Takarásban

A hátamon véraláfutásos csíkok,
soha nem csituló félelemről
árulkodnak.
Takard el a szemedet alaposan.

A nyakamon alig látható
nyomokat hagyott
a bolondok vissza-visszatérő
kényszergesztusa.
Takard el a szemedet alaposan.

A szemem íriszében
kopottas színvilág,
akaratom ellenére tör
fényt.
Takard el a szemedet alaposan.

Ragacsos tenyeredben málnaillat,
a légszomj fészke,
átjárja a légcsőt, bevájja magát
a tüdőbe.
Eltakartad már a szemedet alaposan?

Tudat alatt

amióta elváltunk,
foglalkoztat a semmi,
többet gondolok
az ürességre,
mint rád valaha.  

mosolyom kényszerű,
nevetésem műszer.

megkopott tavasz után
lecsiszolt nyár.
várhatóan más nővé
színez a tarka ősz,
még az idegőrlő tél előtt.
csak a délelőttök állandóak.
úszol egy sötét, szélein fényekkel
csipkézett ismeretlen vízfelületen.

Dal süket fülbe

Énekeld el nekem azt
a mostanában kegyetlenül
fojtogató dalt, amelyre csak
mi ketten emlékszünk.
apa se hallja, úgy énekeld.
a rigó se hallja, úgy.
az ablakban virrasztó
kaktusz se hallja, úgy.
énekeld bele süket fülembe!

Szemfényvesztés

Évszakmentesek a fák,
széltől védve szunyókálunk
kis napszúrta szobában,
hol az álom addig megoldás,
míg felébredünk.

1998-ban született Budapesten, az ELTE kémia szakán tanul. Verseit az Amúgy online folyóirat közölte.