fiam!”. Éveket gondolkodtam, miért nem azt mondták, hogy „lányom”.

Az nappalokat a másik épületben lévő nyári konyhában töltöttük. A kemence már elbontásra került, mire mi nagyok lettünk. Helyette sparheltet használtak, a tetején reggelire melegen, jó édesen várt a kakaó, vastag bőrrel a tetején. Imádtam nyitogatni a sütő vasajtaját, és látni, ahogy belobban a gyújtós.

Nagyapám reggel négykor már itt kezdett: megivott egy kupicával a házi barackból, megrakta a tüzet, kiválasztotta a megfelelő csizmát, majd elindult rozoga biciklijén – két oldalán egy-egy kosárral – a határba. Volt tennivalója bőven a földeken: szántás, vetés, kapálás, fattyazás vagy aratás. Mikor nagyobbak voltunk, vele tarthattunk kukoricát címerezni, ami bár egy-két hétig tartott, csak az első napon volt izgalmas. Amikor aztán tizenegy körül visszaérkezett, megitatta az állatokat, és körbenézett a veteményesben, hogy kihasználja az időt a déli harangszóig, amit a Kossuth Rádió közvetített. Addigra mi is éhesen telepedtünk a kinti lócára, pedig nekünk a reggeli nem volt még olyan régen. Nagymamám többnyire aprólék levest és sültet vagy pörköltet készített, néha csak grízes tészta, vagy szilvalekvárral töltött barátfüle jutott utána. Sose felejtem el a házi tészta ízét a gyöngyöző húslevesben, nekem nem sikerült azt a zamatot többé megidéznem. Szinte harapni kellett a finom, sok tojásos metéltet, és nem értettem, hogy a konyhában száradó, törékeny pici szálakból hogyan lesz ilyen ízletes, vastag tészta. A legfinomabb csemege a káposztás lepény volt, hajszálvékony burkolásban, sok reszelt borsos káposztával a közepén, kizárólag forrón. Az ebédhez nagyapámnak dukált egy kisfröccs, majd – egy rövid szieszta után – még egy a kocsmában. Sose láttam dohányozni, bár a mese szerint fiatalon Fecskét és Kossuthot szívott, és pityókásan se jött haza: azért mozdult ki, hogy a friss híreket megtudja, ami a Szabad föld oldalairól nem derült ki. Nem értettem, ha a férfiak kocsmába járnak beszélgetni, mit csinálnak az asszonyok, hogy ne unatkozzanak?

Este aztán jött az állatok etetése és elzárása: disznók, csirkék, kacsák mindig szép számban voltak. Az ólak ganajozásával kezdődött a ceremónia, előbb egy talicskára került a koszos szalma, majd hátra a ganéjra. A legnagyobb tiszteletet élvező disznók kaptak először friss vizet és moslékot, amit élvezet volt kevergetni. Darált kukorica, száraz kenyér vagy zöldség maradék került bele. Az állatok már alig várták: közelharc ment a vályúknál. Csak a fejünk búbja látszott, ahogy kapaszkodunk fel a fekete, zsíros tapintású, legyektől hemzsegő ólajtókra, hogy onnan lessük a nemrég született kismalacokat és anyajukat az ételért küzdeni. 

Utánuk kerültek sorra a csirkék, kacsák, és a ház körül fontos feladatot ellátó kutya és macska, akiknek mindig ugyanaz a név jutott. Nagyapám már egy esti rövid fürdőt vett, mikor nagyanyám még a konyhában takarította a vacsora maradványait, és készítette elő a hozzávalókat a következő nap ebédjéhez. Mindenkit korán nyomott el az álom, sosem ért ébren minket az esti film vége.

Most pedig itt vagyunk, újra látom a takaros házat, és úgy tűnik, az udvart uraló hatalmas diófa is túlélte ezt a sok évet. A virágok gondos új háziasszonyról árulkodnak. Megnyugszom, és megnyomom a csengőt, hátha beengednek, bár nem tudom, hogy ettől mit remélek.

Mandulaszemű, terebélyes, meglepően fiatalos hölgy érkezik, és csak rövid ideig bizalmatlan. Mikor megtudja, hogy nagyszüleimé volt a ház, és csak erre jártunk, kedvesen invitál minket.

– Van egy kis sütemény és házi meggy szörp a gyerekeknek, jöjjenek csak be, biztosan éhesek, ha ilyen messziről jönnek! – az udvaron foglalunk helyet, mesél az újításokról, a hátsó veteményesről és a gyümölcsös frissítéséről. A szörp is az új fákról származó meggyből készült már. 

Hosszan beszélgetünk, már ránk is sötétedett, de indulás előtt felkínálja, hogy körbevezet minket a házban is. Boldogan fogadom el, és belépünk először a kis nyári konyhába, ahol még egy nagyanyám által hímzett falvédőt pillantok meg, pont oda illet még most is. Inkább udvariasan félbeszakítom a ház bejárását: sietnünk kell, időre megyünk a szomszéd városba.

Hangosan hallgatjuk a zenét az autóban, nem akaródzik beszélgetni. A falvédő szövege azonban még sokáig zakatol bennem: „Bármerre jársz és visz téged az élet, az otthonod mindig visszavár téged!”.