Ugrás a tartalomra

Az öninkvizítor legendája

„Mint látható, egy kitüntetett idő – a gyermekkor – lejárta valamiképp felszámolja annak terét, a szülővárost és környékét is. Az emlékezet ereje pedig nem bizonyul elégségesnek az életteli helyreállításhoz: a felnövekedés és az emigráció implikálta térbeli eltávolodás eredményében utópikus építészmunkára képes csupán.” – Hajdú Farkas-Zoltán könyvét Domokos Zsófia mutatja be.

„Az én identitásának magától értetődő egységét három dolog bonthatja meg: az emigráció, az álom és az irodalom.” 

Hajdú Farkas-Zoltán csíkszeredai származású író, filmrendező, műfordító -né című sorozatának újabb, harmadik kötetével jelentkezik. A 2017-es Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásáron bemutatott mű a két megelőző,A homályban maradás ösztöne (2012) és aBékebeli 1913 (2014, 2015) több vonását is örökölte, továbbviszi.

Közös a mozaikkövekből, apró talált tárgyakból való építkezés, mely a remélt egésszé, eggyé kerekítés érdemes feladatát az olvasóra bízza. A sorozatnyitó darabban idegenek – egy megfakult, elkótyavetyélt, a szerző által a bolhapiacon begyűjtött családi levéltár birtokosai – keresik sorsösszefüggéseiket; Ipse „írja valószínűvé” azokat. A másodikban híres életek (Bartók, Ady, Kafka, Freud stb.) szeletei és a Csíki Hírlap utolsó békebeli évfolyamából, 1913-ból származó cikkek állnak össze olvasmánnyá. A ki ez az Ipse? esetében azonban már nem tisztes távolból, nem babra megy a játék. A korábban is felbukkanó, jelenlétével összefogó i/Ipse – az első két kötetbeli „célozgatását” beváltva – az identitáskérdéseket immár saját mellének szegezi. Az önazonosságnak a sorozatban végig fenntartott, állandó szólamként ható fürkészése itt intenzívebb lesz, az inkvizíció, értsd ’kiderítés, keresés, kutatás’ felhangosodik. Immár a saját élet mozzanatai tolonganak és zsonganak, a Botho Strauß-i mottó szavaival egyfajta „időbeli rendetlenségben”, hogy az emlékező, asszociáló és nem utolsósorban szépirodalmat művelő elbeszélő a lehetőség szerint igaz és szép rendbe állítsa őket.

Az antropológia meghatározása szerint az önéletrajz a „hogy váltam azzá?” vázolásával válaszol a „ki vagyok?” kérdésére. Természetes tehát, hogy a könyv Ipse útjának egyfajta térképét rajzolja. A szóhasználat szándékos, hiszen a gyerek- és fiatalkor, az egyetemista évek, majd a felnőtt fejjel megélt emigráció tapasztalata elválaszthatatlan azok terétől. A(tájépítés) című alfejezet pregnáns kifejeződése ennek a kronotopikus, időt és teret szervesen egyesítő alkotásmódnak:

„Ipse egyedül maradt, és a bizalmas gyermekkori tájnak nyoma veszett. De nem fokozatosan mosódott el, ahogy a könyvekben írják, hanem hirtelen. (...) A tájat elpucoló buldózer-párkák őrült gyorsasággal emeltek ki egy-egy utcát, házsarkot, templomtornyot, patakot, erdőt, mogyorófabokrot, istállókaput az emlékezetéből. (...) // Ekkortájt, az időtlennek ígérkező munkanélküliség idején találta ki az újrajátszást, (...) maga köré építette az otthoni tájat: derékszögbe állította a görbe utcákat, tatarozta az omladozó házsorokat, (...) újratelepítette a letarolt erdőket, bezsírozta a nyikorgó istállókaput. És megsimogatta a pisztrángokat. // Persze a véletlenszerű, friss ütközések, a változás, az idő múlása hiányzott a tájból. A megpörgetett búgócsiga semmiképp sem akart eldőlni. De hát számon kérhető-e ilyesmi a magányos emlékezéstől?”

Mint látható, egy kitüntetett idő – a gyermekkor – lejárta valamiképp felszámolja annak terét, a szülővárost és környékét is. Az emlékezet ereje pedig nem bizonyul elégségesnek az életteli helyreállításhoz: a felnövekedés és az emigráció implikálta térbeli eltávolodás eredményében utópikus építészmunkára képes csupán.

A múlt azonban, e deficit ellenére, fényesen és izgalmasan ragyog fel a ki ez az Ipse?soraiban. Az irodalom tehát nemcsak kikezdi az identitás egységét, hanem, ezúttal szorgos párka módjára, össze is szövögeti a szálakat. A könyvet fellapozó különleges, talán ismerős, talán egzotikusnak ható történeteket és életképeket olvashat vagy nézegethet: egy régi, tágas és vastag falú családi ház építéséről, zongoraszóval kísért névnapozásokról, aztán hajnali sorban állásról a mindennapiért, szolgálatosságról a diákkantinban (menzán), egyetemi tanárnál vendégeskedő munkáscsaládokról, a táncházmozgalom elindításáról. Kávé-, óvszer- és szabadsághiányról, alélt búcsúzkodásokról „a kolozsvári, nagyváradi, brassói állomás peronjának betonpadjain”. Az álommunka az éber igyekezet balladaivá homályosított esszenciáját, félt vagy remélt kimenetelét, esetleg a fonákját hozza elő – a szövegegész jelentős részét az álmok leírása teszi ki, mely így refrénné válik. A nappali töprenkedésnek is megvannak aztán a maga sűrűsödési pontjai: a (miért hagyta el otthonát)széttördelt ciklusában a ’menni vagy maradni’ dilemmájának rendszerváltás előtti érveit ismerheti fel (vagy meg) az olvasó.

A közelség megnehezíti az értékelést: a jelen felé haladva, sőt abban állva, a perspektíva beszűkülésével egy időben a reflexiót az apróságok váltják fel: az idő múlását például a szemben lévő pékség kirakatában szezonálisan váltakozó finomságok szem-szájat ingerlő leírása érzékelteti, rendezi inkább ciklikussá: „januárban az újévet köszöntő pereceket és kalácsbabákat, februárban az eper- és szilvalekvárral, csokoládé- és vaníliakrémmel megtöltött fánkokat, a Bálint-napi petit fourokat” stb. sorolja Ipse. A hangoltságáról (hiszen Ipséhez ez is hozzátartozik) fürdősó-, reggeli ital- és olvasmányválasztása beszél. Az apróságokban – egy másik transzszilván mesélőt idézve meg – Apor Péter módjára gyönyörködő ez a sokféle könyv.

Hogy mennyiben azonos a szerző és az elbeszélő Ipse, ami az olvasót letagadhatatlanul izgató kérdés, hiszen a többi szereplőre és helyszínre való „ujjal mutatásról” is dönt, beszéljen a (téli avar) egyik passzusa:

 „Jobb kezével beletúrok az avarba: még őriz némi meleget a vénasszonyok nyarának száraz forróságából. Alább már hűvösebb van. Ez már a gombák világa. Középső ujján árnyékos nyári erdők harmata. Tüskétől megkarcolt ujjbegyéről gombászó lányok elveszett piros babos fejkendője törli le kiserkenő vérét. Bal kezemmel vigyázva kihúzom jobb tenyere alól az elveszett, elveszejtett jószágot, és orromhoz szorítva mohón beszívom a régmúlt nyarak illatát.”

A birtokos személyragok kontaminációja jelzi, hogy az én és ő határvidékén járunk. Egy kicsit a senki földje ez, mely tehát, figyelem, mindenkié lehet.

„Egyszer én is beadtam a derekam: olyat írtam, amit nem szabadna, szóval hol pletykákat, hol szellemes, lapos történeteket. Mert tetszeni akartam. Lektűrt írtam.” A vallomás értelmében ’olvasnivaló’ született már Ipse-én tollából, mellyel jelen könyv szemben áll. A csattanó azonban, hogy a ki ez az Ipse? alcíme szerint „legenda”, azaz újra csak ’olvasnivaló’. Teljesen más hangoltságú és igényű, de magát hasonlóan odakínáló mű ez, mely kérdését minden ipsének nekiszegezi.

 

Hajdú Farkas-Zoltán: ki ez az Ipse? legenda. Bookart Kiadó [Csíkszereda], 2017. Szulyovszky Sarolta illusztrációival.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.