Ugrás a tartalomra

.

Farkaskvint

Zsuzsa

1988 kora tavasza volt. Bulizni készültek. Tíz-tizenöten gyűltek össze az állomáson. Vonatozás, majd hosszabb gyaloglás után, késő délután érkeztek meg a hegyek közé, a nyaralóhoz. Három műanyag rekeszt cipeltek, de már csak kettőben voltak teli sörösüvegek. A hátizsákokban persze lapult mindenféle más ital.

Előző novemberben tüntetés volt Brassóban. Nem a megszokott, Nicolae Ceaușescu elvtársat, a Román Kommunista Párt főtitkárát, Románia Szocialista Köztársaság elnökét és a pártot vörös zászlókkal éltető tömeg vonult fel, hanem valami elképzelhetetlenre: rendszerellenes tiltakozásra került sor. Vízágyúkkal és könnyfakasztó gránátokkal oszlatták fel a tüntetést, és utána agyba-főbe verték a letartóztatott hangadókat. Azután tél volt és csak csend, most pedig kora tavasz, és továbbra is csend.

Zsuzsa már előző nap megérkezett, és egyedül aludt ott: előkészítette a terepet, ugyanis az övék volt a nyaraló. Az apja magas állami és párttisztségeket viselt, de előző év decemberében meghalt tüdőrákban. Rengeteget cigarettázott, azért halt meg, mondták. Eltették láb alól, mert kisebbségi jogokat kért, suttogták. Híresztelték azt is, hogy Zsuzsa apja Ceaușescu fiának, Nicunak volt jó ismerőse, és maga Nicu is többször megfordult már ebben a nyaralóban, nem is egyedül, hanem néhány barát, sok könnyűvérű csaj és még több alkohol- társaságában. De a kegyek csak korlátozott ideig tartottak. Egy hatékony diktátornak időnként a leghűbb embereit is cserélnie kell, mert elhasználódnak.

Zsuzsa jól emlékezett, hogy decemberben, amikor utoljára látta az apját, ragyogóan sütött a nap. A hó, ahol nem taposták szét – vagy nem volt túl sáros – csillogott a fényben. Mint mindig, a virágárusok a rákkórház mellett álldogáltak, a hidegben orcájuk piros, szájprémjük enyhén lilás színű volt. Kesztyűt viseltek, időnként nagyot fújtak, leheletük, mint kéményből kiszálló füst, látszott a levegőben. Keveset beszéltek. December elején nem mindig volt ilyen hideg, de ez a fagy sem rendkívüli. Zsuzsa zsebében ott lapult, külön előkészítve, egy virágcsokor ára. Pontos pénz, ne kelljen az apróval kínlódnia a virágárusnak. Kesztyűbe burkolt kézzel nehéz aprópénzt számolni.

A rákkórház főbejáratával szemben hirdetés, a szomszédos házak egyikének kerítésére rögzítve: parókakészítő. Célirányosan elhelyezett reklám.

Zsuzsa feldobta a hétvégi házukat a bulihoz. Nagy, furcsa kék szemekkel nézte a félrészeg nyüzsgést. Szerelme, Laci szintén decemberben, a szüleivel együtt Magyarországra szökött. Nem lehetett sejteni sem, hogy pontosan mi történt, állítólag Zsuzsa is utólag tudta meg, hogy nem jönnek haza. Akkor még élt az apja. Laci valójában még Zsuzsának is félt elárulni a tervet, nehogy kiszivárogjon az elhatározásuk.

Nem volt igazán rossz idő, a gonosz, összefüggő felhőzet, amelyből napokig megállás nélkül képes esni a tavaszi eső, nem mutatkozott. Néha gyengén kisütött a nap, enyhe szél fújt, minden alkalmasnak tűnt egy jó bulihoz. Az udvaron páran két sátrat próbáltak felhúzni – a nyaralóban nem volt elég hely mindenkinek – vodkásüveggel a kezükben. Nem sok sikerrel, a sátorlapok petyhüdtek maradtak. Ha eső jön, beáznak. Akik a házban akartak aludni, behordták hátizsákjaikat, mások a tornácon szendvicset ettek.

István vicceket követelt mindenkitől. Mert senki sem mondott egyet sem, ő kezdte el, de nem igazán hallgatták. A szobából üvöltözés hallatszott. Egy magnót akartak rákötni az akkumulátorra, de az nem működött. Árpádot, aki egy-két évvel idősebb volt a társaság érettségi előtt álló többségénél, a katonaságtól engedték el pár napra. Katonazubbonyban, bakancsban jött el szabadságra, nem öltött – nem ölthetett – civil ruhát. Árpád jó nagyot csapott a zenegépre.

Kint énekeltek:

– Oly szomorú vagyok, mindjárt meg is halok... – és röhögés. Hoztak egy kutyát is valahonnan, túlélte a hegyvidéki telet, nagyon girhes volt. A kerítéshez kötötték. A lányok simogatták, ételmaradékokkal kínálták. Az hálásan csóválta a farkát. Egész télen erre várhatott: hogy újra meginduljon a kirándulók áradata, és megnyíljon az élelmek bőségszaruja. Néhányan elindultak az erdőre fáért, legyen miből tábortüzet rakni. Időközben sikerült a magnót elindítani: túlélte az Árpi által adott pofont. A kábelekkel volt valami gond, nem a készülékkel. Megszólalt a zene.

A lányok közül ketten felmásztak a tetőtérbe. István a földszinten, a padlón, pontosan a létra alatt feküdt egy felfújható gumimatracon, és alulról bámulta a csajokat.

– Tetszik ez a szemszög! – mondta vigyorogva, és arra gondolt, hogy nyáron szoknyában lennének a lányok...

– Mi a francért mentek föl? – kérdezte valaki.

– Női dolgok – kacagtak. István felugrott, és megindult utánuk. Részegen majdnem felborult a létrával. A megcsúszott létra a falról tenyérnyi helyen leverte a vakolatot. Fent félhomály, pár ágy, csomagok mindenütt. A lányok fordultak is vissza. István szerette volna a létrát megrázni, hátha gyümölcsként hullnának alá ölébe a lányok, de annyira nem volt részeg, hogy ne érezze rosszul magát az előbb levert vakolat miatt. Ezért hagyta a lányokat békében lejönni.

Zsuzsa valahova eltűnt, mintha nem törődött volna az őrült nyüzsgéssel.

István feltápászkodott a földről, és a fáskályhához lépett. Valami teaszerű lötty főtt a kályhalapon. Ügyetlenül tett a tűzre, a padlóra kiesett pár parázsdarab. Nyugodtan szedte össze, csupasz kézzel, és villámgyorsan visszadobta a kályhába. Varázslat? Részeg ember szerencséje? Leült az asztalhoz. Rajta kívül ketten maradtak a szobában: a mosolygós Melinda és a nyomulós Barni. A többiek az udvaron a tábortüzet készítették elő.

– Meg akarlak ölni – mondta Barni Melindának, és hosszút kortyolt a sörösüvegéből.

– Jó – válaszolta a cigarettától rekedt hangon a lány. A fiú lenyomta a szőnyegre, Melinda engedelmesen ott maradt. Barni egy konyhakés fenetlen oldalát végighúzta a lány nyakán.

– Megöllek, jó?

– Oké, kurva jó! – Melinda széttette a lábait, keze a lába közé csúszott. Csak egy vékony pólót viselt – a szobában nagyon meleg volt –, melltartó sem volt rajta.

– Nem jó a kés – szólt Barni. – Inkább megkeresztellek. Az lesz a neved, amit mond, aki először bejön az ajtón.

– Oké, kurva jó!

Mindketten az ajtóra figyeltek. István közönyösen, le-lecsukódó szemmel ült, de próbálta követni az eseményeket. Pár perc is eltelt a csendben, nem lépett be senki. Valaki kívülről belerúgott az ajtóba, majd megint csend lett. Kintről beszélgetés hangja szűrődött be. Majd benyitott Árpád.

– Mi a fasz van itt? – üvöltötte. Barni és István fuldokolni kezdett a nevetéstől.

– Miafasznak hívnak! – kiáltott fel röhögve Barni, és jól szembelöttyintette Melindát sörrel. – Keresztvíz! Keresztsör! – Melinda dühösen nevetve mázolta szét a ragacsos lét a fején.

– Mi a fasz vagy te... – dünnyögte. Barni közben próbálta elmagyarázni Árpinak, miről van szó. István a száját harapdálta a nevetéstől. Jólesett elképzelnie, fogai nyomán hogyan fehéredett el pár pillanatra az ajka. Hirtelen eszébe jutott Laci barátja. Hiányzott. Az egész csapat pillanat alatt nagyon idegenné vált.

Este lett. A kora tavaszi esték nem csendesen, fokozatosan érkeznek meg – a hegyvidéken vadul zuhannak le, egy pillanat alatt lesz sötét, és elhozzák a tél emlékét.

– Menjünk világgá! – szólt a felhívás. Jó félórás készülődés után vagy hatan el akartak indulni egy esti sétára. István szólt, hogy várják meg őt is. Indulás előtt a ház mögé ment vizelni, elemlámpával.

– Ellépek az isten háta mögé! – vigyorgott. Hátul volt pár nagy kő. Mohás, hatalmas tömbök, egyszerű, szürke kövek, ember nem tudja megmozdítani. Itt minden ebből a kőből van, a kavicstól a hegyoldalig. István az elemlámpa fényénél nézte, amint a követ feketére festi a vizelet, és furcsa szörnyalak formálódik a foltból.

Utána elemlámpák fényénél sétáltak a földúton, nem volt rendes közvilágítás. Tócsák viszont voltak, időnként cuppanás és káromkodás hallatszott, ha valaki figyelmetlenül belelépett a sárba. Az elszórt hétvégi házakban ilyenkor senki sem tartózkodott, a nyári nyüzsgés hiánya tapintható volt, hiányzott a zsivaj, szétterült a vastag üresség. Nyáron minden más szokott lenni, a lezárt országban ilyen hétvégi házakban lehetett nyaralni. Olyankor sok tábortűz lobog, énekszó hallatszik. Most csak Árpi mondta a mesét, hogy az előbb, a kútnál, valami iszapos gödörbe lépett, nem egyszerű tócsába. Feléje villant a zseblámpa, és tényleg, a haver nadrágjának az egyik szára fekete volt.

– Büdös.

Gyorsított lépésekkel menekültek a pórul járttól.

– Csúnya hideg lett. Hülyére fázom – István összedörzsölte a kezeit.

– Fagy van – hangzott a válasz.

– Visszajött a tél – morgolódtak.

Még nagyon közeli a korai téli esték emléke, amikor a városban is elveszik az áramot (ide, a nyaralóba nincs is bevezetve), és a családok a tömbházlakások konyhájában gyertyafény mellett kuporognak. Jó esetben luxus: a petróleumlámpa.

Részeg dühében egyikük egy nyaraló üvegablakát kővel bedobta. A széttörő üveg éles reccsenése messze hallatszott.

– Hülye, ne csinálj ilyet! – szóltak rá a tettesre. István levegőt fújt ki, sűrű párát lehelt. Az elemlámpa sárga pislogásában úgy nézett ki, mint valami kémény vagy gőzgép. Csak a tűz hiányzott, hogy ő legyen a sárkány. A tűzokádó érzést a vodka okozta. Visszafordultak a sétából.

Néhányan az udvaron maradtak, melegedni a tábortűz maradványainál. A társaság nagyobb része bevonult a nyaralóba, táncolni. Egy lány sárga arccal kirohant. Hányt. Majd visszajött, és gyomornyugtatónak megint piát kért. Vodkát adtak neki. Árpi egy óriási pókot talált a szekrény mellett. Megfogta, Barnival együtt gyufával megperzselték, utána pedig újabb áldozatokat kerestek. Sikertelenül.

Istvánnal hintázott a szoba. Erőt gyűjteni a mocskos szőnyegre feküdt, mert a létra alatt a gumimatrac már foglalt volt. A szőnyegen sárdarabok és kenyérmorzsa. Az akkumulátorra kötött kis villanykörte és az égő gyertyák fényénél minden piszkot élesen látott. Az arcát is szúrta valami éles, talán kavics lehetett. Nem tette arrább a fejét, jólesett ez a kis fájdalom. Talán egy óra is eltelt, mire felállt. Gondosan megtervezve, lassan mozdította elnehezült lábait. Az egyik lány, Erika a szekrénynek dőlve ült a földön, rámosolygott. István mellé ült, és szájon csókolta.

Istvánnak fájt a torka. Megfáztam séta közben, gondolta. Gyomra nem akart újabb adag alkoholt, mégis győzködte magát: torokfájásra legjobb gyógyszer a pálinka. Amikor kezébe került az üveg, mégsem kívánta lenyelni a folyadékot, ezért csak úgy tett, mintha ivott volna. Árpi bemászott az ágy alá, a porba. Talán még mindig valami bogarat vagy pókot keresett. István köhögött. A hangulat lassan fonnyadni kezdett, szólt az akkumulátorra kötött magnó, pörögtek a szalagtekercsek, de a szesz álmosító hatása felülkerekedett. Már senki sem táncolt. Néhányan elaludtak, Erika is. Árpi az ágy alatt elkezdte hangosan énekelni a himnuszt: Trei culori cunosc pe lume...* A katonaságnál ezt jól belenevelhették. Röhögés nélkül, komolyan énekelt.

István felmászott a tetőtérbe, hogy megnézze, van-e ott valami nyugodtabb hely. Ha igen, akkor felkölti Erikát, és felhívja oda. Most stabilabb volt a létra, de a vakolaton okozott korábbi seb nem gyógyult be. Belépett a tetőszobába, felvillantotta az elemlámpát, hogy szétnézzen, szabad-e a tetőtér. Az elemlámpa bevilágította a teret.

Ekkor látta meg a tetőgerendán lógó Zsuzsát. Felakasztotta magát.

Azzal a kötéllel tette, amellyel a nyaraló körül lekaszált füvet szokták átkötni a szénásszekéren. A lába és a padló közt nem volt nagy távolság. A magnóban továbbra is recsegett a zene, lentről hangfoszlányok hallatszottak, de a beszédet elnyomta, ahogy az ágy alatt Árpi továbbra is a román himnuszt kornyikálta.

 

Laci

          1987 folyamán a román statisztikák szerint összesen 1262-en telepedtek át Magyarországra, míg a magyar statisztikák szerint 10 445-en érkeztek Romániából. A különbözetet bizonnyal az illegálisan (a „zöld határon át”) érkezett személyek és azok adják, akik érvényes útlevéllel érkeztek az országba, de megtagadták a visszatérést Romániába.
— (Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944–1989)

 

Minimális csomagot vittünk magunkkal. Nehezen szereztünk kiutazási lehetőséget, és mindenki, még a legközelebbi ismerősök és rokonok is úgy tudták (kivéve otthon maradó nagymamámat), hogy csak kirándulni megyünk. Valójában az örök télből menekültünk, reményeink szerint az örök nyárba, az évszakoktól független boldogságba. Ez volt a Romániából „kiszökés” legbékésebb, legegyszerűbb, legkevésbé kockázatos módja – a másik, a zöldhatáron bujkálva menekülés, a Duna éjszakai átúszása azonnali agyonlövést kockáztatott. Tizennyolc éves voltam, egyetlen csomagom volt, benne a legfontosabb ruhadarabok és két könyv. Talán nevetséges, de a csomag részét képezte Bubu nevű játékkutyám is. Miért is akart egy tizennyolc éves fiatal egy fekete bársonykabátba és piros bársonynadrágba öltöztetett, Bubu nevű játékkutyát magával vinni?

Mert az, ahogyan elindultunk, végleges volt, csupán a hatalom által visszafordítható. Hosszasan töprengtem azon, hogy a gyermekkorom, addigi teljes életem hermetikusan lezárva Romániában marad. Láthatatlanul és felidézhetetlenül, hiszen a visszatérésre nem volt semmi remény. Bubu kutya volt a kimenthető, kézzelfogható darab ebből a szétfoszló, megsemmisülő, akkor még egyetlen számomra létező időszakból. Így került az utazótáskába a játékkutya. Hogy legyen mit elővennem, ha hetvenévesen fel akarom idézni az otthoni illatokat, hangulatot, a szobámat, az anyagok textúráját, az ablakon éjjel beszűrődő fény furcsa, öröknek hitt mintázatát a plafonon, a terasz alatt tavasszal virágzó vargacseresznyét, a konyhában a nagymamám által készített sütemények ínycsiklandó illatát, elhunyt nagyapám már eladott autójának mások által elfoglalt parkolóhelyét: a világoszöld autó hűlt helyét.

Mindezt gyilkos és hűséges vérebként megőrizni, átmenteni Bubu játékkutya feladata lett. Persze volt, amiről tudtam, hogy Bubu kutya sem fogja tudni megőrizni. Például Zsuzsa. Miatta apám gyilkos tekintettel fenyegetett: ha megtudja, mi a terv, nem ő fog engem kinyírni, hanem a titkosrendőrségen verik szét az ő és az anyám fejét, nekem meg a belemet fogják kitaposni, ezért fogjam be a pofámat, és még a nyaralásról se beszéljek neki, hanem sokkal jobban teszem, ha másnapra is találkozót beszélek meg vele, és ott várjon, járkáljon le és fel türelmetlenül, s csak csodálkozzon, hogy miért nem érkezem meg.

Zsuzsa édesapja fontos állami és pártfunkciók birtokosa volt, nagy és félelmetes ember. Velem mindig kedvesen viselkedett, többször is találkoztam vele. Kérdeztem apámtól, hogy nem volna-e jobb, ha Zsuzsa mégis tudna a nyaralásról, mert akkor később derül ki, hogy nem is jövünk haza, a legálisan és igazoltan külföldön eltöltött tíz nap leteltével. Édesapám nem tartotta jó ötletnek – semmit se tudjanak, az a legjobb. Hallgatásom legfőbb oka mégsem édesapám utasítása volt. Még egy valamitől féltem. Hogy mit tenne Zsuzsa a hír hallatán. Némán és szomorúan nézne rám? Vagy zokogna? Vagy utolsó rohadéknak nevezne, mert így otthagyom? Apám biztató és vigasztaló megállapítása, miszerint a szabadabb világban is vannak jó nők, egyáltalán nem segített. Valójában azért döntöttem úgy, hogy nem mondok Zsuzsának semmit, mert biztosan sírna, és azt nem bírnám elviselni. Ha előttem zokogna, a könnyei miatt olyan nyomorultul érezném magam, hogy inkább úgy döntenék, apám és anyám menjen csak, hiszen megérdemlik a várt menekülést és boldogságot, de én maradok Romániában.

Zsuzsát elhagyni az én galádságom volt. De ugyanilyen galád ügy a teljes család részéről az, hogy nagymamám egyedül maradt. Ugyan kirobbant az életerőtől, és a betegségek úgy peregtek le róla, mint az ernyőről az eső – mégis embertelen húzás volt. Ha valaki azt hiszi, hogy egy ilyen döntés nem járt idegroncsoló önmarcangolással, téved. Szóval menni is akartam meg maradni is. Lelkifurdalásom Zsuzsa és a nagymamám miatt a maradás mellett szólt. Ahogy az előre megérzett, súlyos hiány, Zsuzsa mosolyának, nevetésének, simogatásának, csókjának hiánya is. És az, hogy mindketten úgy fogják érezni: cserbenhagytam őket. Ami végső soron igaz, még akkor is, ha nagymamám maga biztatott, hogy menjünk. Apámnak ez a második házassága volt, az elsőből nekem soha el nem mondott okokból lépett ki, onnan származó, nálam három évvel idősebb lányával nem is tartotta a kapcsolatot. Úgy gondoltam, hogy apám ért az elhagyásokhoz, ha már egyszer otthagyott egy feleséget meg egy gyereket. Most meg ott akar hagyni mindent: a nagymamánkkal közös tömbházlakást és ami benne lelhető. Mert az elnyomó állam nem lehet haza.         

Egyik vitánkban súlyosan megbántottam apámat, mikor ezt a fejéhez is vágtam: te csak tudod, értesz az elhagyásokhoz, kiszökésekhez. Elsápadt, azt hittem, kitör belőle a harag, de csak szomorú lett. Ma már úgy látom, azért lett bánatos – sem addig, sem azután nem próbált mesélni, magyarázkodni –, mert nem tudta magát igazolni előttem, pedig szerette volna.

A menekvés mellett szólt apám és anyám éveken át érlelt, remélt és megszenvedett elhatározása, meg a vágyam, hogy kilépjek abból a körből, ahol vagy pártaktivista lettem volna, vagy börtönbe kerülök, mert nem volt középút. Tudtam, hogy ha maradok, mindkét sorsot megvalósítom, szépen sorban: először pártaktivista leszek, hogy haladjak, hogy pragmatikus módon karriert építsek, de majd, talán évek múlva, amikor minden mirigyem megtelt a méreggel, amely a rendszer összes pórusából sugárzik, és nem tudom tovább elfojtani az undort, akkor kibuggyan belőlem minden, amire gondolnom sem lenne szabad, elküldöm a bús nyavalyába az egész rendszert, és pártbeli dicső múltam ellenére bekasztliznak, s végül megrohadhatok a börtönben, mint sokan mások.

Tudom, hogy apám és anyám is megszenvedte a döntést. Úgy érveltek, hogy még viszonylag fiatalok, munkaképesek, és ez az utolsó esélyünk a rendes életre. A legnagyobb gát a személyes kapcsolatok felszámolása volt (ma már tudom, apámnak mennyire fájt, hogy itt kellett hagynia két vagy három igazi jóbarátot), és a családi hagyományé, amely szerint nekünk Erdélyben kell élnünk és meghalnunk, bármi történjen is. Kiszökni a legnagyobb gyávaság. Főbenjáró bűn. Árulás.

Megszenvedtem. Egy hónapom volt rágódni, ugyanis engem csak akkor avattak be a konkrét tervbe, amikor megvolt a kiutazási engedély, a kedvező csillagállás, ami egy életben talán egyszer fordul elő, amikor valamelyik hivatalnok egy titkos terv vagy a sors véletlen játéka folytán úgy dönt, hogy ezt vagy azt az útlevélkérést minden ellenérzése ellenére jóváhagyja a lottójátékra emlékeztető folyamatban. Mert e hivatalnok számára csak az okoz örömöt, ha a kéréseket perverz mosollyal visszautasítja, vagy a még elutasító válaszra sem érdemes kérések roppant halmazába tolja. Katonai egyenruhában képzeltem el ezt a hivatalnokot, kövérnek, rosszindulatúnak, akinek pár zsíros hajtincse kilóg a tányérsapka alól, apró, barna szemei mélyen ülnek hájas arcában, enyhén borostás, bőre lilás árnyalatú, csillogó arcán verejtékcseppek, fogai sárgák a sok dohányzástól, roppant íróasztal mögött trónol. Feje fölött baloldalt az állam címere, középen, nyilván nagyobb méretben a pártfőtitkár szigorú, mindent figyelő és meglátó (természetesen fiatalkori) portréja, jobboldalt, szintén kisebb keretben pedig a párt vörös alapon sárga sarlós és kalapácsos címere.

Valójában az első perctől tudtam, hogy menni akarok. Ennek ellenére a döntés minden nehézségét vállaltam, végigkínlódtam, rágódtam az érveken és ellenérveken. Mint a bíró, aki előre meghozta döntését, de az érveket napokon át rendszerezi.

Nem volt könnyű feladat. Zsuzsa nagyon fájt. Meg az egész helyzet is. Ezen Bubu kutya elcsomagolása sem tudott segíteni, annak ellenére, hogy az egyetlen mozzanat volt ebben az időben, amin őszintén tudtam nevetni: hogy elviszem magammal a haszontalan játékkutyát.

Szívesen elvittem volna az egyik mészárszék kirakatába rajzolt tehén-, disznó- és bárányfejet. A hentesüzlet tulajdonképpen ezen három festészeti remekműnek a galériája volt, mert húst csak elvétve árultak, ebben az időszakban az alapélelmiszereket már csak jegyre adták – vagy még úgy sem. Akkoriban az én feladatom volt a napi kenyérfejadag kiváltása, a nagymamámé a havi liszt-, olaj- és cukoradagoké – máig emlékszem, milyen volt, amikor két nehéz vászonszatyort cipelve, arcán mégis őszinte örömmel hazaért a boltokból. A mosoly azt jelezte, hogy legalább a havi fejadag megvan. Egyelőre megvan, a következő havit talán tovább csökkentik, vagy ki sem adják, legalábbis késnek vele, de az aktuális adagot sikerült megszereznie.

Amíg apámnak fájt a barátai elvesztése, addig nekem ez nem voltak efféle gondjaim. István, a legjobb barátom nem tudott a tervről. De biztos voltam benne, hogy – utólag – megért. Lázadó fajta volt, előttem nyíltan kritizálta az államot és a pártot. Így amikor eljött az ideje, szerintem megértette, ahogy azt is, miért nem avattam be a tervbe.

A tömbháznak, amelyben laktunk, pincerésze is volt. Használhattuk a saját lakrészünkhöz tartozó rekeszt, és az egyik idős szomszédasszony, Anna néni tárolóját is. Arra neki nem volt szüksége, így raktárnak, lomtárnak felajánlotta nekünk. Nagymamám ezért ebédet vitt neki időnként, vagy a híres krémes süteményét. Az indulás előtti napokban ide pakoltunk be ezt-azt, mint valami időkapszulába, hogyha esetleg valamikor mégis hazajövünk, e dolgok még meglegyenek. Néhány csomag ruhát, újságpapírba, majd zacskóba pakolt használati tárgyakat kellett lecsempészni úgy, hogy a szomszédok ne lássanak semmilyen szokatlan mozgást, minden pont olyan legyen, mint máskor, és ha esetleg észrevesznek valamit, el lehessen intézni azzal, hogy egy kicsit rendezkedünk, lomtalanítunk. Valójában csak kacatokat csempésztünk a pincébe, mert otthon maradó nagymamám részére a mindennapi használati eszközök továbbra is rendelkezésre kellett álljanak.

Egyik alkalommal megijedtünk. Idős, majdnem kilencvenéves nagynéném rájött arra, hogy miben sántikálunk. Nagynéném, miután belépett a konyhába, megengedte a konyhában a vízcsapot (amelynek zúgása a telefonkészülékbe szerelt lehallgató berendezést volt hivatott zavarni), és ünnepélyes arccal, halkan kérdezte apámtól:

– Ti kiszöktök?

Látva apám tiltakozó, sőt rémülten tagadó fejrázását, még halkabbra fogva a szavait, de ellentmondást nem tűrő módon kijelentette:

– Szökjetek ki! Még egy ilyen lehetőség nem lesz!

Fiatalkorában Párizs szerelmese volt, többször és huzamosabb ideig élt is ott, jól beszélte a francia nyelvet, és erre a vonzódásra utalt a kis, kétszobás házában gondosan őrzött pár francia nyelvű könyv, két-három kifogyott, de vitrinben tartott francia parfümösüvegcse és az Eiffel-torony valamilyen fémből készült, arasznyi mása. Szerintem mindenét odaadta volna, hogy még egyszer kijuthasson Párizsba. Az elsóhajtott párizsi utcanevek vagy a kerületek elnevezései számára mindig bűvös szavak voltak, varázslatosan elevenítették meg az ifjúságát – ki tudja, milyen szerelmeket, zsivajokat, hangulatokat és illatokat idéztek fel. Elmesélte, hogy Párizs volt a létező, de már elérhetetlen öröm. Amíg mások csak álmodhatnak az ilyen bizonytalan körvonalú boldogságról, ő, ha régen is, de megélhette azt. Mikor a tavaszi szellő végigsimított a bőrén, Párizs jutott eszébe. Ez a nosztalgikus visszaemlékezés tartotta életben, a francia főváros emlékképe. Diktatúrában mindenki kialakít valamiféle egyéni túlélési stratégiát. A párizsiak nem szeretik úgy Párizst, ahogy nagynéném rajongott érte.

– Még egy ilyen lehetőség nem lesz! – ismételte meg, és mély levegőt vett, pár másodpercre lehunyva a szemét: magában csakis a párizsi kávéházak illatát idézhette fel. Sajnos nem jutott el többé oda; egy évvel a rendszerváltás előtt halt meg a szomszédos tömbház harmadik emeletén, betegen. Ugyanabban az évben, amikor nélkülünk gyorsan, alig egy év alatt elsorvadó, addig makkegészséges nagyanyám…

Apám nagynénémnek nyilván tagadott, azonban nem tudta átverni. Nénikém a tagadásból is megértette, hogy menni akarunk, és jóváhagyólag bólintott. Tulajdonképpen boldog volt: úgy érezte, legalább rajtunk keresztül még egyszer elérheti Párizst.

Zsuzsával kapcsolatban úgy döntöttem, hogy majd írok neki egy hosszú, magyarázó és bocsánatkérő levelet. Remélhetőleg el tudom hozzá juttatni, titokban, hogy az egyenruhás hivatalnokok valamelyike ne olvashassa el, és ne okozzak bajt… Talán valamikor neki is lesz lehetősége kijönni, mormoltam magamban az akkor minden valós alapot nélkülöző önmegnyugtatást. Amikor a lelkiismeret-furdalás felülkerekedett, álmatlanul forogtam az ágyban, és arra gondoltam, hogy mindörökre összetöröm a szívét, megbolondul a bánattól, és tébolyultan fog bolyongani az utcán. A gyerekek kővel dobálják, csúfolják, és ő lesz a város akkori bolondjának, Berta néninek az utódja – mindez miattam. De menni kellett. Amit tud, azt megőrzi Bubu kutya, a többi a sorsra van bízva, gondoltam akkor. Ezerszer megbánt és ezerszer visszaigazolt döntés volt.

 

Hazatérés

1990 tavaszán először jártam otthon a Ceaușescu-rendszer bukása után, egyetemistaként, egyedül. Istvánéknál aludtam, a nagyszobában kihúzott kanapén. István a szüleivel lakott, ő is egyetemista volt. Az első estén, hosszú vonatozás után, az idegen ágyban, a kényelmetlen fekvőhelyen súlyos, bonyolult álmot láttam, egy olyan helyről ahol már jártam valamikor. Vasútállomásról, vendéglőről, néhány üzletről, egy széles sétányról…

A vendéglő teraszán ültem, kora tavasszal, még nem rügyeztek a fák. Hűvös volt, valahol a közelben hegyek. Vonatra vártam, az út másik oldalán állt a vasútállomás, drótkerítéssel körbevéve, szépen kialakított peronokkal. Sem álmomban, sem ébredés után nem tudtam azonosítani, hogy hol van ez a hely. Pedig a részletek hátborzongatóan élesek voltak. A vendéglő abroszának nagyon világos sárga, majdnem fehér színe, az aprócska kávéfolt az egyébként tiszta abroszon, valamelyik korábbi vendég nyoma. A székek: fémből készült, fehérre festett kerti székek. Az üzletek kirakata: a barna fakeret, a boltíves ablakok, a sárga vakolat, a napfényben csillogott az üveg. Ruhaboltok. Az időnként elhajtó autók – a rendszámuk értelmezhetetlen. Az állomás bal oldalán levő épületek. A pincér kezén az óra, sötétbarna bőrszíjjal.

De végérvényesen hiányoznak az azonosításhoz szükséges alapvető információk. Az embereknek, például a pincérnek vagy a vonatállomáson várakozóknak nincs arcuk. Hiába próbáltam felidézni, arra gondolva, hogy az arcok ismétlődő jellegzetességei segítenek rájönni, hol vagyok. A szomszéd asztalnál vidám társaság, hátizsákokkal, vonatra várnak ők is, fiatalok, kirándulni készülnek a hegyekbe. Mintha István is ott lenne közöttük? Nem az arcát láttam, hanem inkább a gesztusait ismertem fel, ahogy magyaráz valamit.

Sört ittam, pohárból, a sörösüveg is az asztalon, még nem üres, de a címke olvashatatlan, csak színfoltokat láttam. Az állomáson sem találtam segítségre. A peronok meg voltak számozva, álmomban a számok tökéletesen látszottak, ébredés után is emlékeztem rájuk. A táblák fehérek voltak, a számok és a betűk kékek. De a betűk olvashatatlanok, foltokká folytak össze.

A beszéd! A nyelv! Talán az segíthet! Milyen nyelven beszéltek? Több a román szó, mint a magyar, vagy fordítva? Nem tudtam felidézni. Az állomáson a beszélgetők hangjára nem, csak a szélre emlékeztem, a fiatal csapat nevetésére, a mozdonyok hangjára, egy-egy kiáltásra, a nagyobb csomagot cipelők kínlódó sóhajára, a cuppanó hangra, ahogy a pincér kinyitja a sörösüveget, és a halk morajlásra, amint kitölti a sört a poharamba.

Valahonnan ide érkeztem, valahová tovább akartam menni, de ébren is megmaradt a bizonytalanság, amely már az álmot végigkísérte: késő. Oda, ahova menni akartam, aznap már nincs vonat. A vidám kirándulócsapat elment, az őket szállító vonat lehetett az utolsó a helyes irányba. A legnagyobb valószínűséggel az volt az én vonatom is, csak lekéstem. Ez történhetett. Hol fogok aludni, van-e pénzem szállásra? Nem tudtam. Tényleg valós-e ez a hely, vagy csak az alvás közben is működő, őrlő agy komponálta össze? Valahogy meggyőződésem volt, hogy a hely létezik, jártam ott, és a valóságban is lekéstem egy fontos vonatot.

A rémálom vége is lidércnyomásszerű volt: borzasztó tanácstalanságban néztem szét, valamit nagyon meg kellett volna tennem, kétségbeesetten próbáltam rájönni, hogy hol vagyok, mert ez volt mindennek a kulcsa. Ha ezt megfejtem, akkor percek alatt megtudom azt is, hova és miért kell eljutnom, és ha nincs vonat, akkor mit is kell tennem, hogy célba érjek. A kétségbeesésem mindenesetre a cél életbevágó fontosságát jelezte. Talán mert valaki vár, vagy valaki elvár valamit, és ha tévedek, annak rettenetes következményei lesznek.

Mire reggel felébredtem, a cél elérhetetlenné és megismerhetetlenné foszlott, és nem maradt más, mint az álom végén jelentkező óriási, gyomorszorító hiányérzet, a megoldhatatlan kérdés, a rejtély. Ébredés után az járt a fejemben, hogy hol van ez a hely, és mi lett volna ott a dolgom. Feladatom? Vágyam? Vagy mit kerestem ott valamikor, korábban, amikor ténylegesen ott voltam, és egy vonat nélkülem ment el? Amikor a levegőben érződött a hegyek illata.

István csak akkor, reggel mondta meg, hogy Zsuzsa meghalt.

– Nem tudtad? Öngyilkos lett. Még akkor, amikor elmentetek.

 

Virágok

 

Hallgattam. Lehet, hogy csak egy másodperc töredéke volt, de ez idő alatt az önuralmam teljességgel megszűnt, és ezer dolog fordult meg a fejemben. Elsősorban az, hogy István azt sugallta: Zsuzsa miattam lett öngyilkos.

A nagymamámat magára hagytuk, és ő ebbe belehalt. Most meg kiderül, hogy én kergettem öngyilkosságba Zsuzsát. Minden, amitől féltem, a legrosszabb forgatókönyv szerint alakult.  „Még akkor.” Amikor a kiszökés előtt, az előkészületi fázisban Zsuzsa esetleges szélsőséges reakcióit mérlegeltem, ez nem fordult meg a fejemben.

– Az új temetőben van, tudod, csak ott lehetett eltemetni – mondta István, arra célozva, hogy az egyház nem akárhol engedte meg az öngyilkosok temetését. Ilyen esetben nincs gyászszertartás, sem harangszó, és nekik a temető különálló, erre kijelölt része jut, haláluk után is megbélyegezve őket.

De ez nem öngyilkosság, hanem gyilkosság. Megöltem egy embert. Apámék valószínűleg tudják, jöttem rá, nem szóltak, ezért hallgattak… Furcsa csend volt a válasz, amikor azt mondtam, Zsuzsát is megkeresem. Azért hallgattak, hogy ne bántsanak, hogy ne hibáztassam magam? Valószínű. Hagyták, hogy ezzel hirtelen szembesüljek? Nem tisztességes eljárás, kurvára nem tisztességes. Talán mégsem tudták? Lehet.

– Biztos nem tudod, de ahogy elmentetek, meghalt az apja – tette hozzá István.

Az apja? Pont akkor halt meg? Furcsa villanás futott át rajtam. Hátha azt gondolják az emberek, hogy az apja halála miatt lett öngyilkos? Hátha nem is engem tartanak a gyilkosnak?

Szédültem az utazástól, a rosszul átaludt, lidérces éjszakától, Zsuzsa halálhírétől, megbolygatott tudatlanságomtól, és undort éreztem magam iránt, aki önző módon, visszafordíthatatlan folyamatokat indítva léptem meg.

Két virágcsokorral a kezemben lépkedtem fel a temetődombra. Egyet a régi temetőben hagytam, nagymamám sírján, egyet az új temetőben, Zsuzsáén. Ott tényleg megengedték, hogy az öngyilkosokat is eltemessék, ráadásul nem is külön, a temető valamelyik elszigetelt, távoli sarkába, ahogy Erdélyben sok helyen szokás. Sz. Zsuzsa 1970–1988, állt fekete betűkkel az egyszerű, fehér kövön.

És közben arra gondoltam, hogy mégsem én lehetek a gyilkos. Zsuzsa nagyon szerette az apját. Ez lehetett a fő ok? Valójában az én eltűnésem és az apja halála együtt lehetett az indok. Az is eszembe jutott, hogy Zsuzsa anyja él, és ő biztos tudja, hogy miattam van az egész, gyilkosnak tart. Nem merek a szemébe nézni. Ha itt maradok, Zsuzsa mellett, akkor megvigasztalom az apja halálakor, megmentem, és újra az arcára csalom azt a varázslatos mosolyt.

A temetőben megpróbáltam felidézni Zsuzsa apjának az arcát. Zsuzsa minden vonása éles az emlékezetemben. De ha az apjára gondoltam vagy gondolok, csak egy rémisztő párthivatalnoknak, az íróasztal mögött gubbasztó rettenetes szörnynek a képe jelent meg előttem, amilyennek az útlevelek sorsáról döntő elvtársat elképzeltem. A szörny-hivatalnoknak is nagyon erőteljes az emlékképe, mintha ő is valós lenne. Zsuzsa apjának valódi arcát sehogy sem tudtam felidézni. Pedig nem is egyszer találkoztunk, tudott a kapcsolatunkról, Zsuzsának nevetve mondta, hogy ilyen ez: diákszerelem.

Menekülni szerettem volna, rögtön továbbutazni, el innen, de valójában csak vánszorogtam a temetődombról. Mint valami őrült örvény, magába szippantott, pörgetett és elnyelt a város, az egyre erősödő szél, a készülődő tavaszi vihar. Menjek? Elrohanjak? Maradjak még? Arcomon sós veríték.

 

Hernyótánc

 

Laci megállt egy ház eresze alatt, hogy ne ázzon át. Az erős tavaszi eső nehéz cseppjeinek erős ütéseitől a levelekbe kapaszkodó tavaszi hernyók sokasága a járdára hullott. Szőnyegként borították be a járdát, lehetetlen volt kikerülni őket, halk pukkanással roppantak szét a cipőtalpak alatt. A csókák meg a varjak lakomát csaptak. Érdekes módon a madarak a még élő, esetlen mozdulatokkal odébb araszolni próbáló, és nem a széttaposott hernyókat zabálták.

Magas sarkú cipőben botorkáló nők a munkahelyük fele sietve megpróbáltak úgy tipegni, hogy ne lépjenek a hernyókra, lábujjhegyen egyensúlyoztak, furcsa lépésrend szerint, mint valami különleges táncban, nyilván sikertelenül. Hernyótánc. A már korábban kilapított hernyók nedve ragacsos, zöldes vagy inkább sárgásbarna masszává vált, szinte összefüggő felületté. Ahol véget ért a fasor, és elkezdődött a tér, ahol már egyetlen fa sem állt, csak a rideg, sötétszürke épületek, ott a járda hernyóbevonatának is vége szakadt. Nem hirtelen, hanem néhány méteres fokozatos átmenet után halványult és tűnt el a járdáról a hernyófesték.

Az eső után erőtlenül feltűnt a nap, de ettől nem lett vidámabb a város. Laci elképzelte, ahogy felbukkan Zsuzsa. Arca és kék szeme villanása egyszerűen csodás. Tapossa a hernyókat, cipőtalpának peremén sárgás foltok, és kezét széttárva jelzi, hogy nincs mit tenni, ha már az eső így kitolt a szerencsétlenekkel.

Vajon lehet a hernyómassza foltjaiból jövendőt mondani, úgy, mint a kávéscsésze alján maradt zacc rajzolataiból? Krúdy Álmoskönyvében a meztelen fiatalasszony kárt jelent, asszonyt csókolni pedig nyereséget, az idegen asszonnyal való foglalkozás halált. Mit értett Krúdy, pontosabban a Krúdy által hivatkozott Kerner Jusztinusz az idegen asszonnyal való foglalkozás alatt? És mit az idegen asszony alatt? Zsuzsa nem volt idegen. Laci pontosan fel tudta idézni: ötször szeretkeztek. Mindegyik szeretkezésre részleteiben is emlékezett: hol, hogyan, mi történt előtte és utána. Mindkettőjüknek a másik volt az első. Az álmoskönyv szerint a szőke asszony vidám szerelmet, a barna féltékenységet, a fekete állandó szerelmet jelent. Van állandó szerelem? Olyan, amelyik holnap és holnapután is tart? Igen, Zsuzsával vidám volt a szerelem.

Az álmoskönyv nem segítene még akkor sem, ha Laci hinne az álomfejtésben. A hernyófoltokból olvasni egész közel kellene hajolnia a járdához, és oly sok a rajzolat, hogy nem tudná kitalálni, melyik is szól neki… A széttaposott hernyók rajzolatainak megfejtésére pedig nem alkalmas az álmoskönyv. Laci arra gondolt, hogy az álomfejtés és a hernyójóslás egymástól eltérő áltudományok.

– Furcsa ez a sok hernyó – szólalt meg Zsuzsa, aki akkor lépett elő a fák alól, kezében összecsukott ernyő, hangjában pedig sajnálat, hogy milyen csúfos vég vár szegény hernyókra… Laci Zsuzsa szépségével eltelve nézett vissza rá, közben pedig helyeslően bólogatott.

– Az eső – felelte, és Zsuzsára mosolygott.

 


Farkaskvint (a címben) – a történelmi hangolásokban keletkezett nagyon hamisan szóló, ezért csak különös hatások elérésére alkalmas kvint.

Három színt ismerek a világon… – Románia Szocialista Köztársaság himnuszának első sora

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.