Megbocsátó szép üzenet

Marton-Ady Edina

Tömeg

Hangosan lobog a zászló. A vászon hullámzó, nehéz hangja tölti be a zsibongó tömegben ritkán beálló csendet. A férfi, hátát a zászlórúdnak vetve, nyugodtan álldogál a forrongó, izzó emberáradatban. Nehéz, vádliig érő teveszőr kabátjának zsebéből előkandikál az aznapi újság, másik zsebében üveg, talán bor vagy konyak, de a forma kivehetetlen, beazonosíthatatlan. Cigarettát szív. Jó illatú, minőségi dohányt. Az enyhe vaníliás aroma körüllengi, néha krákog, erős a cigaretta, vagy csak már elszokott tőle, próbálja egy ideje letenni, vagy, ahogyan kialkudta egy vasárnapi ebéd alkalmával, csökkenteni a napi adagot. Néha felnéz a füst után, leginkább akkor, amikor sikerül karikát fújnia. Az ég éles kék, hunyorog tőle, fáj a szem ettől a ragyogó, éteri ürességtől, felhő sem enyhíti, nem való ez az embernek. Kegyetlen, égi tisztaság. Hideg volt az éjjel, látta idefelé jövet a pocsolyák vastag jegét, egy nap alatt dobták el a fák a maradék lombot, ropogtak talpa alatt a fagyott, őszi barnákban tobzódó növényi szeletek. A villamos felé hang nélkül villogó mentőt látott, pár méterrel előtte állt meg, emberek csoportja állt ott, budai asszonyok, vastag kabátban, frissen sminkelt, ráncokba sűrűsödött arccal, egy férfi, szürke kabátban, kalap nélkül. Kalap nélkül. Hát így is járnak már ma emberek. Hozzáér a karimához, a gyapjúból készült keménykalapot kicsit feljebb tolja, jól látszik vastag, dús szemöldöke, hatalmas, sötétbarna, olajos fényű szeme. Megáll egy percre, a piros ruhába öltözött mentősöket figyeli ő is, ketten vannak, gyorsan, pontosan dolgoznak, koppan a hordágy a járdán, kerekeken gurítják oda egy, a fal mellett fekvő, mocskos szövetekbe burkolt, mozdulatlan halomhoz. Az egyik leguggol, opálos fényű gumikesztyűt húz a kezére, bontani kezdi a takarókat. Vár. Figyel. A mohó kíváncsiságot, az arcokhoz emelt kezek álszent szomorúságát, a szájszélekbe finoman kiülő undor ívét. Rágyújt. A második slukknál az addig mozdulatlanul álló mentős is lehajol, hatalmas gesztusokkal magyarázni kezd, majd megpróbálják átemelni a testet a hordágyra, de a test nem hajlik, nem akar segíteni, rönkdarabként, a legkisebb hajlékonyság nélkül feszül az óvatos kezekbe. Végül sikerül, becsapódó ajtók, a megkülönböztető jelzés elalszik az autón, már nem kell sietni, beáll a sávba, a zöld jelzésnél ki, a főútra. A rongyhalom ottmarad a földön, az addig figyelő tekintetű emberek továbbmennek, a szürke ruhás férfi arrébb rúgja az egyik takarót, aminek csücske kihajol elé. Papírzsebkendővel törli meg a fekete bőrcipő hegyes orrát. Ő eldobja a végigszívott cigarettát, gondolkodik, nem tudja őket kikerülni, erre van a legrövidebb út a villamoshoz, és már így is késésben van. Mikor elmegy mellettük, hallja, a templomba igyekeznek, a piros sálas asszony éles, magas hangon sápítozik, késni fognak, mert meghalt ez itt, az utcán, megfagyott, ők meg késnek miatta, jaj, mit fog szólni a tisztelendő úr. A villamoson is erre gondol, a templomok soraiban ülő, összeszorított térdekre, az ájtatos imákba burkolt arcok éjszakai, vágyódó, kéjtől izzó tekintetére, az izzadó tenyerekkel összekapaszkodó „Béke veletek”-re, a tegnap esti lányra gondol, a keresztre a nyakában, amit a hátára tolt, amíg szeretkeztek. Aztán megérkezik a térre, késve, már megkezdődtek a beszédek, de ő lassan, komótosan sétál befelé. A vállak néha hozzásimulnak, néha lökik, durván, keményen, összezártak a testek, majd felengednek, utat nyitva befelé, jobbra, balra és ő arra indul, engedve a tömeg akaratának. Illatok, szagok keverednek, emberi hús, izzadtság, dezodor, parfüm, és ő Bábelre gondol, egy érzéki, láthatatlan, hatalmas toronyra, bezárt, ezernyi illatból összerakott test ébredne ott, alakot öltene, szörny lenne, hatalmas, kékes, fémes testű, arany szemű lény, a világ összes szagolható részecskéjével sejtjeiben. Akkor látja meg a zászlórudat, körülötte lélegzetnyi szabad területtel. A rúd enyhén megremeg, amikor nekidől. A beszédet hallgatja, az elmosódó, lenge mondatokat, amik nem hagynak semmilyen visszhangot a körülötte álló tömegben, az arcokat figyeli, az üres szemeket, az erőtlen, előreeső vállakat. Először a cigarettatárcáért nyúl, ki is emeli a mély zsebből, óvatosan, az újság ki ne essen, majd meggondolja magát. A másik zsebből kihúzza az üveget, az aranyszínű címke megcsillan a fényben. Letekeri a borvörös kupakot. Nagy, hangos kortyokban issza ki az egészet, majd az üveget maga mellé teszi a földre, közvetlenül a zászlórúd mellé. Cigarettát vesz elő, rágyújt, s miközben hunyorítva újabb karikát ereszt az ég felé, arra gondol, hogy erről írnia kell majd, s miközben a szavakat keresi, eszébe jut pár sor:

„Kínlódtam s nem hagyom abba
S úgy nézek bele a Napba”
    (Ady: Tegnapi, vén riadó)

Megbocsátó, szép üzenet

testem elmorzsolt karcsúsága
beégett karcos tenyeredbe,
„Rég hervadt virág”
életvonalunk megszakadt,
nyomát keresni nem merem,
szemedben pöttyökben ülnek álmaink,
mély verem. kút. poshadt. illata részeg.
hangod hangtál, átzeng az újságpapíron.
szerettelek.
s kutatni foglak, míg lehet
„fövényes múltban, zavaros jelenben”.
szeretni, míg szív dobog bennem.
mert köszönök neked, annyi „volt Lédát”
amennyit asszony megköszönni tud,
míg egy volt, nagy szerelmen lép át.
többé nem csókolhatsz szirmaim közé.
jöttöddel lettem teljes, s távozásod
asszonyos rab-útra taszít most újra,
elfeledlek, ahogyan lehet, félig csupán,
mert ott maradsz a kitöltött borban, cigarettafüstben,
az utcán, hol lábnyomodba pontosan lépek,
s Párizsba sem mehetek többé.
komótos, óvatos, női keggyel
megbocsátok,
s humorral, mosollyal várlak,
s ha sértett úri kedvvel el is fordulsz,
százegyszer-százszor varázsollak
újra, mert így szeretlek,
én.

Palackposta

Házak közé taposott, olcsó cigarettabűz,
tüdőre húzott trágyaszag.
Arcok. Egyre karcosabbak.
Nevetni régóta tiltott, nem szabad.

Mélyebbek lettek itt a szemek.
Benned, bennünk, vacakol már minden.
Rozsdás fogaskerék, made in china cetli.
Elhazudott, elkent minket az Isten.

Disznófejű urak, olcsó parasztok.
„Feledjetek, hisz jól tudtok feledni.
Szívetekben már nem gyúl láng soha.”
Késő már nektek új utat keresni.

(A szerző egyik kedvencére, Ady Endre Feledjetek című versére írva, mely a kötetben meg nem jelent versek közt található. Kelt 1899. okt. 04-én.)

Ilyés Krisztina

Viszontlátás      

        Válaszvers Ady Endrének

Rég láttalak.

Sosem féltem még ily nagyon,
gyengeséged megbénít a kapuk előtt.
Koszorúkkal ostorozzák kihűlt tested.

Rég láttalak.

Csókjaink mögé bújva
játszottunk héja-nászt.
Eltáncoltuk a sötétséget
a boldogtalanság báli ruhájában.
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Te csak magad szeretted végig,
nárcisz-imáddal elbocsátottál.

Rég láttalak.

Ezidáig féltem a haláltól. Te ne félts engem.
Fakadj túlvilági dalra, készülődj:
kergetőzünk még kicsit odaát.
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Kopriva Nikolett

A levelek sem
               

                       Ady Endre A megőszült tenger című versére

A fal remeg, amikor túl hosszan hazudunk magunknak.
Hogy nincs itt káosz, olykor nem szakad le a plafon,
és nem csukódnak ránk idegen ajtók hajnalonta.

A fény fogy. Elnyelik a lámpaburába halt bogarak.

Remeg a test, érzi, valami nem illő nevelkedik benne.
A levelek lehullnak, meghalnak inkább,
ha nem tűrik meg a növényt. Víz áll a házban.
Hangtalan, szinte nincs. Csak az óra dübörög.

Percenként törik meg a lét.

Éjjel valami leveti pikkelyeit, árnyékát őrzik a terek,
fehér nyomát  felszántott levélszőnyeg.
Nem mondjuk ki: bennünk forr a tenger,
bennünk őszül meg.