Ugrás a tartalomra

Galeotto (18–20.)

Részletek a készülő regényből

 

18.

 

1472-ben, hat évvel azelőtt, hogy Galeottót – vagyis engem –, elfogta volna a velencei Signoria, és bezárta volna a hírhedt ólomkamrák börtönébe, és tíz évvel azután, hogy egy Lucie nevű, rossz életű, de annál kedvesebb nővel délre vándorolt a Pireneusok égbe szakadó hegycsúcsai közé – no meg azt követően huszonöt esztendővel, hogy Guarino mester iskolájába járt –, a budai utcákon ténferegve megint összeakadt azzal a mocskos, félszemű emberrel, akiről a görög azt állította, hogy Frigyes kéme. A félszemű vigyorogva közeledett, imbolygó járással.

Szerintem nem kém, gondolta Galeotto.[1] Ha kém lenne, nem akarna belém kötni. Mindenesetre megállt. Az ember lelassított, s mintha megint a kése felé kaparászott volna, mint a múltkor, az ivóban. Még nem vagyok oly’ öreg, hogy pofán ne verjem, ha rám támad. Magasabb vagyok fél fejjel, és súlyosabb.

Ám ebben a pillanatban kiszaladtak az utcára a gyermekei. Meglátták, és örvendezve sereglettek köréje. Ez megzavarta a félszeműt. Átment a másik oldalra, s úgy ballagott el mellettük, mint akinek csak erre lett volna dolga.

 

– Áruld el, miért érdekelnek a katharok? Miért szaglászol az eretnekek után?

Üvöltenek a fülembe a pribékek. Fel vagyok kötve egy fára a kezemnél fogva, lábaim újabb kötelekkel széthúzva, nemi szervem alatt éppen tüzet raknak a gazemberek, akik elfogtak minket itt, Montségur várában. Szemben velem Lucie-t vonják fel egy másik fára. Nem lesz ez így jó. És akkor eszembe jut a mentőötlet.

Hogy én a király számára keresem az Ars Magnát. Mi az az ars izé, kérdezik a nyavalyások. Az a bölcsek köve, az életet adó elixír, a halhatatlanná tevő ital, hadarom gyorsan, úgysem értik, mit hadoválok.

És akkor elengednek. Persze csak képzeletben, a valóságban ez nehezebb ügy lenne. Szerencsénkre nem így történt, csak rémült fantáziám festi elmém falára az iszonyú jelenetet, amikor férfiasságom majdnem veszendőbe megy egy fafejű püspök miatt. Mert meggyőződésem, hogy Jean Balue küldte utánunk a négy lovast. Mi viszont, ahogy a menekülés útját keressük, hirtelen nagyszakállú öregembert pillantunk meg, amint két bokor között integet felénk. Föld alatti titkos folyosó ajtaját nyitja meg előttünk. Kis létra vezet lefelé, s ahogy rálépünk az első fokokra, bezáródik fölöttünk a föld, mintha varázsszőnyeget terítettek volna rá. Lucie ijedten sikolt, én befogom a száját. A vénség fáklyával világít, úgy mutatja nekünk az utat.

 

19.

 

– Nem először jársz Velencében – szólal meg a táltos. Még a dobját is leteszi egy pillanatra.

– Ezért jöttél ide, Kampó táltos? Ezért törted át a falakat, hogy gúnyt űzz belőlem? Hogy kinevesd fogságom, szenvedésem? Piszkos gúnyámat, vérző ínyemet, melyet a csőcselék dobált meg kővel? Te is azt akarod kiáltani nekem, hogy porco grosso? Erre használod varázshatalmad, mellyel áthágod a falakat, s nem ismersz lehetetlent sem térben, sem időben?

– Szó sincs róla – feleli a táltos szelíden. De ha visszaemlékszel arra, miért jártál itt legutóbb, talán segíthet rajtad.

És kezei között egy levél materializálódik. A levelet én írtam hat évvel ezelőtt, az Úr 1472-ik esztendejében, pünkösd havában.

 

Királyom! Lehet, hogy legközelebb valaki mást kellene küldened Vetési László helyett a levélért, mert Janus meglátta őt tegnap a Rialtón sétálgatva, és rögvest utána szaladt. Egészen eltorzult az arca futás közben, előkapta azt a kis tőrt, amit Senia városában vett a minap, és le akarta szúrni. A járókelők azonban gyorsan leteperték, kicsavarták a kezéből a pengét, és a rettegett Tízek Tanácsa elé akarták cipelni. A költő azonban korábban sohasem tapasztalt erővel kitépte magát a karjaik közül, és eltűnt a piacon hullámzó tömegben.

Nemsokára egy kicsiny sikátorban találtam rá. „Azonnal tovább akarok utazni”, ez volt az első mondata, amikor megpillantott. Alig tudtam lenyugtatni. Vetésivel így csak ma hajnalban tudtam titokban találkozni, egy Velence környéki kis szigeten, ahová hajósember vitt át, drága pénzért. A szigetet Muranónak hívják, és a lakói üveggyártással foglalkoznak. Velencéből kitiltották őket. Így itt varázslatosan szép és színes csecsebecséket készítenek üvegből, hatalmas tükröket, tálakat, poharakat. Eszembe is jutott, hogy ezt Janusnak okvetlenül látnia kell, biztosan remek verseket költ majd a tündéri tárgyakról. Arról nem beszélve, hogy Muranóban még nem látta őt senki, így nem ismerhetik fel benne a tegnapi késelőt.

Egyszóval, királyom, küldj valaki mást. Ezek ketten féktelenül gyűlölik egymást. Most befejezem, mert Vetési már indulna a levéllel. Legközelebb hosszabban írok.

 

– Rendben – mondom. – Ezt írtam Mátyásnak. És miért segít ez rajtam?

Kampó vakarózott. Sokáig hallgatott, mire megszólalt.

– Galeotto Marzio! Te egy kivételes csodának lehettél a tanúja. Egy ember, akit nem ért el a Signoria karja.

– Azt hittem, valami magasztosabbal érvelsz. Például azzal, hogy láttam Janust, a költőt élve, mikor mindenki azt vélte, meghalt.

– Képzelődtél, Galeotto. Ugyanúgy képzelődtél, mint tizenhat évvel ezelőtt Montségur várában. Viszont még egy tanulsága van a levelednek.

– Mindjárt megőrülök a kíváncsiságtól.

– Hogy Mátyás szeret téged. Most megint levelet kellene írnod neki, de ezúttal saját magadért. Hogy végre kiszabadulj innen.

És újból verni kezdte a dobot.

 

20.

 

Nincs föld alatti titkos folyosó, nincsenek üldözők, nincs szakállas vénember. Csak felfokozott fantáziám, vágyaim festették ezeket a képeket koponyám belső falára. Jó volna valami nyomot lelni, találkozni a hajdani eretnekekkel, de semmi jele annak, hogy bárki túlélte volna az akkori üldöztetést. Fölöslegesen utaztam volna ennyit? És mit mondok majd Lucie-nek, ha megkérdi, mikor találkozunk már az üzletfelemmel? Mondjuk, ez a legkevesebb, az igazi kérdés, hogy mit mondok a királynak, miért távoztam el az udvarból ilyen hosszú időre ahelyett, hogy a megbízásával foglalkoztam volna. A jövendőmondással. Lehet, hogy a legjobb lenne visszatérnem Magyarországra. De még egy másik városba el kellene zarándokolnom itt, oda, ahol azt a tizenötezret megégették. Vagy keljek át a Pireneusokon?

– Odanézz! – kiált rám a nő, hogy majdnem a frász tör ki az ijedtségtől. Kidugom fejem a cséza ablakán, s táncoló, őrjöngő maskarákat látok. Macskazene üvölt a fülembe… Falusi farsang.

 

– Nemcsak a bordély miatt hagyott el Ágnes.

Ülünk a Pó partján 1448-ban, Janus lógázza a lábát. Jóval feljebb vagyunk attól a helytől, ahol Valér belefulladt, kerüljük, mint az istencsapását. Itt kicsit magasabb a part. Odalent bukdácsolnak a hullámok, bukolikus a hangulat.

– Hát akkor miért? – Fűszálat rágcsálok, s fél füllel figyelek csak. Néha már a terhemre van ez az izgága kölyök, pedig tudom: tehetséges, érzékeny lelkű, törődést érdemel. De közben már én is kiszemeltem valakit magamnak… Legszívesebben most is bent koslatnék a piacon…

– Írtam hozzá egy gorombább verset, mint az első volt.

– Nocsak.

– Az lett a címe, hogy Meg szeretnék kefélni egy lányt.[2]

– Micsoda? Elment az eszed egészen!

Ő meg röhög.

– Miért? Ez az igazság, nem?

– És ez a lány ő lett volna, mi?

– Természetesen – húzza ki magát önérzetesen.

– Nem kerülgeted a forró kását.

– Nem is.

És szavalni kezd. Közben döbbenten látom, hogy húzza le a felső ruháját!

– Ágnes, add, amit adsz uradnak is majd;

légy nyugodt: kicsi sem kopik le róla.

Zeng a hangja, kezét patetikusan magasba emeli, arcán pajkos vigyor, s egyre vetkőzik. A nap süt, meleg van, ez igaz, mégsem tudom felfogni, mire készül.

– …Nektek bármikor adni könnyedén megy…

Ezt a szüzek előbb szabódva adják,

Adják majd azután halálukig önként…

És már nadrág sincs rajta! Feláll, szemérmetlenül megmutatja serkenő férfiasságát. Ijedten, zavarodottan nézem. Nem jár erre senki, de akkor is… Én nem vagyok őrá kíváncsi!

– Add hát! Ez neked is nagy élvezet lesz

Ha pedig nem adod: gyötör csunyául.

Némán hallgat. Azaz: hiába kérem.

Ám mégis, mosolyog: remélnem enged.

És míg az utolsó szavakat elharsogta, végig engem nézett, majd hirtelen tett két lépést a folyó felé, és beugrott.

Később, mikor már lehűlt a habokban, és idekint megszárítkozott, csöndesen ezt mondta:

– Ne aggódj, Galeotto. Nem vagy az esetem.

Akkor éreztem először, hogy egy darabig kerülnünk kellene egymás társaságát.

 

 


[1] Galeotto Marzio legismertebb munkájában, a Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyvében többnyire egyes szám harmadik személyben beszél saját magáról, a János hercegnek írt ajánlást kivéve.

[2] Az eredeti cím Optat coitum puellae, amit Csorba Győző így fordított: Egy leánnyal szeretne lefeküdni.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.