Hideg űr csendje zárja szemhéjadat

Lüktetés

Az erkélyről már látni a naplementét,
felettem szárítókötél fehér törülközővel,
hiába sikáltam órákon át, a vörös szín
halvány pöttyei még mindig ott vannak.

Múltkor jelentkeztem egy netes kihívásra,
harminc nap alatt szabadulj meg ötszáz tárgytól,
az emlékek úgyis benned élnek, mondták,
megcsináltam, hátha tévedtek ez utóbbival.

Most félig üres lakásban kereslek tovább,
a combomon a sebek még sajognak kicsit,
de legalább 501 lett a kidobottak száma,
tompa késsel vagy anélkül ugyanúgy élek.

Úgy tartják, az óceánnak nincsenek emlékei,
erre gondolok, míg újraindítom a mosógépet,
és addig figyelem a víz forgását az üres dobban,
míg végül maga alá temet a homokos part.

Vallomás

Megtanultam minden olyan
nyelven szerelmet vallani,
amelyet nem beszélsz.
Így a legegyszerűbb,
bármikor megtehetem,
majd hazudhatok róla, mit jelent,
neked pedig nem kell
valamely közös nyelvünkön
sajnálnod, hogy nem lehet.

Vihar

(Eugène Delacroix: Vihartól megvadult ló című festményére)

Állunk a viharban,
dübörög bennünk a sóvárgás
–        mint riadt ló szíve –,
gyulladjon ki az ég,
igézze meg esőverte arcunkat,
bűnünk olvadjon le végleg,
víztiszta megváltást hozzon az éj.

Távolság

Ha a Jupitert figyelem a távcsőben,
a negyvenhárom perccel korábbi múltat látom,
ennyi idő kell ahhoz, hogy a Nap fénye
elérjen a legnagyobb bolygónkig.
Sóvárgásom négy év alatt sem
ért el hozzád, vak távcső köztünk a távolság.
Ezt vajon milyen fizika tudná megmagyarázni?

Posta

A régi posta előtt még
mindig a suszterbogarak,
a levélládát továbbra is
kedden és csütörtökön ürítik,
a benti telefonkészülék fülkéjét
elbontották, a finom, porszagú
bársonyborításával együtt,
már nem tudod meg, milyen érzés nem
lábujjhegyen tartani a kagylót és úgy
beszélni a 193 km-re élő nagymamáddal,
akihez nyaranta mindig felmentél Csepelre,
most pedig ott lakik három buszmegállónyira tőled,
felhívni nincs kedved, postára sem mész már,
nem játszol a levélláda nyílásával,
a csepeli házat rég eladták,
hiába várnak ott az emlékek,
mindig az változik és múlik el,
aminek nem kellett volna.

Bőrdzseki

Üzenet egy piros bőrdzseki jobb zsebében,
amit az újonnan nyílt turiban találtál,
nem szereted a piros színt,
mégis azonnal felpróbáltad,
mintha rád öntötték volna,
nyitási akcióban csak ötezer,
a hülyének is megéri, és akkor
elront mindent egy rosszul
eltépett papírlap, amire azt
firkantotta valaki:
Holnap találkozunk.
Ezt az üzenetet neked is megírták
sms-ben, de csak három óra
magányos álldogálás lett belőle,
és a soha többé találkák.
A dzsekit mégis megvetted,
tudva, sosem fogod felvenni.

Hóesésben

Végül mégis hazakísértél,
ünnep volt számomra,
és a szavak is, amiket a fülembe
suttogtál éjszaka,
mindössze egyet nem értettem jól,
de hiába kérdeztem rá reggel,
cigarettacsikkek és egy kupac hó,
csak ennyi maradt utánad.

Pusztulás

(Tornyai János: Bús magyar sors című festményére)

Lepereg rólad a bőr,
mint falról a vakolat,
lüktető húsodat égeti a szél,
rád ragad a hiábavalóság,
csupasz földre dőlsz, 
a hangyákra vársz,
a világot nem felperzselni, 
hanem morzsánként eltemetni kell.

Valóság

Leszáll a köd, térdig csapódnak 
a hullámok. A part megremeg. 
Valahol kettéhasad az emberek 
múltja. Fáradtan formál sárból

arcokat a szél. Üres csigaházak 
merülnek egy műanyaggal teli 
tengerbe. Nem az a kérdés, hol 
vagyunk, hanem miért vagyunk

még mindig itt. Csontokban ég 
az újratervezés láza, pedig nincs 
hova menni. Ébren vesztettünk, 
már csak az álmokban bízhatunk.

Körforgás

Ne az égbolton keresd,
távcsövedet ne tisztítsd!
Életed szupernóva-maradványát
szabad szemmel is megfigyelheted.

Csillag voltál, ember lettél,
földi ragyogásod mulandóbb,
emlékeid vigasztaló köd-köpenyét
a gyászolók vállára terítsd.

Ember voltál, csillag leszel,
elringat a feledés sötét anyaga,
égi otthonod régi-új bölcsőjében
hideg űr csendje zárja szemhéjadat

Valószínűtlen

Babiczky Tibor Szürke zóna című versére*

Eltűnt a Nap, sötét tükör lett a világ.
Felhők ontják magukból nedves álmaikat,
madarak vonulnak ismeretlen alakzatban.
Mellkasokban feszül a visszatartott

lélegzet. Velünk van az örökölt végzet,
tudásunk már mit sem ér. Kinőtt a halál.
Reszkető szél, magával viszi félelmünket,
egyedül maradunk. Verdeső csend. Színek

búcsúbeszéde. A szemekben felparázslik
még az emlékezet. Friss párnák közt várjuk,
múljon a józanság. Minden pont összekötve

a felszínen. Alatta rég elfeledett rend
bomlik. Az utolsó pillanatban megbékél
az összes arc. Zuhanunk, csillagok világítanak.

* Babiczky Tibor: Szürke zóna

Amikor eljön az aszály, legyél velem.
Selyemszalag feszül, hasadás fut végig,
a pontokat összekötve, a csillagok során.
A párna belsejéből szárnyak verdesése

hallatszik. V alakban szétfutó két kondenzcsík
a lábam. Álomtalan éjszaka az élet felén.
Felhők dandárjai gyülekeznek, trapéz alakban,
a város köré. Szél borotválja a fákat. Reszkető

mozdulat szálirányban. A teraszon felparázslik
egy cserepes virág. Kinő újra, mint a szakáll,
a vihar után a világ. A tükör józan ezüstjén

egy arc lebeg. Örökölt vonások valószínűtlen
rendje. A felszín alatt érzések és részleges
tudás. Feljön a nap, és visszahull önmagába.