Ugrás a tartalomra

Zina néni – Shrek Tímea novellája

Akkoriban váltam el az első férjemtől, és nem lakhattam többé abban a házban, ahol korábban éltünk. Hiába tettem ki őt, naponta jött rám a milícia. Éjszaka vagy nappal, mindegy volt nekik. Ha a faluban nem volt áram, én voltam a hibás, azt mondták, nálam van zárlat, ha nem volt víz, hogy nálam van csőtörés. Muszáj volt elköltöznöm onnan.

Abban az időben gyerekkel albérletet nem lehetett találni, úgyhogy az egyetlen lányomat le kellett tagadnom. Egy vénasszony magához vett kvártélyba, egyik házába, ahol épp nem lakott senki. Zina néni. Pénzt nem vett el, csak azt kérte, hogy naponta háromszor látogassam meg. Egyszer reggel, amikor kenyeret kellett vinnem, aztán délben, ebéddel, majd este, amikor a házi munkában segítettem neki. Eleinte csak tollat fosztottunk, kukoricát törtünk. Nem esett nehezemre. Úgy négy hónap után aztán egyre furcsábban kezdett viselkedni. Megpróbálta lefoglalni az egész napomat, hogy ne tudjak dolgozni. Ha kihagytam egy-egy látogatást, rögtön azzal fenyegetett, hogy utcára tesz. Én pedig kiszöktem vagy elkérezkedtem a munkából, csak hogy a kedvére tegyek.

Egyszer megkért, hogy menjek be, segítsek neki. Azelőtt soha nem engedett be a házba, csak az előtte elterülő teraszon ülhettem.

– Erzsike, meg kéne fejni a kecskéket – mondta, és intett, hogy kövessem.

A fatákolmány belseje újságpapírral volt kiplakátozva, a padló pedig sárral tapasztva, amire szénát szórtak. Beljebb, a fal mellett négy kecske állt. A vénasszony leült egy székre, nagy csuprot vett elő, és elkezdte fejni őket. Csak álltam mellette, amíg mutatta, milyen mozdulatokkal kell húzni az állat tőgyét. Amikor befejezte, az ajtó felé indultam.

– Ne siess – szólt utánam, majd a lábával arrébb kotorta a szénát, és egy csapóajtóra mutatott. – Emeld fel!

Felemeltem az ajtót, nejlonzacskó takarta el a lejáratot.

– Vedd fel! – parancsolt rám, és én szót fogadtam.

Megcsapott a bűz. Dögszag terjedt szét a házban. Az öregasszony zseblámpával világított a gödörbe. Lenn három kecske állt. Amikor meglátták a fényt, reszketve ugyan, de megpróbáltak kimászni. Erejük nem volt, szinte haldokoltak.

– Ezek még levegőt sem kapnak! Etessük meg őket, mert tejük biztosan nincs – próbáltam finom hangot megütni, bár dühös voltam. Féltem, hogy ha megsértem az asszonyt, az utcára kerülök. Kenyérdarabokat és vizet hozott, én pedig lemásztam és megetettem a kecskéket.

Hogy megszabaduljak a bűztől, megpróbáltam elterelni a figyelmét – az udvarra hívtam, a csapóajtót szándékosan nyitva hagyva, hogy friss levegő jusson a gödörbe.

– Az udvaron is vannak, nézzük meg azokat – mormogta.

A hátsó udvar nagy volt és tágas. Ötméterenként kutyaólak és láncra vert kutyák álltak a magas deszkakerítés mellett. Akadt, ahol a megkötött állat már nem élt. De kecskét sehol nem láttam.

– Hol van itt kecskeól? – kérdeztem tőle, mire az udvar közepére mutatott.

A kutyák habzó szájjal ugattak. A földön újabb csapóajtó állt, az alatt pedig másik nejlon. Az udvaron három gödörben éheztek a kecskék.

Hazaérve átkutattam a lakást. Egy szekrényfiókban dokumentumokat leltem: születési anyakönyvi kivonatot, halotti bizonyítványt és házassági leveleket. Kiszámoltam: az asszony nyolcvanhat éves, és hét férfival kötött házasságot. Leültem a díványra, és töprengeni kezdtem. Zina néni görbe hátú és alacsony. Fején mindig rózsás fejkötőt visel. Ám a szeme olyan kék, mint a tenger, és olyan csillogása, mint a gyermekszemeké…

Másnap megint mennem kellett hozzá.

– Zina néni, hadd fizessek inkább a lakásért, mert nem tudok szétszakadni – kértem az öreget.

– Nem kell nekem a pénzed! Olyan nehezedre esik segíteni egy vénasszonyon? – kiabált rám.

– Nem, de így nem tudok munkába járni. A fizetségből pedig felfogadhatna valakit, aki ráér és segít.

– Azt hiszed, bárkit beengedek? A kutyákat is azért tartom, mert már nem egyszer kiraboltak.

– Nincs magának senkije? Nincsenek gyerekei?

– Nincs. Gyere velem – szólt, és elindult a ház mögé, keresztül a kutyákkal teli udvaron. Hallottam a kecskéket nyöszörögni a csapóajtók alatt. Az udvar legvégén kiskapu nyílt egy akácosba. Kicsi tisztás közepén egy széles, de alacsony tölgyfa állt. Ágai kétfelé nyúltak, közepén pont annyi hely volt, hogy egy ember kényelmesen leülhetett. Ott telepedett le az asszony.

– Ki kell szedni a szedret. Gyökerestől – mondta.

A kerítés mentén végig szederindák futottak.

– Mit zavar az magának?

– Be fog nőni az udvarra. Ma este szedd ki őket – és ezzel elnyúlt a tölgyfa egyik ágán.

Amíg az indákkal bajlódtam, ő engem figyelt. Szinte élvezte, hogy mennyit kínlódom. Késő este lett, mire befejeztem. Kezemet véresre marták a tüskék. Égett és viszketett. Hazamenet pedig elkapott az eső, bőrig áztam.

Reggel lázasan ébredtem. Úgy éreztem, hogy a kezeim elégnek. Nem bírtam elmenni Zina nénihez. Délben taxit hívtam, és a kórházba vitettem magam. Az orvos azt mondta, ha nem vigyázok magamra, akár tüdőgyulladásom is lehet. A kezemet bekente kenőccsel, és bekötözte.

Este kopogtak az ajtón. Egy magas, kék szemű férfi állt ott, mellette Zina néni.

– Szedd össze a holmid, és tűnj el – mondta egyenletes hangnemben.

– Beteg vagyok, Zina néni, különben mentem volna.

– Most már ne gyere. Egy órán belül add oda a kulcsot a fiamnak.

– Azt mondta, nincs senkije…

– Egy óra múlva visszajön. Add oda neki a kulcsot.

– Ezt csak azért, mert ma nem mentem? Nem érti meg, hogy beteg vagyok?

– Egy óra múlva – hátat fordított és elment.

Összeszedtem a holminkat, felöltöztettem a lányom. A kék szemű férfi pontos volt. Leadtam a kulcsot, taxit hívtam, és egy barátnőmhöz mentünk. Azt hiszem, öt hónap után akkor aludtam jól először.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.