Ugrás a tartalomra

 

Hajnali bohóc

Jegyzetek, smink nélkül

(1.) Nevetés

Néha a legváratlanabb helyzetekben tör rád, máskor, mikor nevetned kellene, még mosolyod is erőltetett. Bergson, akit sokan a legnagyobb francia filozófusként tisztelnek, egész könyvet szentelt a nevetésnek. Írt az idő és szabadság viszonyáról, a teremtő emlékezetről, megkülönböztetve egymástól az értelmi és érzelmi memóriát. A biológiai tényeket azonban nem választotta külön az elméleti összefüggésektől. Azt vallotta, hogy nemcsak kimutatni lehet – hanem megmutatni is. Az idő számára nem a múlt, jelen és jövő, hanem a folyamatos jelen. Ha valamit alaposan megfigyelek, az idő múltán a megfigyelt dolog tartalma, jelentése egyre dagad a megfigyelés közben rárakódott jelentésektől. És amiről beszélünk, a róla való beszéd közben maga is alakul. Így vizsgálta a nevetést is. – Mit jelent? Mi van a mélyén? Mi egyezik meg a pojáca fintorában, a szójátékban, a bohózati félreértésben vagy egy vígjátéki jelenetben?  És hol keressük a komikumot? Csakis a sajátosan emberiben! „Egy táj lehet szép – írja –, elragadó, felséges, csúf vagy jelentéktelen; nevetséges sohasem lehet. Nevethetünk egy állaton, de csak azért, mivel valami emberi magatartást vagy kifejezést veszünk észre rajta.” A tárgyak formáján is lehet nevetni, mert a formát az ember adta. Az érzéketlenség is az ember sajátja, ami gyakran jár együtt a nevetéssel. A nevetésnek pedig a közöny a „természetes légköre”. Nincs nagyobb ellensége az erős érzelemnél. Amikor nevetünk, elfelejtjük a rokonszenvünket. Vajon a bohóc valóban nem rokonszenves? Talán sok kisgyerek ezért fél a bohóctól? Mert még nem közönyös, mert vannak érzelmei, a bohóc szánalomra méltósága pedig félelmet kelt benne? „Egy pusztán észemberekből álló társadalomban valószínűleg már sohasem sírnának, de talán még mindig nevetnének” – olvasod megint Bergsont. Ha egy dologgal, személlyel teljes mértékben tudsz azonosulni, az rögtön súlyossá, komorrá válik. Ha közönyös vagy: a drámából komédia lesz. Miért tör ki önkéntelenül a nevetés, mikor valakinek a halálhírét hallod? Védekezel a halál ellen a zsigeri közönnyel. A halál nem fogható fel értelmeddel. Képtelenségnek tartod, ezért nevetsz.

 

(2.) Felejtés

A felejtés nem következik szükségszerűen a nevetésből, hacsak úgy nem, hogy a pillanatban elfelejted a létezésedet. Megszűnik a „viszonylagos”. Kundera nem csak ezért írta A nevetés és felejtés könyvét, a Nevetséges szerelmeket és A lét elviselhetetlen könnyűségét – de írhatta volna ezért is. Megszűnik a tudat, hogy csodálatosak Isten dolgai. Mintha ez a nevetés meggátolná, hogy az angyalok az ördögök fölé kerekedjenek. Hogy énekeljenek – a nevetés helyett.

 

(3.) Jorge

Umberto Eco regényében, A rózsa nevében nemcsak a gyilkosságok után nyomoznak, hanem egy titokzatos könyv, Arisztotelész Poétikájának elveszett második része, a Komédia után is. Jorge atya, a vak könyvtáros (utalás ez Jorge Luis Borgesre és az ő könyvtárára: mint a világot jelképező labirintusra) a nevetéstől félti saját rendszerét, mert a nevetés kikezdi az igazságot, a komolyságot, az örökérvényű dolgokat. S azért is tartja veszélyesnek a nevetésről szóló értekezést, mert egy Filozófus írta. A nevetés így egészen más értelmet kap, mint a hétköznapokban: „művészetté magasztosul, megnyílnak előtte a tanult emberek világának kapui, bölcselet és csalárd teológia tárgya lesz.” A nevetés szerinte az ördögi hatalom eszköze, de azt is megtanítja, hogy aki fel tud szabadulni az ördögtől való félelem alól, úgy érezheti nevetés közben, hogy a maga ura lehet. És ez fölöttébb veszedelmes. Vilmos mester erre azt mondja, hogy Jorge atya az ördög maga, mert az ördög „a szellem elbizakodottsága, a mosolytalan hit, a soha kétségbe nem vont igazság.” Két világkép ütközik tehát össze itt. Az egyik szerint a nevetés olyan kísértés, amely az isteni rendre leselkedik, lévén a teremtett tökéletesség kétsége és kritikája; a másik szerint a nevetés, az irónia joga a világ megértésének és az emberi múlandóság elfogadásának a kulcsa.

 

(4.) Félelem

Félelemmel nem lehet élni (hamar kimerül az ember). A félelem nélküli élethez „teljes elem” kell. Szójátéknak tetszik, mégis mélységes és magasságos üzenete van. A teljes elem ugyanis nem más, mint a hit a ki- és a be-teljesedésben.

 

(5.) Lelkiismeret

Ha létezik érzelmi intelligencia (márpedig létezik), úgy semmi meglepőt nem találunk az „intellektuális lelkiismeret” kifejezésben. Ezt a fogalmat Nietzsche használta A vidám tudomány című könyvében, amikor szóvá tette, hogy „a legtöbb embernek nincs intellektuális lelkiismerete”. A „legtöbb ember” alatt azokat értette, akik úgy hisznek valamiben, hogy előzőleg nem vizsgálták meg a hitük tárgya melletti és elleni érveket. Nietzsche számára a legfőbb érték a bizonyosság utáni vágy volt, s ezt filozófiai úton próbálta elérni. Szegény Nietzsche nem tudta, hogy a logikai-racionális érvelés nem a hit értékkörébe tartozik! A hitbizonyosság ugyanis éppen azt jelenti, hogy bizonyságot szereztünk hitünk tárgyáról. A hívő ember szemére vetette, hogy nem kérdez. De ebben is tévedett. A hívő ember folyton kérdez, és válaszokat is kap. A hívő ember bizonyossága, hogy megszólította őt az Isten. Tud beszélgetni vele. Tehát van intellektuális lelkiismerete. Racionális érvekkel nem tud meggyőzni másokat a hit tárgyának létezéséről; de a bizonyításra nincs is szüksége, ha ő maga már bizonyosságot szerzett.      

 

(6.) Mars

A tudósok azt kutatják, mi kell ahhoz, hogy lakhatóvá tegyük a Marsot. Sok-sok pénzt fektetnek kutatásaikba. Valahol még tisztelem is ezt a bátorságot. De vajon mit tesznek, mit teszünk azért, mennyi pénzt, gondolatot fektetünk abba, hogy lakható maradjon a Föld? – Én egyelőre nem bíznám a Marsot az emberekre.

 

(7.) Együtt

Zavarba ejtett egy levél. Visszajelöltem egy érzékeny és művelt embert a közösségi oldalon. Azt írta, megtisztelő számára, hogy elfogadta invitálását egy olyan valaki, aki fölötte áll. Erre azt válaszoltam, hogy nem jutunk sehová, ha az emberek egymás fölött állnak – egymás mellett azonban méltók lehetünk arra, hogy emberek legyünk. Zavarom még mindig tart, de remélem, hogy ő legalább megnyugodott. 

 

(8.) Az Olvasó

Halász László pszichológus-irodalmár ezt a címet adta 1983-ban kiadott könyvének: Az olvasás: nyomozás és felfedezés. Eszembe jutott a Magyar Napló folyóirat velem készített interjújának címe: Minden írás: nyomozás. Ugyanarról szól tehát az olvasó és író útja: bármit teszek, valamilyen értelemben nyomozó vagyok. Újságíróként a világ és az ember kapcsolatát faggatom, tudományos kutatások során problémákat vetek föl, téziseket fogalmazok meg, megpróbálom ezeket bizonyítani; költőként pedig önmagam után nyomozok. Ám nem lehet mindig mindegyiket egyszerre. S hogy mit írok, az attól függ, milyen nyomoznivalóra bukkanok. Két ember viszonyát ugyanúgy lehet kutatni, mint talmi bolyongásaimat a létezés labirintusában, vagy ember és Isten kapcsolatát. Nagyjából erről beszéltem az interjúban. Halász László tizenegy (magyar és világirodalomból választott novella) elbeszélés-lélektani értelmezése után önálló fejezetet szentelt az információ-feldolgozó műbefogadásnak. Az olvasó éber órája című esszében a szépirodalmi művekkel való találkozást olyan randevúhoz hasonlította, amely rendkívüli élményeket tartogat. Az író fölkínálja a légyottot, élménnyel viszont az olvasó tölti meg azt. Nem kapja, hanem adja az élményt – önmagát ajándékozza meg. Persze, sok múlik azon, milyen a partner, jó volt-e a választás. Mert az olvasó néha téved, kiderülhet a partnerről, hogy korosabb vagy véznább, mint amilyennek ígérte magát, és nem mentes a káros szenvedélyektől sem. De ha valóra válik az ígéret, megéri az éberséget, mikor fölfedezi a másikat – és benne önmaga után is nyomozhat. Rádöbbenhet, hogy léteznek olyan világok, ahol eddig még soha nem járt, pedig az övéi voltak, már születésétől fogva. Az író képzelete az ő valósága, vagy az író találta ki az ő képzeletét? Azt hiszem, a kettő között nem lehet különbséget tenni. Az „éber óra” pedig nem idő, hanem lelkiállapot.   

      

(9.) A nem-olvasó

Musil három kötetes befejezetlen műve, A tulajdonságok nélküli ember különös éberséget kíván. Az emberi lélek irodalmi ábrázolásának olyan kísérlete, amit az irodalomtörténeti bulvár a relativitáselmélethez vagy a kvantumfizikához hasonlít. Győrffy Miklós írta, hogy nem is lehet befejezni, mert a regényben végiggondolt szellemi cselekvéslehetőségek maguk is végtelenek. A könyv több részletét az író halála után egy évvel, 1943-ban adták ki, köszönhetően az olyan támogató előjegyzéseknek, mint amilyen a Thomas Manné volt. A két évtizednyi munka amúgy röviden összefoglalható: a főhős a lehetőségeket többre tartja a valóságnál; a szellemi, érzelmi, erkölcsi tulajdonságait nem képes újrateremteni, így a befejezés hiánya eleve koncepcionális. Nem is ezért jutott eszembe a regény, hanem a cím miatt. A tulajdonságok nélküli ember nyomán felötlött bennem a könyvek nélküli ember képe. A nem-olvasóé. Nem azt mondom, hogy „tulajdonságok nélküli”, arra azonban kíváncsi volnék, hogyan tudja újrateremteni szellemi, érzelmi és erkölcsi önmagát. Mert az imához is kell az A Könyv.  

 

(10.) Ismétlés

Néha azon kapod magad, hogy már megint ugyanarról gondolkozol. Nemcsak te, hanem én is. Megesik, hogy te is, én is ugyanarra gondolunk, csak nem tudunk róla. Nem lehet azt mondani, hogy ismételjük – mert még csak nem is ismerjük egymást. A Hajnali bohóc morfondírozásai előtt megjelent „kis esti könyv” két egymást követő passzusa ugyanazt a címet kapta, mint a fenti két följegyzésé. Egy pillanatra elcsábított a gondolat, hogy újra kellene írni ezeket a címeket. Nem hiszem, hogy ismételném önmagam – közben ugyanis változtam. Többet olvastam, és többet gondolkodtam. Így jöttem rá, hogy kevesebbet olvastam, mint szerettem volna. S hogy keveset tudok.

 

(11.) Kevés

Erre szokták mondani, hogy relatív. Einsteint természetesen nem értem, csak sejteni vélem, és a sejtéseimről gyakran kiderül, hogy csalókák. Ekképp kísérletet sem teszek a megértésére. Van ugyanis egy saját relativitás-elméletem, amelyben nem szerepel a tér, csak az idő. A relatív számomra nem azt jelenti, hogy valamit mindig valami máshoz viszonyítok, mint inkább az éppen akkori önmagamhoz. Ha egy adott pillanatban a tőlem telhető legtöbbet tudom adni, akkor megtettem mindent, amit tudtam. Ez tehát az abszolút, melynek az a specialitása, hogy folyton változik. Hol több, hol kevesebb, mégis a minden – mindenkor.

 

(12.) Mindenkor

Mindenkor: tehát mindig és minden körülmény között. Az erkölcs kulcsszava is a mindenkor. Nem létezik olyan, hogy most csak egy kicsit, és olyan sem, hogy igen, de… A Négyszögletű Kerek Erdő egyik emblematikus figurája – emlékszel rá, ugye? – azért menekült a szomorúság elől, mert rájött, hogy az emberek milyen viszonylagos fogalomnak tartják a szeretetet. Ez volt az a pillanat, amikor egész szókincse a „dömdödöm”-re redukálódott.  Lázár Ervin hőse rájött, hogy az erkölcs kulcsszava nem egy, hanem kettő: mindenkor szeretni. Meghiszem azt, hogy nehéz. Mert könnyű erkölcs nincs. Illetve, van – de azt másképpen hívják.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.