Ugrás a tartalomra

.

Zsibbadtság (részlet)

12.

 

Stoican asszony az asztalra teszi az Evgheniétől kölcsönzött laptopot, és a képernyőről golyóstollal lemásolja egy papírra a Google-on talált listát a zarándokútra becsomagolandó tárgyakkal.

Útlevél vagy személyigazolvány.

„Megvan” – pipálja ki gondolatban.

Könyörgésben említendő élők és holtak névsora.

„Nem érdekel.”

Imakönyv és/vagy zsoltároskönyv (a csendes elmélyülés perceire).

„Nincs szükségem ilyesmire.”

Lehetőleg D-típusú, nagy kapacitású elemmel működő zseblámpa. A legtöbb kolostorban nincs elektromos áram...

„Csupa marhaság és felesleges dolog!” Felidegesíti a buta és hosszú lista. Röviden feljegyzi csak azt, amit arra érdemesnek tart: esőkabát, 100 eurósnál kisebb bankjegyek, nem romlandó étel, illetve hátizsák a hosszú és fárasztó utakra.

Aztán Stoican asszony előveszi a telefonját, és felhívja Zaharia urat.

– Valeria! Milyen kellemes meglepetés! Sejtettem, hogy nem haragudhatsz sokáig.

– De hiszen nem haragszom. Van egy kérésem.

– Mondd!

– Kérlek, telefonálj ma este minden tagnak, és hívd őket össze holnap reggel kábé tízre a kultúrházba.

– Visszajössz a kórushoz?! – tör ki Zaharia úrból az öröm.

– Nem, drága lelkem, el akarok búcsúzni! – világosítja fel.

Lefekszik, és mélyen alszik anélkül, hogy bármit álmodna. Másnap korán reggel bemegy egy turisztikai irodába, és jegyet vesz Szaloniki úti céllal. Beteszi a táskájába, és elmegy az előző este megbeszélt találkozóra.

 

Amikor a kultúrház udvarába ér, életében először valamiféle izgalom keríti hatalmába, attól fél, nehogy összeomoljon a kórus előtt. Megáll, mélyeket lélegzik. Méltóságos pózba vágja magát, és a bejárathoz közeledik.

A lépcsőnél észreveszi az igazgató urat, amint idegesen cigarettázik. Stoican asszonyt meglátva mintha felderülne az arca, és messziről üdvözli:

– Kezét csókolom, Stoican asszony! De jó, hogy látom!

– Jó reggelt! Én is örülök, hogy látom, mert rég nem találkoztunk.

– Kérem, ne hagyjon cserben, és segítsen valamiben!

– Szívesen. Ha tudok. Miről van szó?

– Jöjjön az irodámba, hogy négyszemközt elmagyarázzam.

Stoican asszony követi az épületben, és megfagy a vér az ereiben. A hallban egy asztal. Az asztalon koporsó. A koporsóban egy halott. Keze a mellén, mint minden halottnak, körülötte virágkoszorúk.

 

A kultúrház igazgatójára nagymértékű önimádat jellemző. Határtalannak is nevezhetnénk, ha néha nem gyengült volna az intenzitása. Ilyenkor olyan gesztusokat tett, amelyekből táplálkozva növekedhet, vagy legalábbis fenntartható az önimádata. A kisebb vagy nagyobb gesztusokat pedig – el kellett ismernie az igazgató úrnak – az utóbbi időben nem nagyon követte el. Az utóbbi időben gyalázatosan viselkedett a környezetével.

Már az év elején rosszul ment minden, már akkor mintha megérzett volna valamit. Január másodikán összeveszett a feleségével, mert az igazgató úr nem egyezett bele, hogy kimeszelje a lakást, és lecserélje a nappaliban a bútorokat. „Minek? Tavaly meszeltünk! Megint azt akarod, hogy hülyeségekre szórjam a pénzt?” Ebből kifolyólag aztán bement a kultúrházba, és minden különösebb ok nélkül leszidta a titkárnőjét. Hogy túl híg a kávé, és hogy mégis mit művel, lenyúl a kávéból, és hazaviszi? Annak ellenére, hogy az igazgató kedvence volt – ezért is alkalmazta –, a titkárnőnek is megvolt a büszkesége. Következésképpen hagyta, hogy a helyi sajtóhoz kiszivárogjanak bizonyos belső iratok, amelyekből kiderült, hogy az igazgató úr az előző évben hatalmas összeget költött egy óriási márványtömbre, amelynek csak a negyedét használták fel a nemzeti költőnek a kultúrház előtt felállított szobrához, a többit pedig odaadta oktatási anyagként szobrászatot tanuló fiának. És hogy a márványtömb háromnegyedén kívül a szobor elkészítésére szánt pénz felét ugyancsak a fia kapta meg a szobrászattanárával kötött egyezség folytán, aki, mert megrendelések híján volt, és mivel eléggé felkopott az álla, belement az üzletbe.

Az újságírók az igazgató fejéhez verték a márványtömböt, ugyanis elkezdték méricskélni a szobrot, és látták, hogy tényleg nem egy, hanem négy-öt nemzeti költőnyi nyersanyagot vásárolt. Ráadásul a polgármesterbe is belekötöttek, akinek a közvetlen hatáskörébe tartozott a kultúrház. A polgármester behívta az igazgató urat, és megmondta neki, hogy nincs mit tennie, megvonja tőle a politikai támogatást, és a Számvevőszék kezére adja. A Számvevőszék nem zavartatta magát egyetlen márványtömb ellenőrzésével, hanem nekiállt átbogarászni az összes okmányt és az összes kiadást az utolsó kifizetett és a város illusztris személyiségei által meg nem tartott konferenciáig, három hónapig az intézmény épületébe fészkelve magát egy hivatalnoka révén. Az igazgató úr a beosztottakon állt bosszút, kényszerítette őket, hogy túlórázzanak, és keressenek bizonyítékokat a sajtó archívumaiban, hogy a szóban forgó kulturális események megtörténtek.

Körülbelül az év felénél, miután hogy, hogy nem, megoldotta a márványtömb, a konferenciák és általában a Számvevőszék problémáit, egy másik csapás érte: két nagy hagyománnyal rendelkező folyóirat, amelyeket arcátlan fiatalok vettek át, két recenzióban szétszedték az utolsó verseskötetét. Na, hallod, hogy ezek a taknyosok ilyet tegyenek vele, aki harminchárom verseskötet szerzője, tagja az Írószövetségnek és másik két idevágó egyesületnek, több mint ötven nyelvre lefordították a verseit, három külföldi, koreai, szerbiai és örményországi város díszpolgára (a CV-je szerint), maholnap hivatalosan is nemzeti költő. Az még elmegy, hogy nem tetszett nekik az utolsó verseskötete, de a szerencsétlenek olyan címkékkel illették, amelyek az egész karrierjét érintették: „langyos költő” és „hivatalnok-költő”. A címkék akkor sem mentek ki a fejéből, mikor a vécére ment, nem hagyták aludni éjszaka. Mérgében ismét a beosztottjai életét keserítette meg, és annyira megkínozta őket, olyan világvégi hangulatot keltett, akkora feszültséget, mintha legalábbis egy atomerőműben dolgoztak volna, és nem egy szerencsétlen kulturális intézményben. Az eredmény az lett, hogy ő maga sem ment már be szívesen dolgozni.

A mentőötlet hirtelen jött, mintha egyenesen a Jóisten nyújtotta volna le segítő kezét, amikor Nichifor Rebengiuc költő, aki a kommunizmus alatt nagy sztár volt (de vagy húsz éve senki nem ismerte), és egyben az igazgató úr jó barátja, elhunyt.

Nichifor Rebengiuc halála alkalmat kínált neki arra, hogy felesleges csatározásokra pazarolt hosszú idő után újra kimutassa a szeretet apró jelét, ami viszont hatalmas löketet adott az önimádatának.

Ezért nem restellt a Polgármesteri Hivatalban hajbókolni egy kört (mármint benyalni magát, ahogy néhány rosszindulatú beosztottja fogalmazott), hogy engedélyt kapjon „a tiszteletre méltó Nichifor Rebengiuc élettelen testét az intézmény halljában felravataloztatni”. Ily módon a város lakói „tiszteleghetnek a nagy költő előtt”, ami jó alkalom az elmélyülésre és az igazi irodalomhoz való visszatérésre.

Ami a tisztelgést illeti, senki sem jött el tisztelegni. A kultúrház néhány látogatója, amint kinyitotta a bejárati ajtót, és belépve egy halottal találta magát szembe, keresztet vetve kereket oldott. Még a költő tiszteletreméltó korú, nyolcvankét esztendős felesége sem volt ott mellette, hanem inkább azt választotta, hogy a parkban üljön egy padon, és onnan hallgassa a költő zenei aláfestéssel elhangzó verseit, amelyek egy fára akasztott hangszóróból szóltak. És hogy ott sírjon.

Az igazgató úr jóindulata, szeretetének csodálatos gesztusa mind hiábavalónak tűnt: nemcsak, hogy senki nem jött el a költő ravatalához, de saját magán kívül nem talált olyan személyeket, akik a halottas menetbe beálltak volna. A beosztottjai végre sarokba szorították, és visszautasították, azzal indokolva döntésüket, hogy nem szeghetik meg az igazgató úr belső szabályzatát, és nem hiányozhatnak a munkaidő alatt.

– Stoican asszony, kérem, ne hagyjon cserben! Emberekre van szükségem. Senkit sem találtam. Felhívtam vagy két középiskolát, hogy hozzanak el néhány osztálynyi diákot, de, bocsásson meg a kifejezésért, ezek manapság le se szarják a kultúrát. Szükségem van az ön kórusára a temetésre.

Stoican asszony nagy kísértést érez, hogy megbosszulja a hosszú éveket, melyek alatt a Nyugdíjasok Kórusát a peremre szorították, és egyetlen igazi esélyt sem kapott, hogy fellépjen a műsorával. Viszont látva az igazgató elkeseredett arcát, visszaemlékezve, hogy így vagy úgy, de mégiscsak ingyen próbahelyet biztosított nekik, végül pedig megsajnálva a hallban felravatalozott halottat, megígéri, hogy foglalkozik ő a halottas menettel.

Magára hagyja, hogy az utolsó telefonhívásait intézze, és mindent előkészítsen a temetésre, kilép az irodából, elsiet a halott mellett, és az épület mögötti egyik terembe megy, ahol a kórustagok általában összegyűlnek. Ott vannak mind. Nem is várja meg, hogy felszusszanjanak. Leveszi a kalapját, és megmutatja bőrig borotvált fejét:

– Nos tehát. Rákos vagyok.

Egy közéjük eső bomba sem eredményezett volna nagyobb döbbenetet.

– Egy ideig nem leszek a városban, ezért meg kell tanulnotok nélkülem szervezkedni. És ne halljam, hogy sirattok, mert még nem haltam meg – mondja Stoican asszony. – Elvégzem a kezelést, és meggyógyulok. Különben is, nem halok meg olyan hamar, csalánba nem üt a mennykő – próbál viccelődni.

A vicc nem hat.

– És most, kész, vége az műsornak. Ha bőgni akartok, gyerünk, tegyünk egy szívességet az igazgató úrnak és a hallban levő költőnek. Menjünk el a temetésére, mert nincsen senkije szegénynek.

Messziről nézve a költő gyászkísérete egészen elfogadhatónak tűnik. A nagy ijedtség után, hogy egyedül lesz jelen a temetésen, az igazgató úr elégedett. Észrevette menet közben, hogy még volt két temetés ugyanabban a temetőben, és az egyikre szintén kevesen gyűltek össze. Ami pedig a megszervezett gyászkíséretet illeti, dicséretre méltónak találja. Ki tett volna ilyet egy régi barátért? Tulajdonképpen a szélen álló kíváncsiskodók közül senki nem tudja, hogy a Nyugdíjasok Kórusának tagjai nem is ismerik a halottat, és nem is hallottak róla soha. Még a pap, a kántor és a sírásók sem tudják. Ügyelt arra, hogy ne említse nekik. Még az odacsapódott kéregetők sem tudják, akik a temetés utáni kínálásra várnak, amelyet az intézmény protokollköltségként számol majd el. A kórustagoknak úgysem volt jobb dolguk. A halott mindenképp örülne, még ha tudatában is lenne a helyzetnek. Bármelyik író örül, amikor a közönsége ismeretlenekből áll, és nem barátokból. Ezt is megoldotta.

Bármilyen hihetetlen, az egyetlen ember, aki úgy tűnik, pluszban van a temetésen, az az elhunyt felesége, Nichiforné, aki lemaradt, mintha nem döntötte volna el, hogy van-e köze a gyászmenethez vagy sem. A kórustagok, míg haladnak a temető ösvényein, nem szólnak egymáshoz, és nem tudni, hogy a Stoican asszonytól kapott hírek miatt hallgatnak, vagy azért, mert a szertartás ünnepélyessége áthatja őket. Vagy lehet, mindenki a saját dolgaira gondol, ahogy például Zaharia úr is, abba az irányba nézve, ahova nemrég felépíttette a sírboltját, és büszke rá, hogy íme, még egy költő sírhelyénél is előkelőbb.

Miután a pap befejezte a temetési szertartást, az igazgató úr rövid beszédet tart, felmagasztalva Nichifor Rebengiucot, a város értékes polgárát, a szerető férjet és csodálatos apát – feltételezi, hogy az lett volna, ha lettek volna gyerekei. Aztán elővesz néhány papírlapot a zakója belső zsebéből, kivesz egy fésűt közülük, elrendezi a haját, majd visszateszi a helyére, kihajtogatja a papírokat, és felolvas néhány saját verset, amelyet a nagy költő emlékére írt, „aki oly korán távozott el közülünk, és aki nélkül a román és általában az egyetemes kultúra szegényebb lesz.”

A versekre senki sem figyel, de úgy tűnik, hogy az igazgató urat, akit meghat a szomorúságuk, ez nem érdekli. Nem is számítanak a szavak, csak a sorok dallamíve, a hangja szelíd, de határozott tónusa.

Aztán, mikor a sírásók finoman leengedik a köteleken a koporsót, a semmiből, anélkül, hogy megegyeztek volna, a Nyugdíjasok Kórusa tagjai idegen közönség – a pap, a kántor, a sírásók és a kéregetők – előtt először lágyan énekelni kezdenek. Kölcsönösen meglepik egymást, előbb csak morajlásszerűen, aztán egyre hangosabban szakad fel valamennyi kebelből a négyszólamú ének

 

Estefelé szólal a kürt szomorúan,
Ballag a nyáj, csillag vezérli az útban,
Rí a patak, surran a szűz vízű forrás,
Suttog a fűz...

Suttog a fűz... drága, te engemet ott vársz.[1]

 

A pap nagyon meglepődik, az egyik sírásó köp egyet, az igazgató úr gondosan összehajtogatja a verseit, és visszateszi a zsebébe, Stoican asszony lassú, finom mozdulatokkal vezényel, Rebengiucné pedig, aki a kórus mögött maradt, könnyekben tör ki.

 

Fordította: Bertóti Johanna

 


 

[1] Mihai Eminescu: Este a dombon (Sara pe deal), Jékely Zoltán fordítása

 

A fordítás a következő kiadás alapján készült: Florin Lăzărescu: Amorțire. Polirom, Bukarest, 2013.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.