Kilencven

Az öreg költő még a régi matériából készült, elnyűhetetlen volt. Minden reggel elballagott a közeli kisboltba, kiflit vett – hármat – meg egy tejfölt. Sanda pillantásokat vetett a tömény italok katonás soraira, aztán elfordította a fejét. Ilyenkor egy, a kopasz foltra fésült hajtincse kicsit pajkosan félrebillent. Néhányan köszöntek neki, ő pedig fejbólintással viszonozta. Azt gondolhatták, gőgös, pedig csak elfelejti betenni a műfogsorát. Azt majd olyan tíz óra felé, amikor – jó idő esetén – elsétál a parkba, és lejátszik egy-két sakkpartit. Június van, hát újra június – gondolta kicsit ingerülten. Régen mennyire várta! Minden könyvhétre megjelent néhány verse a legjobbak között, a válogatások ott sorakoznak a faragott könyvszekrényben, a legrégebbiek borítója már megsárgult, a lapok halkan zizegtek, mint az őszi levelek, ha nosztalgikus hangulatában egyikbe-másikba néha belelapozott.

Háromszor önálló kötettel is kirukkolt.

Az elsővel úgy állt a könyvessátor előtt, mint egy büszke apuka a szülőszoba folyosóján. Hát megszületett – futott át rajta a gondolat, és szerette volna megsimogatni a könyvhalmot. Aztán árnyékba húzódott, és figyelte, hányan állnak meg, veszik kézbe az elegánsan keskeny kötetet, és főleg, hogy hányan veszik meg. Nem voltak sokan. Sőt, ha őszinte akar lenni magához, két elegánsan öltözött nőn kívül senki. Egy könyv, egész délelőtt! Elszörnyedt, vigasztalta magát, hogy majd másnap. Vagy utána. Most még csak nézelődnek, de addigra rájönnek, hogy ki is ő, és mit alkotott! Dél elmúlt, amikor sajgó derékkal és átázott, csatakos ingben bement a patinás cukrászdába, és aprópénzét gondterhelten számolgatva kért egy limonádét. Senki nem ismerte fel, a pincérnő közömbösen vette fel a rendelést, és amikor nem kért mást, sanda kis félmosollyal megrántotta a vállát. Lassan szürcsölte a hideg italt, nézte a hullámzó tömeget. Volt, aki hatalmas szatyorban cipelte diadalittas könyvvadászmosollyal a zsákmányt. A nagy írók és elismert lírikusok persze az árnyékot adó csíkos ernyős asztaloknál ültek elegáns nyári öltönyben, és magabiztos mosollyal dedikáltak. Őt nem kérték fel, a kiadó, amelyik végül hajlandó volt felkarolni az ő verseit, meglehetősen kicsi volt, csak egy asztalkát kapott a téren. Talán jótékonyságból. Még most, ennyi évtized után is heves gyomorfájást érzett a megaláztatástól. Amikor vége lett a könyvek és az alkotók ünnepének, a kiadó adott neki ötven könyvet, hogy próbálja elsózni, ez a honorárium, és azzal kitessékelték az irodából. Aztán más szelek kezdtek fújdogálni, s a költő megtanulta, hogyan kell helyezkedni, mit kell írni, melyik szerkesztőség ajtaján érdemes kopogtatni. Vagy megsértődöm, vagy írok és élek – gondolta akkoriban, és egy pár év múlva már ő is egy nagyon jó helyen ült, közvetlenül a szabadtéri színpad mellett felépített pavilon asztalánál. Megzenésített verseit egy feltörekvő zongorista és egy csinos, elegáns lány adta elő, később ő lett az első felesége. Jó évek, sőt évtizedek jöttek. Alkalmi versei mindig megjelentek a közkedvelt irodalmi lapokban, persze nyomtatásban, akkor még sehol sem volt ez az újféle módi. Nem jutott eszébe a pontos kifejezés, de nem is törte rajta a fejét.

Messzire elkerülte a teret. Már régóta nem ment ki, a kiadók és a szerkesztőségek elfelejtették. Egyszer megtalálta a könyvét – a másodikat – egy antikváriumban. „Selejtezve” – ez volt belepecsételve, valami kis kerületi könyvtárból került eladásra. Megvette, aztán beledobta az első kukába. Amikor erre gondolt, már nem is fájt. Az árnyékos kis mellékutcában osont, a tejföl csöpögni kezdett, távoli zeneszót sodort felé a szél. Megállt egy kirakatnál, kicsit behúzta a hasát, úgy nézte magát oldalról, lehúzgálta a kabátját. Ki kéne mennem megnézni a felhozatalt, kézbe venni néhány könyvet, beleszagolni, átpörgetni a lapjait – sóhajtotta. Aztán legyintett, két vihogó kamaszlány sandán ránézett, egyikőjük behúzta a hasát, és peckesen elvonult mögötte.

Egyidős vagyok a könyvhéttel! – nézett megdöbbenve egy félig leszakadt plakátra. Egek, betöltöttem a kilencvenet! Leült egy kopott padra. Túlságosan melege lett, fehér karikák kezdtek pörögni a szeme előtt. A tejföl cseppjei – futott át rajta a gondolat. S elhatározta, ha hazaér, megírja. A tejföl fehér csöppjei, ez lesz a címe. Aztán szól a dédunokájának, tegye fel a gépre. Online – jutott végre eszébe a szó. Lassan felállt, és elindult a tér felé. A szatyrot a padon hagyta.