Ugrás a tartalomra

 

Műanyag szalonnával is jól lehet lakni

Az abszurd nem csupán agymenések metamezeje; megvannak a maga szabályai, a hazai irodalmi környezetben pedig meglepően sokan művelik jól. Az abszurd magasából rálátunk a dolgok egészére, a világ hibáira, visszásságaira, a kilógó lólábakra és lófejekre, a szellemi fejlődés alternatív, de járható útjaira – és talán kicsit a valóságra is. Az abszurd meghökkent és kizökkent, megtorpedózza a begyöpösödött, racionális elmét, tisztít, de ahhoz, hogy hatni tudjon, fel kell adnunk hozzá mindazt, ami szellemi elszigeteltségünket táplálja. Az abszurd mögött nem mindig móka lapul, van, amikor dráma, teozófiai viszketegség vagy épp tragédia faragja végső formájára.

Ménes Attila Műanyag szalonna című kötete abszurd, rövid szösszenetek vaskos gyűjteménye, egy érdekes elméleti kísérlet arra, van-e élet a megszokott normalitáson és a földhözragadtságon túl: áltudományos karcolatok, szatirikus törpetárcák, masszív, filozofikus futamok, groteszk mikromítoszok legjava alkotja, de a hangosan felépített hoaxtól a lírai sorokig szinte mindent felvonultat, amit a műfaj csak elbír. Eleinte a szerző a Facebook-oldalán engedte útjukra ezeket a kis kalandokat, melyek rövid terjedelmüket és ütős hangvételüket tekintve nem is ütköztek befogadási nehézségekbe a közösségi portálon. A szövegek bár kicsik, mégis hatalmasak, miniatűr freskók, gondosan megkomponált, kicsomagolt versek. Tanulságuk ritkán van, de amikor nincs, épp a tanulságtalanság a magvas tanulság, ami röppályára állítja a történést.

„A semmibe táguló világegyetem: abszurditás. Az ember léte ebben a világegyetemben: még nagyobb abszurditás. Az ember nélkül elképzelt világegyetem: még annál is nagyobb abszurditás. És innen kezdve az abszurd ott van mindenütt, csak jó szem, hideg fej és forró szív kell hozzá, hogy szembenézzünk vele.

Ménes Attila „harmsziádái” az örkényi egypercesektől a harmszi groteszken át a zen koanokig terjedő, meglepően széles sávban kalandoznak. A rövid elbeszélések az orosz abszurd klasszikusáról, Danyiil Harmszról (1905–1942) kapták a nevüket. Harmsz az orosz abszurd egyik legkiemelkedőbb alakja volt, műveit racionális alapokra támaszkodó irracionalitás és nyelvi bravúrok jellemzik, amúgy Harmsz apja Csehov és Tolsztoj személyes ismerőseként már fiatalon beavatást nyerhetett az alkotáshoz nélkülözhetetlen mágiába. Ahogy Hetényi Zsuzsa irodalomtörténész, Harmsz magyar fordítója írja, az orosz szerző és Örkény István groteszk látásmódja közeli rokonságban áll, és ennek a látásmódnak „függvénye a valóság, és nem fordítva”.

A valóság képlékeny, dadogó definíciói közt ténfergő gondolkodó inkább költ magának saját valóságot, mintsem beérje másokéval, és ebben a bolyongásban a fekete humor nagy segítségére lehet. Mert a teremtést és újragondolást mindig valamiféle kataklizma előzi meg, ahogy a szerző is írja: „Mintha egy erő harmóniára törekedne, és így próbálná helyretolni az elrontott világot.”

Szisztematikusan tömörít, gubancol, majd kisimít. Mintha a sok kis történet egyesített ereje egy korszakokon, generációkon,  országokon és világokon átívelő össztársadalmi katasztrófát vagy újrarendeződést jelezne előre. Teremtés és pusztítás, mikro- és makrokozmoszok harca zajlik az akut ötlettolulás határmezsgyéjén. A sűrűn előforduló ontológiai és egzisztencialista fogalomboncolgatások talán még jobban kiemelik a lelki vergődéseket, metafizikai hátteret is biztosítva a műveknek. A hagyományos értékek és megszokott, jól bejáratott fogalmaink relatívvá válnak.

Ezek az eleven, erőteljes írások szinte leugrálnak a lapokról, a szerző pedig nem óvatoskodik – az óvatoskodás a gyávák műfaja –; jól is áll neki a téma, sokrétű műveltségét pedig sarabolóként használja: kiszedi a gyomot, elegyengeti a talajt, majd szortíroz. Sziporkázó, de érzékeny is, az önreflexiós monológok általában sötét tónusúak, egyes írások pedig összecsengenek és rímelgetnek egymásra, így végig azt érezni, mintha valami kimondhatatlan bujkálna a sorok közt, ami egyre csak kifelé készülődik, várja idejét, hogy a befogadó olvasó megidézze. Felkavaró, néha brutális, a markáns transzmutációk elemi erejével sodor magával, aki meg nem bírja az abszurdot, könnyen túladagolásban lehet része.

 

„Mese arról, hogy idejétmúlt kifejezések új jelentésre vadásznak

Amint Örkény mester látnoki erővel megjósolta volt, bizonyos szavak idővel elveszítik eredeti értelmüket, és radikális jelentésmódosuláson esnek át.

A kiürült hangalak egyfajta zombiként sokáig bolyonghat a fogalmi tér szürkületi zónájában, lét és nemlét mezsgyéjén. Keresi, sóváran sisteregve, szimatolva lesi a felbukkanó tartalmakat. Ilyenek keletkeznek is hébe-hóba, s ez friss reményt csöpögtet a néhai megnevezés elhervadt szívébe.”

Stílusos szökés a megkérgesedett kommersz és a kondicionált társadalmi szerepeink mátrixából. A rugalmas dramaturgia éles kanyarokkal operál, és még élesebb tényekre világít rá: vajon miért ilyen kiszolgáltatott az ember az éjszakai álmok uralmának? Mert az álmok elragadnak és hatalmukba kerítenek, „az álmodás szánalmas, megalázó és rémületes bűn, saját érdekedben többet ne engedd álmodni magad”. Az álmok megfosztanak mindenünktől, oda a szabad akarat és az önuralom valamennyi fajtája, melyek csak éber tudatállapotban érvényesülhetnek. Az álmok átveszik az irányítást, lenyűgöznek, rabjai leszünk: az álmok rangvesztett állapotba hoznak.

És ha már a fejben járunk: mi a gondolat? Honnan származik a gondolat tartalma? A kitartó szellemi műveletek véget nem érő kérdéshalmaz felé konvergálnak, úgyhogy e zavarba ejtő kötetben bőven akad rágcsálnivaló, amibe simán beletörhet a felkészületlenek foga. De az abszurd már csak ilyen.

 

„Normális emberek

A normális (természetes, egylelkű) emberek szinte mindig normálisan viselkednek, panaszt ritkán hallani rájuk. Mínusz helyen is elférnek, szikla a matracuk, kő a párnájuk, ág alatt alszanak, miattuk nem kell megágyazni. A fejlődés egy bizonyos fokát képviselik. Alig izzadnak, nem ragadnak, sokat mosdanak, babaszappan illata lengi körbe őket. Emésztésük ritmusához órát lehet igazítani, erkölcsi érzékük csorbítatlan. Mindegyiküknek egy jó barátja van, és férje-felesége, őszi délelőttön csöndes bölcső ring a gangon.”

A normális unalmas – és ez vastagon illik az alkotóművészetekre, pláne az irodalomra. A ménesi birodalomban a paletta márpedig igen széles: hol rideg, hol szellemes, hol agyzsibbasztó, hol elgondolkodtató írások váltják egymást, gyakori zen koanos áthallásokkal, amikor is a túlbonyolítás egyetlen vágással egyszerűsödik le, határozottan rámutatván a dolgok és helyzetek mögött rejlő végső ürességre – itt Novák Valentin Maj Om Ce-történetecskéi ugrottak be.

A sztorikban tébláboló karakterek derűs kilátástalansága és az elszarusodott egók gyors bomlása a téridő fogságában friss levegővel töltik fel a sorokat. A lenyűgöző vizualitás felszínén rendkívüli élethelyzeteket és blikkfangos piktúrákat láthatunk meg. A mélyebb miniesszéket – A tévutak eredete és fejlődése, Szórakoztató agyműködés – pihenésképpen oldják fel az olyan könnyedebb írások, mint a Ballada a láthatatlan villamosról és a Hogyan vonaglanak más férfiak, vagy A rest asszony és a HR-es, melyek le sem tagadhatnák az Örkény-hatást, csakúgy, mint az I. világháborús hordozható pihenőgéppel foglalkozó eszmefuttatás, vagy amelyik azt taglalja, hogyan kell beszélgetni egy másik emberrel. A privát látásmódok észvesztő sebességgel bontakoznak ki az „idők közepén”, és szubjektív munkamódszerük minden mozzanatával újra és újra megdöbbentik az olvasót. E harmsziádák egyénről és társadalomról egyaránt szólnak, beindítják agytekervényeinket, mi pedig könnyedén befogadjuk energiájukat, amely a kötet elolvasása után is tovább él bennünk. A nyelvhasználat és a kedélyesen zsúfolt információk senkit ne rettentsenek el, ezt a könyvet végig kell olvasni, csak akkor állhat össze bennünk a végső üzenet.

 


Ménes Attila: Műanyag szalonna. Jelenkor Kiadó, 2019

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.