A szerelem dühe és józansága

1

Itt ülök íróasztalom mögött.
A február
vaskos szele a kinti fák
között kaszál.

Szoktatom szívemet a zajhoz.
Elég nehéz –
a megszokás csak bajt hoz,
nem gyűlik egybe, ami tovatűnt,
nem számolgatják odafönt:
úgyis kevés.

A törékeny egyensúly megmarad,
ha kihallom a hangodat
az utcazajon át is.
Hiába támad annyi nesz,
téged a csend úgy körbevesz,
mint szívburok a lelket,
mint bőr a gyenge testet,
s nem dicsekedhet
mással: mint az őrület.
De ez is kísérőtűnet
ahhoz képest, mit érzek,
nyílnak benned vidékek,
és azáltal, hogy nézed,
a mindent átjáró igézet
felgyújtja, mint egy őrtüzet
a dolgoknak – az ellentétüket.

2

Ó, mennyire unnálak téged,
hogyha nem érteném beszéded,
ki visszaforgatod a hangot
az önértelmezésen át,
és kongatod, mint nagyharangot,
az éjszakát.

Ki mint SMS, önnön mobiljától,
elválsz tőlem, és légben futsz tova,
aztán hazatérsz a munkából,
együtt főzünk gombából,
retekből és céklából
nemlétező világokat.

Amikor a fizika is kihagy,
csattogva kombinál kisagy,
világértő sejtelem,
hogy mindenképp egy vagy velem!

3

Szeretlek, mint testet a lélek,
a gyónáshallgatást a pap,
amikor olyan vétkekről beszélnek
neki, miről csak hallgatni szabad,
és belelép a hallgatásba.
A test szava a lelket várja.

Szeretlek, ahogy élni szeretnének,
a múmiák, vámpírok, denevérek,
és akad is egy pillanat,
mikor feltámadni szabad.
Amikor nemlenni tilos.

A szerelemed így otthonos.
Őrzöm, mit elmondtál nekem.
Te vagy a fény edényeken,
a kép az új keretben,
bármit teszel, megújít engem.

A pillanatok köhögve elvonulnak,
ez itt egy szanatórium,
kúrára mennek, nem pedig elmúlnak,
és visszatérnek egyszer, úgy bizony,
bár kell hozzá idő-izom,
mi ellene szegülhet a tanultnak.

Hadd tudjalak téged
jövőnek, jelennek és múltnak.
Beváltható reménynek,
amit a bukáshoz csatoltak,
ha majd abból elég lesz,
legyen ahová nyúljak.

4

Hát anyag vagyok én,
hogy pillantásod megnyúz,
nyúl vagy talán hiúz,
a húsom kell s a bundám?
Ha azt legalább tudnám,
miért a sok-sok szenvedés,
mit nő mér férfire,
és még észre se vesz.
Miért hideg a szív,
miért remeg a test?

Miért látsz a nőben tökéletest?
Ki, ha boldog, csak néha szív.

Az idegpályáid, mint térképen utak,
boldogan kanyarogjanak!
A csontjaid, mint az adószabályozás,
pontosan értik, mit ér a világ.

A tüdődben a hólyagok,
akár az emberforma gond,
megtelnek külvilággal.
Azért rendelkezel két lábbal,
hogy kirúghass, ha kell
a hámból.

Ember,
a túlvilág az igazából
egy női test:
a méh, hüvely és petefészek.
Ha a nemzésről cseverészek,
fölhangzik érte csereének –
a dallam így tökéletes.
Összeáll gyönyörből, haragból,
sose beszéljek önmagamról,
mert az nagyon lehangol.

Más érzését nem értheted.

5

Te vagy a mindenség s a kezdet,
a változások ünnepelnek,
ezért az állandóság része vagy.
Mikor éjjel kihúny az agy,
akkor jönnek ilyen szavak.

A lét szunyál,
a törvény a kiskapun át
talál utat.
A többség végül magára marad.

Akit hétezer millió embernek
közönyétől elrejthetsz,
az a tiéd.
És ez nem semmiség.
Valamiség
a sokaság között.
Egymásrautaltságotok örök.

(Hallom, ahogy fölött-
ünk szárnyalnak az ördögök.)

6

(mellékvágány)

(Visz a vonat, futok előled,
özvegységedre kis előleg.
Milyen együtt, nemcsak utólag
derül ki, közben is adódhat

valami dal, valami szólam.
Talán magamtól meghatódtam?
Talán öröm, ha sírni tudsz már,
mint egy csecsemő. Elporoszkál,
nyomunkba lép egy földi zsoltár.)